Furcsán érzem magam. Negyven éve jelent meg a Kraftwerk The Man-Machine című albuma – egészen pontosan 1978. május 19-én. Negyven év… Igaz, hogy én egy-két év késéssel vettem meg az albumot (akkor adták ki nálunk, akkoriban két-három év késés miatt nem zavartatták magukat a lemezkiadó vállalatok), de akkor is, negyven év… tényleg öreg lehetek.
Emlékszem tizenkét éves önmagamra, amint akkori kebelbarátommal benyitottunk a Jugoton Duna utcai boltjába. Kicsit félősen, akkor még nem volt rutinunk a lemezvásárlásban, a zenéhez sem értettünk túlzottan. Ahogy szétnéztem a lemezboltban, azonnal tudtam, mit akarok. Azt a furcsa, piros színű hanglemezt. A Kraftwerk The Man-Machine-ját. Talán azért, mert külsejével annyira kirítt a többi lemez közül. Talán, mert szerelem volt első látásra. És nem hagytam, hogy rám sózzanak mást, mint a haveromra, aki az AC/DC Highway To Hell című lemezét vette meg, mert, mint a kereskedő mondta, „mostanában ezt vásárolják a legtöbben”.
Mikor a barátomnál fölraktuk a vásárolt lemezeket a lemezjátszóra, és mint kiderült, kölcsönösen úgy éreztük, jó vásárt csináltunk, nekem bevillant: Milyen furcsa! És milyen jóóó!
A Kraftwerk zenekar a populáris elektronikus zene egyik pionírja, és, mint évtizedekkel később kiderült, valószínűleg a legnagyobb hatással volt a mostani kortárs – a legkülönfélébb műfajokban utazó – együttesekre, előadókra.
A magam részéről annyit fűzhetek hozzá, hogy ezzel az albummal való találkozásom egy életre szóló szerelem kezdete lett. Viszonylag gyorsan megjelent a következő album: a Computer World, jóval később az Electric Café. Az Autobahnt, amivel berobbantak a zenei életbe, Németországból szereztem be, a Trans-Europe Expresshez pedig szinte valószerűtlen módon jutottam hozzá, de ez nem változtatott a vonzalmamon.
Higgyétek el, bizonyos dalaik (hadd nevezzem daloknak a szerzeményeiket) valami egészen különös hangulatba, transz-szerű állapotba röpítették az embert, valami nagyon-nagyon furcsába, felkavaróba és magával ragadóba/döngölőbe, ami szavakkal szinte kifejezhetetlen, s ez a spéci, szinte misztikus élmény valahol mélyen, hosszan, a lejátszás után is megmaradt.
Maguk a dalok, akárcsak az akkor még hanglemez nagyságú külső és belső borítók, valami olyasmit adtak, amit máshol nem kaptam, minden bizonnyal nem is kaphattam volna meg.
Nem tudom, mi a titkuk. Szövegeik gyakran a minimalista stílust követik (persze nem mind, de a többiben is igen takarékosan bánnak a szöveggel), témáik között pedig a radioaktivitás, a telefonhívás, a tükörszobában levés szerepel, etc., noha olyan, egészen banálisnak mondható témákat is zseniálisan megoldottak, mint például a Tour De France, vagy a szintén már az album címében is szereplő Transz-Európa Expresszvonat.
Kétlem, hogy előttük bárki a zenében, legalábbis ennyire profi módon, ezekhez a teljesen hétköznapinak mondható témákhoz nyúlt volna.
Az is tény, hogy akkoriban egészen újszerű témákat is felvetettek – legalábbis a zenében újszerűeket, hisz a film már rég „használta” ezeket a témákat –, például a szerelmes számítógépét, aki randevút óhajt. Vagy: a Numbers című dalban például egyszerűen csak számokat soroltak föl, különböző nyelveken, és egészen meghökkentő módon, furcsa ritmusalappal. A szövegeik zömmel teljesen minimalizáltra redukálódnak, de ez paradox módon nem megy a dal / maradjunk ebben: dal / kárára. Sőt, engem arra sarkall, hogy lélekben kitöltsem azt, amit csak sejtetnek.
Lám, ilyen is lehet egy popkulturális termék (noha én inkább művészetnek nevezném).
Mert ennyire különbözni a többi együttestől – legalábbis valahol az ezredfordulóig – művészet.
Nem mellékesen az írói világomra is hatott és mindmáig hat ez az együttes. Gyakran hallgattam/hallgatom őket prózaírás közben, és úgy érzem, valóban befolyásolják az épp íródó szövegem menetét. Ez egy önálló birodalom, más törvényszerűségekkel, és talán ki is mutatható a hatása a szövegeimben.
Az is érdekes, hogy bizonyos dalaik egészen más hatást váltanak ki bennem, attól függően, hogy angolul vagy németül (esetleg franciául, spanyolul) éneklik őket. De ez már a pszicholingvisztika birodalma.
A The Mix már az ország széthullásakor került a boltokba, csak kazettán, mert addigra hanglemezeket már nem adtak ki többé, CD-ket pedig még nem kezdtek el árulni (igen rövid időszak volt… és CD-lejátszót venni, ahhoz akkoriban kőgazdagnak kellett lenni).
Aztán jött a letölthető zene korszaka, MP3-ban, és immár a számítógép (ami időközben szintén elérhetővé vált) egyetlen nagyobb folderében elfér az összes Kraftwerk, beleértve a később kiadott albumokat is. Ez utóbbiak zömmel a régiek feldolgozásai voltak, noha, legnagyobb megelégedésemre, időről időre azért feltűnt/feltűnik néhány új dal is.
S szintúgy nem mellékesen nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy ott lehettem a zenekar első belgrádi koncertjén. Valóban – számomra – elemi erejű élmény volt, pedig a YouTube tele van a koncertfelvételeikkel.
Mindmáig azért szeretem őket, mert mások, mint a többi együttes. Hogy pontosan miben rejlik a másságuk, azt nem tudnám definiálni, de attól még tény. S ez már első meghallgatásra is – szerintem – „szembeötlő” lesz bárkinek.
És most ülök a gép előtt, az ötvenet betöltve, de tökéletesen tisztában vagyok vele, lélekben valahol ugyanaz a tizenkét éves kisfiú bujkál bennem, mint aki az ősrégi, böhöm nagy és monó Stockholm típusú lemezjátszón hallgatta szemlehunyva és áhítattal például a The Robots című dalukat, a „We Are The Robots”-refrént dúdolva, s közben nagyokat ábrándozva azt hiszi még, nincsenek határok, sehol és semmiben, és a lehetőségek korlátlanok.
Valamint, hogy végső soron mindannyian, ahogyan bukott angyalok, úgy valahol, bizonyos értelemben és jó néhány szempontból – robotok is vagyunk.
