Mohács előtt

Egy elvesztett csata, egy halott király és egy ország, amelynek fejlődése egészen más irányt vett, ez Mohács. Vajon az egész egyetlen napon 1526. augusztus 29-én dőlt el? A válasz ennél sokkal összetettebb, nem egyetlen rossz döntés eredménye, hanem évtizedeken át formálódó gazdasági, társadalmi, politikai és nemzetközi folyamatok összessége.

Amikor egy külföldi a magyarokkal beszélget történelemről, akkor észrevehet rajtunk egyfajta keserűséget. Mintha pontosan éreznénk azt, hogy népünk történelme letért arról az útról, amely a korábbi évszázadokban a nagy sikereink felé vezetett bennünket. Amikor Kölcsey azt írja, hogy „Bal sors, akit régen tép…”, akkor pontosan ezt a történelmi tapasztalatot írja le, ami generációkon keresztül épült be a nemzet emlékezetébe. 

De mikor kezdődött a balsors? 1526-ban nemcsak egy csatát vesztettük el, ahol a fiatal II. Lajos király is életét vesztette, hanem ez az esemény a független, középkori Magyar Királyság politikai rendszerének végét is előrevetítette. Ezután az események olyan láncolata indult el, amelynek következményeit (az ország három részre szakadását, a Habsburg-uralmat, a Trianonhoz vezető etnikai átrendeződést) a mai napig érezzük. Így már érthetjük a mondást, hogy „több is veszett Mohácsnál”.
A történelmi események, így a mohácsi csatavesztés sem lóg önmagában a levegőben. Ugyanolyan fontos megismernünk egy esemény következményeit, mint azokat a körülményeket, amelyek elvezettek hozzá. Ez az írás az utóbbira tesz kísérletet, vagyis megpróbálja összefoglalni a csatát megelőző harminc év történéseit.

AZ OSZMÁN BIRODALOM FELEMELKEDÉSE

A mohácsi katasztrófa megértéséhez először az Oszmán Birodalmat kell megismernünk, amely akkor már generációk óta fenyegette déli határainkat. A 16. század elejére az oszmán állam korának egyik legerősebb hadseregével és rendkívül jelentős erőforrásokkal rendelkezett. Ezzel szemben Magyarországnak igencsak végesek voltak az erőforrásai egy ilyen hatalmas birodalommal szembeni tartós küzdelemhez. Ezt a realitást már Zsigmond király is felismerte a 15. század elején, majd a Hunyadiak is alapvetően az aktív védekezésre, és a végvárrendszer fenntartására rendezkedtek be.

Az erőviszonyok a 16. század elején tovább romlottak Magyarország számára. I. Szelim szultán (1512–1520) elfoglalta Szíriát, Palesztinát és Egyiptomot, ami azért volt fontos, mert az egyiptomi gabonával az oszmán hadsereget télen is el lehetett látni, így erősítve annak katonai mozgásterét. Az oszmán állam nemcsak a hadsereg létszámában és felszereltségében múlta felül korának bármelyik európai hadseregét, hanem technológiai szintjében és államszervezetében is. Különösen nagy előnnyel rendelkeztek a tűzfegyverek terén, a janicsárok fegyverei átütötték az európai páncélt is, az isztambuli császári öntödékben néhány év alatt ezer ágyút voltak képesek legyártani. Ezzel szemben Magyarország a végvárak meglévő ágyúit sem tudta rendszeresen karban tartani. Az oszmán államigazgatás és a hadsereg nagyban függött az új területek meghódításától, az ottani adóztatástól és a zsákmányszerzéstől. A birodalom terjeszkedését tehát számos politikai, katonai és gazdasági érdek ösztönözte, leggyakrabban a leggyengébb szomszédos állam felé. Az 1520-as évekre ez a szomszéd pedig sajnos Magyarország lett.

1520-ban Szelim fia, I. Szulejmán (1520–1566) került a trónra, aki az oszmán történelem legsikeresebb uralkodójává vált. Szulejmán figyelme rögtön az európai ügyek és Magyarország felé fordult. Egy hadjárattal elfoglalta a déli végvárrendszer két erősségét, Szabácsot és Nándorfehérvárt, ami után a Magyar Királyság belseje felé vezető út sokkal könnyebbé vált számára. Miután 1522-ben végleg sikerült kiszorítania a birodalom hátában lévő utolsó keresztény erőt, a johannita lovagrendet Rodosz szigetéről, Szulejmán következő magyarországi hadjárata már csak idő kérdése volt.
 

MAGÁRA HAGYOTT VÉDŐBÁSTYA

A korábbi évszázadokban Magyarország mindig számíthatott a nyugati keresztény hatalmak és a pápaság bizonyos fokú diplomáciai, anyagi vagy katonai támogatására, hisz az ország nyíltan a kontinens védőpajzsaként, a „kereszténység védőbástyájaként” szolgált.

A 16. század elejére azonban az európai közhangulat teljesen megváltozott, és a figyelmet elsősorban a Valois–Habsburg vetélkedés kötötte le. Ekkor vívta élet-halál harcát I. Ferenc francia király és V. Károly német-római császár az Európa feletti hegemóniáért. A küzdelmek elsősorban Itáliában zajlottak, és az ellentétek odáig fajultak, hogy az 1525-ös paviai csatában I. Ferenc maga is fogságba esett. Szabadulása után, 1526 tavaszán – alig néhány hónappal Mohács előtt – I. Ferenc megkötötte a Habsburg-ellenes cognaci ligát, amelyhez maga VII. Kelemen pápa is csatlakozott. Az az abszurd helyzet állt elő, hogy a „legkeresztényibb király” és a katolikus egyházfő éppen azzal az V. Károllyal háborúzott, akinek testvére, Ferdinánd volt hivatott Magyarországot megsegíteni. Sőt, Franciaország titokban már az Oszmán Birodalommal is kereste a szövetséget a Habsburgok gyengítése érdekében. 

Ezek az események jelentősen leszűkítették Magyarország lehetőségeit, mivel a Jagelló magyar uralkodók a Habsburgokkal álltak szövetségben. 1515-ben II. Ulászló magyar király és I. Miksa német-római császár megegyezést kötöttek, hogy a császár Ferdinánd nevű unokája feleségül veszi II. Ulászló lányát, a másik oldalról a magyar király fia, Lajos pedig Ferdinánd húgát, Máriát. A szerződés kitért arra is, hogy abban az esetben, ha ezek közül a házasságok közül valamelyik is terméketlen lenne, akkor a gyermektelen pár országát a másik fél örökli, ez a rendelkezés a mohácsi csatavesztés után vált számunkra jelentőssé. A szerződés előrelépés volt Magyarország számára, hiszen maga mögött tudhatta Európa egyik legerősebb dinasztiájának támogatását is. 

A gondokat tetézte az 1517-ben elinduló reformáció is, amely növelte az Európán belüli vallási és politikai feszültségeket. Az 1524–25-ös német parasztháború következtében a birodalmi rendeknek eszük ágában sem volt pénzt vagy katonát küldeni a távoli Magyarország megsegítésére.

Az sem elhanyagolható tény, hogy az európai hatalmak szemében Magyarország szerepe az Oszmán Birodalommal szembeni védekezésben egyre csökkent, a konfliktus színtere áthelyeződött vidékünkről a Földközi-tenger nyugati területeire. Így amikor 1526-ban kezdetét vette Szulejmán végzetes hadjárata, Magyarország csak minimális anyagi és katonai támogatásban részesült Európából.

GAZDASÁGI, TÁRSADALMI ÉS POLITIKAI VÁLSÁG

Magyarországon is gyökeres változások álltak be a korábbi évtizedekhez képest. Hunyadi Mátyás az ország szűkös lehetőségeit a végletekig kiaknázta. Az államkincstár tele volt, amiből fenn lehetett tartani mind a végvárvonal katonaságát, mind pedig egy ütőképes zsoldoshadsereget, a fekete sereget. Az ő 1490-es halálával eltűnt az az erős kéz, ami az eredményeket biztosította. Habár a Jagelló királyok 36 éves uralkodását szokás a romlás korának tekinteni, mind II. Ulászló (1490–1516), mind a fiatal II. Lajos (1516–1526) lehetőségeik szerint mindent megtettek az ország védelme érdekében. A nagy földrajzi felfedezések nyomán az atlanti-óceáni kereskedelmi útvonalak egyre nagyobb jelentőségre tettek szert a kontinentálisakkal szemben. A magyar réz- és ezüstbányák haszna pedig egyre inkább a külföldi bankárcsaládokhoz (például a Fuggerek) vándorolt.

A legjelentősebb változás a nemesség hatalmának növekedése volt, amely okulva Mátyás „zsarnokságából”, II. Ulászlót csak olyan feltételek mellett volt hajlandó megválasztani, amelyek gyengítették a királyi hatalmat, eltöröltették azokat az adókat, amelyeket még Mátyás vetett ki. Ez utóbbi miatt a királyi bevételek a felére-harmadára zuhantak. 

Az 1505-ös rákosi végzésben a köznemesség – a Habsburg-befolyástól rettegve – kimondta, hogy a jövőben idegen uralkodó helyett nemzeti királyt kívánnak választani. Ennek a köznemesi mozgalomnak a szellemi vezére, Werbőczy István megalkotta a Tripartitumot (Hármaskönyvet), amely ugyan jogilag egyenlővé tett minden nemest, de megszilárdította a nemesség adómentességét egy olyan korban, amikor az államnak minden korábbinál nagyobb szüksége lett volna bevételekre. 

A király békés és igazságos uralkodásra törekedett, a következő közel három évtizedben Magyarországot el is kerülték a nagyobb háborúk. A belháborúk is ritkák voltak, az Újlakiak elleni háborút, a Corvin–Frangepán-féle összeesküvést és a Dózsa-féle parasztháborút leszámítva nem is voltak. A magyar hadrendszer is átalakult, a fenntarthatatlan zsoldoshadsereg helyett nagyobb szerepet kapott a bárók és főpapok zászlói alatt harcba vonuló banderiális hadsereg és a telekkatonaság. A Jagellók továbbá megtartották a Mátyástól megörökölt végvárrendszert és a déli határ mentén húzódó bánságok rendszerét, amelyek ütközőterületként szolgáltak az oszmánokkal szemben. Aggodalomra adott okot a szreberniki bánság 1512-es elvesztése Boszniában, amellyel az első komolyabb repedés keletkezett a végvárvonalon. 

Az 1513-ban meghirdetett keresztes hadjáratra összegyűlt paraszti tömegek és a nemesség közötti konfliktus 1514-ben Dózsa György parasztháborújába torkollott. A fegyverbe hívott, elkeseredett és nincstelen tömeg a nemesség ellen fordult. A parasztháborút a nemesség két hónap alatt elfojtotta, vezetőiket pedig kegyetlenül megbüntette. A háború hatására megtartott országgyűlésen megemelték a jobbágyok terheit, valamint jelentősen korlátozták a szabad költözésüket. Ezek az intézkedések tovább mélyítették a szakadékot a nemesség és a jobbágyság között.

II. Ulászló 1516-os halála után a trónt kiskorú fia, II. Lajos foglalta el, aki mellett az országot egy rendi tanács irányította. Ezzel a rendek igyekeztek elkerülni, hogy az ország belügyeibe idegen hatalmak szóljanak bele, elsősorban I. Miksa német-római császár és Zsigmond lengyel király, akiket Lajos gyámjainak szántak. 

Az ifjú uralkodó a következő éveket azzal töltötte, hogy megpróbálja megerősíteni helyzetét, és visszaszorítsa a bárók hatalmát, ami 1526-ra sikerült is, de már nem maradt ideje arra, hogy felkészítse az országot a közelgő veszélyre. Lajos az oszmánokkal szemben folytatta apja békülékenyebb politikáját, I. Szelim szultánnal még hároméves békét kötött. 

A VÉG KEZDETE

Az új szultán, I. Szulejmán trónra lépésével 1520-ban új korszak kezdődött a magyar–oszmán kapcsolatokban. A korábbi fegyverszüneti és diplomáciai rendszer felbomlása, valamint a kölcsönös bizalmatlanság végül 1521-ben újabb háborúhoz és Nándorfehérvár, valamint Szabács elvesztéséhez vezetett. Habár a végvárrendszer megroppant, azonban a magyar hadsereg többnyire sértetlen maradt. A végvárrendszer megerősítésére is kísérletet tettek, legfőbb erősségévé a Duna menti Pétervárad vált, a déli végek védelmét pedig Tomori Pál főkapitányra bízták. A következő években Szerémségben és a horvát területeken többször is legyőzték a Magyar Királyságra támadó helyi oszmán erőket. A közelgő még nagyobb veszélyre, Szulejmán második támadására az udvar minden eszközzel készült, segítséget kért az európai hatalmaktól, hadseregreformot tervezett, fegyverbe hívta a bandériumokat, nemesi felkelést hirdetett, beszolgáltatták az egyházi kegytárgyakat a kiadások fedezésére. Minden igyekezet ellenére azonban a közelgő katasztrófát már nem tudták elkerülni, de az már egy másik történet.

A TANULSÁG

Ha össze akarjuk foglalni a mohácsi tragédiához vezető utat, akkor megállapíthatjuk, hogy nem egyetlen hiba vagy alkalmatlan uralkodók vezettek oda. A korszak társadalmi, politikai, gazdasági változásai mind-mind szerepet játszottak abban, hogy Magyarország nem tudta felvenni a harcot az Oszmán Birodalommal, amelynek anyagi és emberi erőforrásai majdhogynem kimeríthetetlenek voltak ebben az időszakban.
 

Agyánszki Máté