Mocsárból közterület

A természet szeretete, a természet iránt való rajongás, kötődés nem új keletű dolog. Ha végiggondoljuk a művészeti irányzatokat, igen sokban fellelhető a természet közelsége, a természetbe való kivonulás, vagy akár a természeti motívumok megjelenése, alakváltozata. Lehet ez zene, irodalom, vagy akár a képzőművészet. Gondoljunk csak Szinyei Merse Pál, Claude Monet vagy akár Georges Seurat festményeire, amelyeken a zöld pázsit, park jelenik meg. Sorozatunkban képeslapszerű parkbemutatókat közlünk, hogy a kedves olvasóval a Magyar Szó hasábjain együtt barangoljuk be Vajdaság zöld oázisait, felidézzük a letűnt korok emlékeit, a parkokhoz fűződő történeteket, kialakításukhoz kötődő érdekességeket.

Szabadka három nagyobb parkkal rendelkezik, ám a település központjában több kisebb zöldfelületet találunk. Ez utóbbiak közül ezúttal a Raichle Ferenc parkkal foglalkozunk. A park egy igen frekventált helyen, a vasútállomás, a Jadran épülete, a Raichle-palota, valamint egyéb közismert épületek ölelésében fekszik, ám ma már alig emlékeztet korábbi önmagára, területe lecsökkent, jelentőségét elveszítette és szépsége is megkopott.

A jelenlegi vasútállomás, a Raichle Ferenc-park, valamint a Đuro Đaković és a Bosa Milićević utca egy részén terült el korábban a Rogina bara nevű mocsaras terület. Ezt hosszú időn keresztül beépítetlenül hagyták, ám már a XVIII. század végén az illetékesek lépéseket tettek annak érdekében, hogy a mocsarat eltüntessék. Minderről Dömötör Gábor Zabotka, földvár a mocsári teknős hátán című, a Híd folyóiratban megjelent tanulmányában így ír:

– Akadályozván a városfejlődést, 1764-ben egy kamarai rendelet szerint fűzfákkal kezdték betelepíteni. Első lecsapolása 1794-ben történt, amikor egy töltésutat (a mai Đuro Đaković utca), 1821-ben pedig egy lecsapoló csatornát építettek. Ekkor házhelyeknek adták el a területet, ellenben a lecsapolás kudarcba fulladt, a víz továbbra is a felszínre tört. 1864-ben megépült a vasútállomás – és mily szégyen! – a frissen érkezett utasnak kilépve a vonat ajtaján, bűzös mocsáron kellett átvergődnie, ha a városközpontba óhajtott jutni. Ezen a helyzeten még az új kövesút sem javított lényegében, amely átszelte az ingoványos mélyedést. A városi Tanács 1888-ban hozott határozata értelmében másfél évig hordták a homokot, hogy feltöltsék a depressziót, platánfákkal ültették be, és parkot létesítettek rajta, amelyet Erzsébet királynéról neveztek el Erzsébet parknak (ma Raichle Ferenc park). Ekkor telepítették át más helyre a kálváriát is, és helyén impozáns egyemeletes bírósági épületet emeltek (a mai Pannónia nyomdaként ismertet). [...] az Erzsébet park körül újonnan áruba bocsátott telkek a legattraktívabb befektetésnek bizonyultak a város legtehetősebb polgárai és azok magánpalotái részére. Persze eleinte a telkek eladása sem ment egyszerűen, hiszen mindenki húzódozott házhelyet venni az egykori bűzös mocsár partján. Mamuzsics Lázár polgármester vette meg az első telket, mintegy példát mutatva a többi pénzes polgárnak is. Csak amikor az ő magánpalotája kezdett épülni, akkor kezdtek a többiek is a telkekért versengeni – szinte szétkapkodták őket. Gyönyörű emeletes magánvillák sora épült ide angolos előkerttel, nagy belsőudvarral. A szerencsések közé tartozott Leovits Simon és Raichle Ferenc is, aki három házhelynek való telket biztosított magának a vasútállomással szemben – olvashatjuk. Mindehhez hozzátesszük, hogy Dömötör Gábor tévesen azonosítja a Raichle Ferenc parkot az Erzsébet parkkal – de erre még később visszatérünk.

A park alapítását követően a Mária Terézia park nevet kapta. A névadásról Mészáros Piroska az Üzenet folyóiratban megjelent írásában így írt: A parkot Mária Teréziáról nevezték el, annak a nosztalgiahullámnak következtében, amelyet Szabadka szabad királyi városi rangra emelésének és Mária Terézia halálának százéves évfordulója váltott ki.

A parkot az első világháborút követően I. Petar Karađorđević után Petar király parknak nevezték, majd a második világháború alatt újra Mária Terézia nevét viselte. A második világháború után Lenin parkká nevezték át, míg 2003 óta a híres építész, Raichle Ferenc nevét viseli.

A park a létrehozását követően egy fontos találkozási pont lett a városban, és élénk társasági élet színhelye volt, a XIX. és a XX. század fordulójának helyi sajtótermékeit olvasgatva azonban az tűnik ki, hogy az emberek igen különbözőképpen ítélték meg a jelentőségét és az állapotát.

A Bácskai Hírlap cikkírója 1900. március 23-án megjelent írásában így kalauzolja olvasóit:

– Balkéz felől mindjárt meglátja az ember a Mária-Terézia parkot, amely arról nevezetes, hogy fák is vannak benne. Tele van sétálókkal és minden sétálóra esik egy pad – némelykor két pad is esik egy
emberre, mert olyan gyengén vannak a földhöz erősitve, hogy nem sok kell a fölbillenésükhöz. Ebben a parkban állandóan katonazene van, – mert egy 48-as rokkant honvéd szokott benne verklizni. Ennek a parknak a sarkán van a hires szabadkai parkklubb – amelynek tulajdonosa jelenleg egy Mayer nevű pék, kinek diszes pavilonjában kapható mindenféle reggeli és déli gyümölcs. Ha az ember a parkba benyit, azonnal egy különös dolgot észlel. A szúnyogok nem donognak, hanem valósággal fütyülnek. Ez annak tulajdonitandó, hogy évek óta ott vannak a vasúti állomás közelében és meg tanultak fütyülni. Ezek az állatocskák oly tanulékonyak, hogy egynémelyikük a vasúti állomásokat is megtanulta a portástól. Ha tehát valaki biztosra akarja venni, hogy le nem késik a vonatról, fog magának egy
ilyen jól begyakorolt szúnyogot, haza viszi, mikor lefekszik aludni a füle fölé teszi és akkor biztos lehet, hogy el nem alussza az időt. Valóban gyönyörűség nézni, hogy milyen élénk élet foly ebben a parkban. Ott látni az egész város előkelőségét. Itt látja az ember a divatot. Mostan a secessió van divatban.

Ha már a cikkíró megemlítette, térjünk ki a katonazenére. A korabeli sajtóban több alkalommal is katonai zenekarok fellépését hirdették. A Szabadka és Vidéke 1895. június 9-ei számában például egy katonai csapatszemléről ír.

–  Ezen alkalomból lejött az ezred zenekara is 6-án reggel Budapestről. Forinyák tiszteletére a tisztikar 6-án, 7-én a Bárány szállóban bankettet rendezett, melyen az ezredzenekar játszott. Az altábornagy pénteken a 6 órai gyorsvonattal Újvidékre utazott le. Az ezredzenekar 7-én délután a Mária-Terézia parkban térzenét adott, amikor a nem nagy park egészen megtelt közönséggel. A zenekar pénteken az esti 11 órai vonattal visszautazott Budapestre. Mint halljuk, őszre, amidőn huszárjaink már eltávoznak. az ezredparancsnokság Szabadkára tétetik át, igy hát a szabadkai zenekedvelő közönségnek bő alkalma lesz a katonai zene kar játékában elgyönyörködni.

A Bácskai Hírlap 1900. április 29-ei számában arra panaszkodnak, hogy a parkban időnként túl sokan vannak:

– [G]yermeksétánynak alkalmatlan azért, mivel a nagy közönség túlságosan frekventálja. Belátva ezt, nem szorul már erős bizonyításra az, hogy ezt a parkot a nagyközönség rendelkezésére lehet sőt kell adnunk. Csakhogy mit találunk ebben a parkban? Meglehetős rozoga padokat elég kis számban, ahol elég kevesen ülhetnek le, Valóságos harczot kell kifejteni, mig egy ülőhelyet lehet ott elfoglalni. A józan ész diktálja tehát, hogy ebből a parkból valamit csinálni kellene. Hiányzik abból egy kioszk, amely alkalmat adna arra, hogy ott a szabad levegőn, árnyékos helyen egy pohár üdítő ital mellett leülni lehetne. Pedig ezekről már sokat hallottunk beszélni. Sőt talán már vállalkozó is akadt volna rá, de még mindegyik azzal hagyott fel, hogy mit töröm én ezen a fejemet, hiszen a város ezt úgysem engedi meg. Nem engedi meg, mert első sorban azt hiszi, hogy árt vele Palicsnak – olvashatjuk. Kioszk végül létesült a park sarkában, aminek bérletére évről évre hirdetést adott ki a város. A park sarkán jelenleg is áll egy újságosbódé, ugyanakkor több kávézó is található benne.

A Bácskai Hírlap 1913. április 10-ei számában Tavaszi riport a parkokról alcímmel jelent meg egy írás, amiben a Mária Terézia park állapota is szóba került.

– A Mária Terézia-park, mely a Kossuth-utca folytatásaképen az állomás mellett terül el, semmiképen sem alkalmas erre, hogy az ember egy-két negyedórára elmeneküljön oda felebarátai és önmaga elől. Ha figyelmen kivül hagyjuk is, mily elenyésző a kiterjedése, ilyen célra keresve sem lehet rosszabb helyet találni a Mária Terézia-parknál. Ez a leghangosabb helye a városnak. A város központjában lebonyolódó forgalom zaja itt randevuzik a pályaudvarra befutó vonatok kerekeinek dübörgésével és itt enyészik szét a levegőbe az állomásépület örökös, zűrzavaros lármája. Csendet tehát hiába keresünk a
parkban, de legalább levegője sincsen. Ez a levegő egész különös és szerencsétlen parfüm-keverék. Található benne először is füst, melynek szállításáról a szomszédiban elrobogó vonatok kéményei gondoskodnak, található még bő mennyiségiben por és fiakker állomás szaga. Látható: a Mária Terézia park nem jó nekünk tavaszi elmerengésekre, nem stilszerü hely arra, hogy igy tavasszal még egyszer elolvassuk Puskin Anyegin Eugénjét.

A parkról szóló panaszok sora végtelennek tűnik, ráadásul egy-két hírből az is kitűnik, hogy bűntények helyszíne is volt.

A Bácskai Friss Újság 1901. június 28-ai számában ezt olvashatjuk: Itt reggeltől késő estig, nem valami jó kinézésű alakok hevernek a padokon a legkényelmesebben, nem engedve helyet a sétálónak, aki véletlenül néhány perczre leülni szeretne. Rendőr, ki a padon nyujtózkodót megzavarná, nincs. Demokraták vagyunk mi is, nem sajnáljuk azt, ha a szegény ember leül pihenni a park padjára, csak hogy a padok nem fekvő-helyül, hanem ülő helyül vannak a parkba állítva. A rendőr figyelmeztethetné erre a padokon végig nyújtózkodó embereket.

A Bácskai Hírlap 1914. március 17-én Bicskázások címmel tudósított két esetről. Az egyik helyszíne a Mária Terézia park volt: Vasárnap délután két megbicskázott embernek nyújtottak a mentők első segítséget. Az egyik bicskázás a Mária Terézia-parkban történt, ahol, többek társaságában sakkozott Barcsi Mihály kelebiai napszámos. A játék hevében összeszólalkozott az egyik játszótársával, aki bicskájával a combjába szúrt és azután elfutott.

A két világháború között a park egy részét beépítették, az 1930-as évek elején ugyanis felépült a ma Jadran néven ismert Sokol Otthon.

Erről lfj. Franki István, Szabadka város főmérnöke, aki 1942-ben jelentette meg visszaemlékezéseit, amit azután a Bácsország 2018-ban adott közre, így fogalmaz: A megszállás óta Szabadka nem fejlődött, a jugoszláv állam nem fektetett be semmit, a város inkább visszafejlődött. Egyetlen egy középületszámba menő építkezés történt, a Sokol épület felépítése. Ez egy minden stil nélküli, grenáriumszerü nagy téglatömb, ezt az épületet, miután sajnálták a telekért a pénzt, odaépitették a volt Mária Terézia park közepére, ezzel tönkretették a város egyetlen parkját. Ha Szabadka visszakerül, az első közmunka ennek a monstrum épületnek a lebontása és eltávolítása kell hogy legyen.

Az épületet azonban nem bontották le, sőt az 1960-as években újabb építés folyt a területen, megszületett a kisstadion a korcsolyapályával, amivel a park területe tovább csökkent.

A parkban ma több kis emlékmű áll, itt kapott helyet Raichle Ferenc, a híres építész, valamint Ambrozije Bozo Šarčević, horvát közszereplő, író, fordító mellszobra, de a park sarkán található azon emlékmű is, ami a kilencvenes évek háborúiban, Horvátország, Bosznia, illetve Koszovó területén elhunyt szabadkaiaknak állít emléket.

A Đuro Đaković és a Bosa Milićević utcát összekötő út egyik oldalán idős platánok sora áll, míg magában a parkban a platánok mellett dominál az ostorfa, de több tiszafát és egyéb faféléket, valamint bokrokat, cserjéket is találunk. A park továbbra is forgalmas, köszönve a vasúti közlekedés felélénkülésének, azonban a park összképét, hangulatát a már említett Jadran épülete jelentős mértékben rontja, ugyanis monstrumként, falán szakadt plakátokkal nehezedik a parkra.

Végezetül itt emlékezzünk meg a már említett Erzsébet parkról, amit sokszor tévesen azonosítanak a jelenlegi Raichle Ferenc parkkal. Az Erzsébet park közvetlenül a vasútállomás mellett volt. Erzsébet királynő, azaz Sisi nagy tiszteletnek örvendett a magyarok körében, ugyanis a magyar nép úgy érezte, egyedül ő az, aki szívén viseli az ország ügyeit, ugyanakkor ő is gyakran és szívesen időzött magyarok társaságában. A királynő 1898-ban merénylet áldozata lett. Ezt követően a Magyar Királyi
Államvasutak minden állomásán kertet, parkot létesített a királyné tiszteletére. Szabadkán is egy parkot alakítottak ki, és egy bronz mellszobrot is fel szerettek volna állítani benne. Ez utóbbit Strobl Alajos készítette el, és a királyné halálának második évfordulóján avatták fel. A szobornak az első világháborút követően nyoma veszett, és később is csak a talapzatát találták meg. Ugyanakkor az Erzsébet park, ami a korabeli beszámolók alapján valójában egy szépen elrendezett kert volt, nyomtalanul eltűnt.