A permakultúráról sokaknak elsőként a vegyszermentes kertészkedés vagy az önellátás jut eszébe, pedig ennél jóval többről szól. Konc-Görgey Tünde és Konc Gábor állatorvosok szerint a permakultúra elsősorban olyan gondolkodásmód, ami a természet működéséből merít megoldásokat, és ugyanúgy alkalmazható egy családi gazdaságban, mint egy közösség vagy akár egy munkahely működtetésében.
A Nemesvámoson élő házaspár saját gazdaságában évek óta ennek a szemléletnek az alapelvei szerint él és dolgozik. Azt hihetnénk, hogy egy családi gazdaság fenntartása folyamatos munkával jár, ők azonban azt mesélik, „lusta kertészként” mindent úgy építettek föl, hogy minél kevesebb ráfordítással érjenek el egy stabil egyensúlyt.
Tünde és Gábor nemrég Zentán is megosztotta tapasztalatait a Bázispont minifesztiválon. Arról beszélgettünk velük, mit jelent valójában a permakultúra, hogyan vált az életformájukká, és miért gondolják úgy, hogy bárki tehet egy lépést a fenntarthatóbb élet felé.
Mit jelent a permakultúra?
Konc-Görgey Tünde: – Röviden azt lehet mondani, hogy a permakultúra egyfajta gondolkodási mód, tehát nemcsak a mezőgazdaságra érthető, hanem szociális rendszerekre, például akár egy munkahelyre vagy önkormányzatra is. Egy olyan problémamegoldási módot foglal magában, ahol a természetben fellelhető mintázatokat használjuk fel. Ez hosszú távon egy fenntarthatóbb, élhetőbb rendszerhez vezet, nagyjából az „élni és élni hagyni” gondolkodásnak felel meg.
Szabadon a gyümölcsösben (Fotó: családi archívum)
Tünde Németországban nőtt föl, Gábor pedig Magyarkanizsán. Ekkoriban találkoztatok-e már a permakultúra szemléletével, vagy ennek bizonyos elemeivel?
Konc Gábor: – 2001-ig éltem otthon, aztán már Magyarországra jártam egyetemre. Akkoriban nem találkoztam ezzel a szemlélettel, nem kúszott még be annyira a társadalomba, legalábbis itt, Közép-Európában. A permakultúra ma is inkább nyugaton, Ausztráliában, az Amerikai Egyesült Államokban erősödik.
Tünde: – A permakultúrát a hetvenes években fogalmazták meg az alapítói. Mi a 2010-es évek elején kezdtünk el gazdálkodni, amikor Európa egyre inkább szembesült a klímaváltozás gondolatával, és emiatt felerősödött a társadalomban a fenntarthatóság gondolata. Magával a fogalommal, a permakultúrás rendszerekkel meg ezzel a gondolkodásmóddal ekkoriban találkoztam először. Ugyanakkor el kell mondanom, hogy Németországban falun nőttem föl, ahol jelen voltak a családi gazdaságok, nagyon sok kis parasztudvar volt ott. Az ottani társadalom eléggé szociális gondolkodású, nem jelenik meg olyan erősen az a szemlélet, hogy pénz beszél, kutya ugat.
Permakultúra-alapú gazdaság mellett a gyerekeitek Waldorf-iskolába járnak, ami szintén nemcsak egy iskola, hanem közösség is. Milyen közös szemlélet vagy értékrend húzódik meg ezek mögött a választások mögött?
Tünde: – A Waldorf-iskolának nagyon fontos eleme, hogy közösséget teremtünk. A mi iskolánkban nagyon erősen jelen van a szociális elv is, mert itt kötelező tandíj helyett önkéntes családi vállalás van. Ez azt jelenti, hogy aki egy kicsit tehetősebb, az fizethet többet, akinek kevesebb a pénze, annak viszont ez nem jelenthet akadályt abban, hogy ide járassa a gyerekét. Az iskola életébe is mindenki beletesz valamennyit a saját szabadidejéből: elmegyek a karbantartási napokra falat festeni, padokat csiszolni, kertet ápolni, gyerekeket szállítani, bármit. Ezáltal a gyerekeknek is jó példát mutatunk, mert látják, hogy a közösségért oda kell tenni magunkat. Az nem elég, hogy kifizetem a havidíjat.
Budapesten éltetek, innen költöztetek a Balaton-felvidékre. Hogy merül föl bennetek az az ötlet, hogy a falusi élet, a családi gazdaság és a permakultúra felé forduljatok?
Tünde: – Én falun nőttem fel, és Magyarkanizsa sem egy nagyváros, tehát a gyerekkorunkból fakadóan mind a ketten erősen kötődünk a vidéki életmódhoz. Teljesen egyértelmű volt számunkra, hogy Budapesten csak a tanulmányaink miatt vagyunk, meg azért, hogy elindítsuk az életünket, de a gyereknevelésbe már mindenképpen vidéken szerettünk volna belevágni. Gyerekkoromban arról álmodoztam, hogy egy alföldi tanyán fogok élni magányosan. Azért nem bánom, hogy ez a része nem jött össze, mert nagyon jó közösségre leltünk itt, ráadásul a Balaton-felvidék Magyarország egyik legszebb csücske.
Gábor: – Az viszont, hogy gazdaságunk legyen, nem volt tudatos, nagyon sok minden csak úgy jött magától. Tündinek volt egy öreg lova, azt el akartuk ide hozni a budapesti bértartásból. El is hoztuk. De hát egy ló nem ló, egyedül rosszul érzi magát, úgyhogy jött mellé egy bérló. Így szépen lassan épült fel ez az egész. A permakultúrának valahol az a lényege, hogy minél kevesebb munkával elérjünk egy egyensúlyi állapotot. Számunkra is az volt a kérdés, hogy a munka mellett hogyan tudjuk normális körülmények között tartani az állatainkat. Utána jött a veteményes, majd szépen lassan a többi is, rögös úton, sokszor zsákutcába szaladva. Az angol meg a német nyelvű permakultúrás videók, amiket Tündi rendszeresen búj, nagyon hasznosak, mert amit mások kitapasztaltak, azt mi már tudjuk alkalmazni.
A kecsketartás is fontos része az önellátásnak (Fotó: családi archívum)
Mára hova fejlődött a gazdaságotok?
Tünde: – Amire egy négyfős család gépesítés nélkül képes, azt mi szerintem elértük. Nálunk nemcsak anyagi, hanem elvi oka is van annak, hogy nincsen traktorunk. Az egész gazdaságot azzal az alapgondolattal építettük föl, hogy se anyagilag, se a befektetett munkát tekintve ne kelljen túl sokat beletenni. Ez egy tipikusan permakultúrás gondolkodási mód, szoktam is mondogatni, hogy én vagyok a lusta kertész. Elég jól ellátjuk magunkat élelmiszerrel, tavasztól őszig van zöldségünk a kertből. Állati fehérjében is teljesen önellátóak lennénk, ha nem akarnánk néha a környékbeli kistermelőket is támogatni. De van minden: hús, tej, tojás.
Gábor: – Általában kiskérődzőhúsunk van. Jelenleg van hat anyabirkánk meg egy kosunk. Itt is fő szempont volt, hogy ne kelljen velük sokat foglalkozni, és olyan fajtákat választottunk, amiknek nincs akkora igényük a gondozásra. Ha megellik, azt észre se vesszük, hanem egyszer csak ott van a bárány. Van nyolc anyakecskénk, és minthogy idén mindegyik megellett, van tizenhárom gida is. A tyúkok száma változó, sose tudjuk pontosan, hányan vannak. Néha kotlanak is, úgyhogy van utánpótlás, vagy veszünk hozzájuk előnevelt vagy letojt tojókat. Ennek a nagy részét megesszük, illetve a kiskérődzők karbantartják a legelőt. Ami a hobbit illeti, azt a lovak jelentik. Tizenegy lovunk van, ebből hat saját, és ezek között nyugdíjas is van, aki már csak éli a nyugodt életét. Van két csikó, akik majd valamikor nyereg alá kerülnek, illetve van két iskolaló is. Az egyik az Ugar nevezetű kis hucul, ő részt vesz lovagoltatásban és a Waldorf-iskolával közösen terápiás lovagoltatásban is. Vannak gyümölcsfáink is, de azzal úgy vagyunk, ha lesz rajtuk valami, az jó, ha meg nem, az is jó. Még amúgy is nőniük kell. És persze ott a kert is.
Nehéz volt-e számotokra az átállás erre az életstílusra?
Tünde: – Inkább ösztönös volt. Ilyen életre vágytunk tulajdonképpen már gyerekkorunkban, úgyhogy teljesen természetes volt számunkra. Amikor idejöttünk, két nagy fa kivételével semmi nem volt, csak fű meg gaz. Az első gondolatom az volt, hogy ha van az embernek egy ekkora birtoka, akkor azon miért nincs veteményeskert? Gyümölcsfák, baromfiudvar? Ha ekkora földem van, akkor miért a boltba megyek élelmiszerért? Számunkra egyértelmű volt, hogy ha már megvan hozzá a megfelelő hely, akkor amit tudunk, azt termeljük meg magunknak.
A legelő karbantartásáról maguk az állatok gondoskodnak (Fotó: családi archívum)
Szerintetek ezt csak teljes átállással érdemes csinálni, vagy az is elképzelhető, hogy valaki csak bizonyos elemeket emel ki a permakultúrás gazdaságból?
Tünde: – Mi is kicsiben kezdtük, mindössze két tyúkkal és egy kakassal indítottuk a baromfiudvart. A veteményest is egy terasznyi felületen kezdtük el egy kis retekkel, újhagymával meg paradicsommal. Nem kell nagyban gondolkozni, ha a fenntarthatóbb életmód felé kacsingatunk. Egy egy-két négyzetméteres kis magaságyás vagy két-három tyúk minden kertben elfér. Azt vallom, hogyha mindenki tartana egy-két tyúkot, aki megteheti, meg megtermelné magának a nyári salátamennyiséget, akkor azzal már jelentősen csökkenthetnénk az ökológiai lábnyomunkat. A kertben nőtt saláta sokkal jobb, mint a bolti, meg a környezetnek is jobb, hogy egy picit csökkentjük a szén-dioxid kibocsátást. Még régen láttam arról egy kördiagramot, hogy az emberiség teljes szén-dioxid-kibocsátásának a harmada az élelmiszer-előállítás körül keletkezik.
Gábor: – Mi sem szakadtunk ki a társadalomból, eljárunk boltba, használjuk a civilizáció vívmányait. Ez nem is elvárás, de valamennyit mindenki tud önállósodni, akár egy kis kerttel, néhány csirkével, egy-két kecskével vagy fásítással.
Tehát csak a lakásban élők vannak igazán hátrányban.
Tünde: – Igen, bár a permakultúrának van egy urban gardening, azaz városi kertészkedés nevű része is. Nagyon jó ötleteket lehet az interneten összeszedni e témakörben, például hogy hogyan lehet ócska IBC-tartályban vagy fémhordóban egy kis erőfeszítéssel zöldséget termeszteni. Emellett vannak nagyon jópofa kis állatok, mint például a fürj, ami nagyon picike, borzasztó értékes a tojása, és kis helyen tartható. Az is járható út, ha valaki bérel egy kertet. Meg lehet keresni egy-egy üresen álló ház tulajdonosát, hogy megkérdezzük, használhatjuk-e a kertjét.
Gábor: – Az öcsémék Veszprémben élnek, volt is szó róla, hogy ők is kijöhetnek hozzánk néha kicsit segíteni, és aztán viszik a zöldséget. Illetve több osztály is jár hozzánk a Waldorf-iskolából kertészkedni, trágyázni, csirkét etetni, és így a városi gyerekek is egy kicsit közelebb lehetnek a természethez. A közösségi kertészet nagyon jó dolog, itt is vannak ketten, akik a kertészetükkel negyven családot látnak el zöldséggel a zöldségkosaras rendszerrel. Ha megvan a közösség, akkor bármikor kialakulhat egy ilyen együttműködés.
Nyitókép: Nyári bőség a veteményesben (Fotó: családi archívum)
