Amikor Ádám megérkezett a pályaudvarra, már csak tíz perce volt a vonat indulásáig. A kezében egyetlen bőröndöt cipelt, a zsebében pedig egy gyűrött fényképet, amelyet húsz éve őrzött.
A peron végén meglátta az apját.
Ugyanaz a barna kabát, ugyanaz a kissé görnyedt tartás. Ádám szíve nagyot dobbant.
– Apa!
A férfi lassan megfordult.
– Végre eljöttél – mondta.
Ádám megdermedt.
Az apja öt éve meghalt.
A férfi közelebb lépett, és egy borítékot nyújtott át neki.
– Ezt neked hagyta.
Ádám remegő kézzel bontotta fel. Egyetlen mondat állt benne:
„Ha ezt olvasod, valószínűleg már túl késő, hogy elmondjam az igazat.”
A levél szerint az apja éveken át titkolta előle, hogy az anyja nem hagyta el őket, ahogy Ádám mindig hitte. Balesetben halt meg, amikor ő még kisgyerek volt. Az apja pedig azért mondta, hogy az asszony elment, mert nem akarta, hogy a fia egész életében egy halottat gyászoljon.
A levél végén ez állt:
„És még valami. Ne menj el ma este. Maradj a pályaudvaron 22:15-ig. Majd megérted, miért.”
Ádám az órára nézett.
22:07.
A vonat lassan begördült. Már majdnem felszállt, amikor valaki megérintette a vállát.
Egy idős asszony állt mögötte.
Kezében ugyanaz a fénykép volt, amelyet Ádám húsz éve őrzött.
– Te vagy Ádám? – kérdezte.
– Igen…
Az asszony elmosolyodott, szemében könny csillogott.
– Akkor a bátyámnak sikerült. Azt mondta, egyszer majd elhoz hozzám.
Ádám elsápadt.
– Ki a maga bátyja?
Az asszony a sínek felé nézett.
– Az apád.
Ádám visszanézett a peronra.
A férfi már nem volt ott.
Csak egy barna kabát feküdt a padon.
A zsebében pedig egy utolsó üzenet:
„Most már tudod, hogy nem mindenki azért hagy el, mert el akar menni.”
