Négyezer kilométeres madarásztúra

A törökkanizsai Ágoston Attila, a temerini Balog István és az óbecsei Frank Zoltán madarász-természetfotós kollégákkal május 20-án indultunk el a Tisza-vidéktől mintegy ezer kilométerre elterülő Duna-delta és Dobrudzsába vidékére. Négyfős csapatunkhoz útközben, Brassónál csatlakozott Daróczi Szilárd, a dobrudzsai madárvilág szakavatott ismerője, a marosvásárhelyi Milvus Madár- és Természetvédelmi Egyesület főállású munkatársa. Két Dacia autóval (Duster és Logan), terepi felszereléssel, fényképezőgépekkel és távcsövekkel felpakolt autóval folytattuk az utat.
Az egy hétre tervezett (május 20–27.) madarásztúra első napja a pihenőkkel 15 órás autózással telt. Hajnali öt órakor találkoztunk Óbecsén, innen indultunk, és naplementekor érkeztünk meg Tulcsába, a Duna-delta kapujába, ahol a hömpölygő folyam három fő ágra (Chilia, Sulina, Szent György) majd számos mellékágra oszlik. Ezek együttesen hatalmas lagúna és tórendszert táplálnak vízzel és hordalékkal, mindez együttvéve csaknem 3000 négyzetkilométert kitevő vadvíz-országgá terebélyesedik, egyre nagyobb területet feltöltve a Fekete-tenger partvidékén. Ez a Duna-delta Bioszféra Rezervátum.

REGGELI CSÓNAKTÚRA

A Szent György-ág mentén Tulcsától 15 kilométerre egy kis faluban szálltunk meg Szilárd barátunk ismerősénél, a deltában turistavezetésből élő román Mihai vendégházában. Sör mellett késő estig beszélgettünk, mi minden várható a vasárnap reggel induló deltai csónaktúrától. Mihai 18 éve fuvarozza a turistákat a deltai vízország belsejébe, bennünket, madarászokat elkápráztatott fajismeretével. A leglátványosabb, legtermetesebb 3,5 m szárnyfesztávolságú rózsás gödények mellett vörösnyakú vöcsköket, vegyes gémtelepeken a ritka pásztorgém megfigyelését ígérete. Mihai jól ismeri a Duna-delta élővilágát, már három saját fotókkal illusztrált könyvet adott ki, ezek egyik szakvéleményezője a mi útvezetők, Daróczi Szilárd volt.
A napkeltével mi is keltünk, és hat óra tájban már vízre szálltunk. Hajnali páralepel borította be a delta lagúnarendszerét. A vízen mindig hidegebb van, a széltől védő ruha és sapka jó szolgálatot tett kora reggel a motorcsónakban. A Szent György-ágról lefűződő csatornarendszer kívülálló számára valódi labirintus. Amikor útvezetőnk sokadik alkalommal kanyarodott be a terebélyes fűzfákkal szegélyezett újabb vízi utcába, már nem tudtunk tájékozódni.

A reggeli napfényben a szelíden hullámzó vízen itt is ott is pelikáncsapatok ringatóztak. Közeledve hozzájuk nem estek pánikba, már megszokták a csónakforgalmat, bevárták és kényelmesen fotózhattuk őket 200–500 milliméteres teleobjektívekkel. A több százezer hektárod Duna-delta Bioszféra rezervátumnak csak egy kis részét jártuk be vízen, de a területre jellemző vízi madarak nagy részével találkoztunk és sokat lefotóztunk.

A vízben álló fűzrengetegben a nagyobb nyílt vizeken már virágzott a hófehér tündérrózsa, amelynek terebélyes úszó levelin raktak fészket a szerkők. A levelek között megpillanthattuk az előző este emlegetett vörösnyakú vöcsköket. A vízben álló, folyamatosan vizet csepegtető (guttáció) fűzfák között haladva egy több száz párból álló zajos gémtelephez érkeztünk. A bakcsók egy része még fészeknek való gallyat hordott, az üstökös gémek nemrég kezdték meg a kotlást, a kanalasgémeknek már fiókáik voltak, és csakhamar megpillanthattunk néhány pásztorgémet is. Az egyik éppen fészkére ereszkedett le. A Duna-deltában nem ritka a vörösbarna tollruhás, görbe, lefelé hajló csőrű batla sem. Ezek a madarak is a fűzfák biztonságot adó, sűrű lombkoronájában raknak fészket. A vegyes gémtelepben egymás hegyén, hátán sorakoztak a kárókatonák fészkei is, ezek már fiókáiknak hordát a friss dunai halat.

A több órás vízi madarász-fotós kalandtúra után, a Tulcsába vezető visszaút során kikötöttünk egy kisebb, ugyancsak dús növényzettel borított hordalékszigeten. A találékony helybeliek improvizált vendégfogadót rendeztek be, ahol frissen sült, rendkívül ízletes dunai ponttyal és harcsával kínálták meg madarászcsapatunkat. A fészerszerű tető alatt lógó viharlámpákra és fagerendákra füstifecskék raktak fészket. A díszként kiaggatott, kitömött récék és búbosvöcsök fejére szállva meg-meg pihentek a fecskék, érdekes fotótémát szolgáltatva sülthalevés közben.

DOBRUDZSA LANKÁIN

Az első látványos deltai vizes túra után délután már szárazföldön folytattuk a madárlest. Tulcsától délre, alig félórányi autózás után Murighiol falunál a sós tavakat kémleltük. A falu alatt az egyik kis szikes tó partján récék, gólyatöcs és parti madarak portyáztak. A vízpartokon feltűnően sok volt a bütykös ásólúd. A nyárias melegben az erősen párás, délibábos, vibráló levegő tompítja a kontúrokat, elmossa és lágyítja a madarak körvonalait és a táj arcvonásait.

A legnagyobb sziksóstó sajnos az idén tavasszal szinte teljesen ki volt már száradva, pedig öt évvel ezelőtt, amikor erre jártunk, a sekély vízborítás a tó partjáig ért, most meg csak kevés víz volt a tó közepén. Az apadó vizéből kiálló szárazulatokon, madárszigeteken sirály- és küszvágócsér párok költöttek. Amikor van elegendő víz a murighioli sós tavakban, százával költenek itt a nagytestű sztyepi sirályok és kisebb danka- és szerecsensirályok.

A sóstó melletti gyér füvű, dombos-lankás terület nagyobb része művelhető, amit ki is használnak a helyi gazdák. A száraz, köves dombok mindegyikének megvan a maga ugartyúk párja.
Napról napra más-más területet jártunk be, és a nap végén alkalmi szálláshelyeket kerestünk. Sok szép énekes és ragadozó madarat láttunk és fényképeztünk. A Duna-deltai vízországot magunk mögött hagyva, a második naptól a 200–300 méter magas Dobrudzsai-hátságon portyáztunk. A területet északról és nyugatról a Duna, keletről pedig a Duna-delta és a Fekete-tenger határolja.

A második napon a Măcin-hegység körül nézelődtünk, többek között sikerült megfigyelni a gyönyörű narancsvörös mellényű hím kövirigót, a sziklákon apácahantmadarak bújócskáztak. Az alacsony röghegység lábánál váratlan ritkaság tűnt fel. Egy pusztai sas pihent a szántóföldön, majd egy alacsony bokorra telepedett. Autóval alig tíz méterre sikerült becserkészni és részletgazdag fotót készíteni a messzi keletről Dobrudzsába tévedt sasról.

Harmadik nap a Cheia-szorosba néztünk be, borús időben meg kellett elégednünk a hantmadarakkal, de ürgefotózásra is nyílt lehetőség. A Cheia-szoros és Gura Dobrogei, a két egymáshoz közeli mészkőszoros, sziklás élőhely és általában jó a ragadozómadár-mozgás. Gyakori mindenfelé a békászó sas és a pusztai ölyv.

Délután Vadunál csértelep és sok más látnivaló is akadt, köztük pompás székicsérek, és a rozsdás nádiposzáta is megmutatta magát az út menti bokros-nádas élőhelyen. Vadunál kinézhetünk a tengerpartra, a legbátrabb közülünk meg is mártózott a 16 fokos Fekete-tengerben. A tengerparti homokos, kagylóhéjas parti fövenyen rengeteg sirály portyázott, például a számukra új fajként elkönyvelt vékonycsőrű sirály és a kenti csér. Mutatkozott még kis csér és kőforgató is.

A negyedik napon tovább csorogtunk déli irányba a tenger közelében, megkerültük Konstanca hatalmas kikötővárost, amelytől délre található a törökös hangzású Techirghiol és a város nevét viselő tó, ahol vízimadarakban nincs hiány, beleértve a gödényeket is. Ez már Dél-Dobrudzsa. Ötödik napon a bolgár határtól már alig 300 méterre túráztunk, a Dumbrăveni erdő környékén. A román határőrök meg is állítottak és igazoltattak bennünket, bár Románia és Bulgária, a két szomszédos EU-tagország között nincs adminisztratív határ.
Dél-Dobrudzsában élmény volt találkozni a Távol-Keletről egyes években olykor inváziószerűen megjelenő rózsaseregélyek (pásztormadarak) csapataival.

A hatodik napon visszafelé, hazafelé vettük az irányt, estére elértük Brassó környékét, ahol egy panzióban éjszakáztunk. Itt már elbúcsúztunk tapasztalt terepmadarász barátunktól, Daróczi Szilárdtól, aki késő éjjel hazaért Marosvásárhelyre. Alig hogy behajtottunk a panzió udvarára, az úton egy süldő medve ballagott keresztül. A mobiltelefonjainkra nem sokkal ez előtt kaptuk a riasztást: medveveszély!