2024. június 16., vasárnap

Gyapjas aszat kék dongóval

– Ennyi erővel tanyán is élhetnénk – mondta a férjének, hetente legalább hétszer. Ez utóbbit a férje dünnyögte, amikor meghallotta, hogy nála megint ez a téma. Most mi van?
Sarkon laknak, a mellettük levő telek üres, kötésig ér a gyom. A másik oldalon egy morózus öregasszony, nyolc macskával. Vagy kilenccel, fene számolja. Odacövekelt az ablakba, nézi az utcát, még jó, hogy hozzájuk csak akkor látna át, ha felkapaszkodna a kamra ablakába, de náluk annyira nem történik semmi, hogy ennyi strapát nem érne.

Szemben egy bezárt kisbolt, az is sarkon. A lépcsőkön, pontosabban mind a három lépcsőn karvastagságú indák nőttek az eltelt évek alatt. A berácsozott két ablak egyike már régen betört, vagyis betörték, a másik meg olyan koszos, hogy be se lehetne látni. Nem szokott bekandikálni, minek. Mielőtt lakat került rá, mert a környéken nem lakott elég vásárlóerő, ez volt az indok, szóval akkor eladtak mindent, ő is vett egy polcot. Sose került fel a falra, ott hányódik kint a melléképületben, ócska vacak, nyaklik ide-oda, semmi értelme kínlódni vele, ki kéne már dobni.

Amikor még gyerek volt, simán átmehetett venni valami apróságot, vagy ami hiányzott az ebédhez. Úgy hétéves lehetett, és elfelejtette a szót, hogy „élesztő”, azt mondta az öreg boltosnak, hogy „ébresztő”, az meg sértődötten rávágta, hogy ébren van, és nem adott, hiába nyújtogatta a pénzt, sőt kizavarta. Nagyanyja ment át, csak úgy papucsban, és jól kiosztotta a felháborodott boltost.
Azóta is utál bármilyen boltba bemenni, mélyen eltemetve benne él az élesztős sztori, vagy ilyesmi.
A házuk előtt repedezett járda, az utat viszont két éve megcsinálták, már nem földes. – Éljen! – mondta gúnyosan, amikor ezt valaki megdicsérte, hogy na, mégis fejlődik a város. Neki ugyan mindegy volt, az autók úgyis felcsapták a sarat a ház falára, mert kettő nem fért el egymás mellett, és naná, hogy mindig az húzódott le, amelyik aztán kipörgő kerekekkel az ablakot is beterítette. Pontosabban, a redőnyt, mert azt könnyebb volt letörölni egy ruhával, ezért ritkán húzta fel. Juszt se ültetett a ház elé semmit, hisz amikor kivágták egyik napról a másikra az épp virágzó három meggyfát, mert útban voltak, elment a kedve az egésztől.

Meg se kérdezték, meg se magyarázták, aztán amikor ezt szóvá tette, kioktatták, hogy közterület és a városrész érdeke a csatorna, mit számít az a három fa. Neki számított, még a nagyszülei ültették.

Azt hitte, megüti a guta. Aztán bedobtak egy összegyűrt cetlit a postaládába, mindenféle hivatalos szám volt benne, hogy mi miért történt. A meggyfákról nem írtak semmit.

A ház meg kezdett simán süllyedni, lassan de biztosan. Azelőtt is utált mindenféle hivatalt, ha tehette, elkerülte, azóta meg végképp nem megy. Persze a férje szerint ő a nagy bajú, meg minek mindennek értelmét keresni, meg ne vegye már úgy, mintha ez személye elleni támadás lenne. Amikor kap egy hivatalos levelet, reszketni kezd a keze, néha bedobja a kukába, el sem olvassa. A férje kihalászta múltkor, felbontotta, és olyan képpel rakta le elébe, mint a macska a megfogott egeret. Oda se pillantott, csak amikor már lecsillapodott. Az volt benne, hogy mikor lesz lomtalanítás. Ennyi.

Amikor vetemedni kezdett a nagykapu, alig tudta felemelni, de hősiesen küzdött, hogy kiálljon a kocsival. Egyszer a postás segített, megköszönte. Évek óta nem találkozott postással, a csengőjük már régen elromlott. Ha aláírni kellett nagyon ritkán valamit, vagy kis csomag érkezett, cédulát dobott be a postaládába, muszáj volt másnap lesni a sarkon, ez a férje dolga volt, ő ugyan nem. Vagy bemenni délután a főtéri postára. A levélhordó egyszer felállt ócska biciklijére, és a könyvet rejtő nagyalakú bélelt borítékot rátette a kuka tetejére. – Milyen praktikus, ügyes ember – mondta a férje, neki meg keserű lett a szája íze. Olyan megalázó volt látni a várt könyvet ott, a kuka tetején szégyenkezőn meglapulva. Amikor ezt így hangosan kimondta, Gyuri ránézett, és azt mondta, hogy túl nagy a fantáziája, és egyszerűbben kéne fogadni az élet csapásait. – Az é-let csa-pá-sa-it! – így ismételte meg, szótagolva, és utána elröhögte magát. Majd ránézett, és ugyanolyan hangsúllyal valami olyasmit mormogott, hogy nem gondolta komolyan. Dehogynem, tudja ő ezt magától is, hogy nehézzé teszi a mindennapokat, mert türelmetlen, elégedetlen, sértődékeny.

A kertjük átláthatatlan dzsungel volt. Festőien természetes, magyarázkodott Gyuri zavartan valami volt munkatársának. Na, ő ugyan nem magyarázkodik senki emberfiának.

Kiment a végére, leült, nézte a sose nyesett mogyoróbokrot, az összeroskadni készülő öreg almafát, a kuszán összenőtt sövényt.
Némelyik virágzó gyomféle szebb volt, mint a túltenyésztett szupervirágok sokasága. Néhány utcával odébb olyan az udvara annak a kéttornyos, csuda háznak, mint egy szuper kertészeti bemutató valamelyik magazin címoldalán, egyszer arra keveredett. Persze nem megy arra, szerencsére nem is ismeri őket.

Nagyot dobbant a szíve, amikor meglátott egy gyönyörűséget, s mintha hallotta volna anyja dallamos hangját, ahogy magyarázza, hogy ez a gyapjas aszat.

Kis dörmögő hanggal bogár telepedett rá. – Gyapjas aszat kék dongóval! – kiáltott fel örömmel.

Jó lett volna lefényképezni, utána lefesteni. Így csak őrizte magában, és a férje csak nézett rá csodálkozva, ahogy dúdolva terít az ebédhez. Nem mondta el neki, túl sokat kellett volna magyarázni, s félt, elveszíti a varázsát.

Így csak az övé maradt az a pillanat, ott, a kert végében, az aszattal meg a dongóval.