„A színpad az életem, de az opera nem one man show”

Az opera világa sokak számára egyszerre lenyűgöző és titokzatos: hatalmas érzelmek, drámai történetek, monumentális zene és olyan hangok találkozása, amelyek betöltik az egész színházteret mikrofon nélkül is. Az operaénekesek munkája azonban jóval több a színpadi jelenlétnél: egyszerre kíván fegyelmet, technikai tudást, érzelmi mélységet és rendkívüli kitartást. Egy-egy szerep mögött évek tanulása, folyamatos gyakorlás és komoly lelki felkészülés áll.

A törökbecsei származású tenorénekes, ifj. Becsei Illés számára ez az út már fiatalon elkezdődött, ma pedig a Szarajevói Nemzeti Színház operatagozatának szólistájaként bizonyít a színpadon. Szakmai pályafutását 2011-ben kezdte epizódszereplőként, első szerepe Triquet volt Csajkovszkij Anyegin című operájában. Ezt követően számos szóló- és epizódszerepekben lépett fel, többek között: Camille de Rosillon (A víg özvegy – Lehár Ferenc), Edwin Ronald herceg (Csárdáskirálynő – Kálmán Imre), Gastone de Letorières és Giuseppe (La traviata – Giuseppe Verdi), Lerma gróf és Hírnök (Don Carlos – Giuseppe Verdi), Gherardo (Gianni Schicchi – Giacomo Puccini), Parpignol (Bohémélet – Giacomo Puccini), Ali pasa Fidahić és Herr Apel (Zmaj od Bosne – Asim Horozić), Almaviva gróf (A sevillai borbély – Gioachino Rossini), Második pap és Első őrtálló (A varázsfuvola – W. A. Mozart), Karmester (Viva la mamma – Gaetano Donizetti), Fiú (Az ördög az utolsó – Jakov Gotovac), Vašek (Az eladott menyasszony – Bedřich Smetana), Mirko/Petar Petrović (Mala Floramye – Ivo Tijardović), valamint Spoletta (Tosca – Giacomo Puccini). Szakmai pályájának újabb fontos állomásához érkezett idén január elsején, amikor kinevezték az operatagozat megbízott művészeti igazgatójává. Vele beszélgettünk pályájáról, az opera világáról, a vezetői kihívásokról és azokról a pillanatokról, amelyek igazán különlegessé teszik ezt a hivatást.
 

Sok operaénekes gyermekkora óta rajong a műfajért. A te történeted ennél jóval szokatlanabb…

– Hihetetlen, de azok közé tartozom, akik először játszottak operában, és csak utána kezdtek el rendszeresen operát hallgatni. Harmadéves egyetemista voltam a Kelet-szarajevói Zeneakadémián, amikor egy napon a negyedéves hallgatók szóltak, hogy meghallgatást tartanak a Szarajevói Nemzeti Színházban, és megkérdezték, nincs-e kedvem elmenni. Egy olyan áriát választottam, amely valójában egy idősebb és tapasztaltabb tenor számára való. Én ezt akkor még nem tudtam, és a környezetemben mindenki meglepődött. Azt szokták mondani, hogy a tudatlan ember merész, mert nem tudja, hol vannak a határok. Másnap értesítettek, hogy megkaptam a szerepet. Tíz nappal később megérkezett a karmester, és mindössze egy hónapom maradt a felkészülésre. Akkor úgy éreztem, hogy ebben az egy hónapban rám szakadt az ég. Aztán elérkezett az előadás napja. Arra emlékszem, hogy felmentem a színpadra, utána pedig minden elsötétült. Azt hittem, összeestem. Teljes filmszakadás volt. Elénekeltem a szerepemet, a kollégák később azt mondták, hogy jól sikerült az előadás, de a mai napig nem tudom pontosan, mi történt velem azon az estén.

A hang egyszerre technikai eszköz és érzelmi kifejezőeszköz. Hogyan jutottál el odáig, hogy ne csupán elénekeld, hanem valóban meg is éld a szerepeidet?

– Ezt a folyamatot három szakaszra osztanám. Az első szakaszban elsősorban a technikára koncentráltam, és kevesebb figyelmet fordítottam arra, hogy teljesen azonosuljak a karakterrel. Ez természetes, hiszen pályakezdőként az ember bizonyítani szeretne, és a hangjával, az énektudásával igyekszik lenyűgözni a közönséget. A második szakaszban az előadó már nem a technikára figyel, mert az addigra a személyisége részévé válik. Nálam is évekbe telt, mire eljutottam erre a szintre. Ekkor már valóban meg lehet élni a szerepet, és hitelesen át lehet adni a karakter érzelmeit. Tulajdonképpen ekkor történik meg a fordulat: míg a pálya elején a technika dominál, később a technika már csak eszköz, amelyen keresztül az érzelmek megszólalnak. A harmadik szakaszhoz még több tapasztalat szükséges. Ilyenkor a szerep már teljesen megérik az előadóban, aki nemcsak a karakterrel azonosul, hanem a közönséggel is kapcsolatot teremt. Fontossá válik annak felismerése, hogy a néző milyen lelkiállapotban érkezik az előadásra, és hogyan lehet őt bevonni a történetbe. Amikor ez sikerül, létrejön valami különleges kapcsolat a színpad és a nézőtér között – talán ezt nevezhetjük katarzisnak. Ez egy rendkívül összetett és nehezen megfogalmazható folyamat, és kevés művész képes igazán magas szinten megvalósítani.

Mit tanított számodra a színpad, és hogyan formálta a gondolkodásodat az operaénekesi pálya?

– A színpadi jelenlét elsősorban arra tanított meg, hogy mindig őszinte legyek másokkal és önmagammal is. Megtanultam azt is, hogy tisztelni kell azokat a művészeket, akik előttünk jártak ezen az úton. Amikor színpadra lépek, gyakran eszembe jut, hogy ugyanazon a színpadon milyen kiváló előadóművészek álltak előttem. A Szarajevói Nemzeti Színházban például 1966-ban Luciano Pavarotti is fellépett. Kiváltságosnak érzem magam, hogy ennek az intézménynek a tagja lehetek, és nagyon hálás is vagyok ezért. Volt szerencsém olyan emberekkel találkozni és dolgozni, akik személyesen ismerték vagy egykor együtt dolgoztak Pavarottival. Az ilyen találkozások is arra emlékeztetnek, hogy milyen nagy hagyománya és felelőssége van ennek a hivatásnak. Megtanultam azt is, hogy az élet rövid, ezért minden pillanatát meg kell élni és meg kell becsülni. Ha pedig valakinek megadatik a lehetőség, hogy operaénekesként álljon színpadra, akkor azt alázattal kell tennie. A színpad az életem, de az opera nem one man show. A siker mögött mindig egy egész csapat munkája áll, a karmestertől és a zenekartól kezdve a rendezőkön, a műszaki személyzeten át valamennyi közreműködőig.

Az opera világát sokan távolinak vagy elitistának érzik. Szerinted mi az, amit a laikus közönség talán nem lát ebből a műfajból?

– Sajnálom, hogy sokan még mindig távolinak vagy elitistának tartják az operát. Úgy gondolom, ennek egyik oka, hogy a közönség egy része nem ismeri az egyes művek történetét és hátterét. Pedig az opera nem csupán a zenéről szól, hanem a színpadon kibontakozó emberi sorsokról, érzelmekről és konfliktusokról is. Érdemes előzetesen megismerni a cselekményt és a szereplőket, mert így sokkal könnyebb befogadni és átélni az előadást. Fontos számomra, hogy közelebb hozzuk ezt a műfajt az emberekhez, ezért Bosznia-Hercegovinában és Horvátországban is több olyan projekten dolgoztam, amelyek ezt a célt szolgálják.

Az opera több évszázados műfaj. Mitől tud ma is aktuális és vonzó maradni?

– Az opera azért egyedülálló műfaj, mert több művészeti ág találkozása: a zene, az irodalom, a színház és a vizuális művészet egyszerre hat az érzékeinkre. Emiatt sokan intenzívebb érzelmi élményként élik meg, mint egy hagyományos koncertet, balettelőadást vagy színházi produkciót. Az opera nem csupán kulturális élményt nyújt, hanem lehetőséget teremt arra is, hogy a néző érzelmileg kapcsolódjon a történethez és a szereplőkhöz. Úgy gondolom, egy-egy operában mindenki magára ismerhet valamilyen szinten. Az emberi érzelmek, a szerelem, a féltékenység, a veszteség vagy a remény évszázadok óta ugyanazok, ezért ezek a történetek ma is érvényesek. Fontosnak tartom, hogy az opera napjainkban is eljusson a közönséghez.

Természetesen az sem mindegy, hogy egy adott ország mennyit fordít a kultúrára, azon belül pedig az operára. A technikai fejlődés ugyanakkor sok új lehetőséget hozott, különösen a színpadi megvalósítás terén, ami még közelebb hozhatja a műfajt a mai nézőkhöz. Örömmel látom azt is, hogy a fiatalabb generációk egyre gyakrabban jelennek meg az előadásokon. Különösen szép számomra, amikor az idősebb operalátogatók átadják nekik azokat a hagyományokat és szokásokat, amelyek az operakultúra részét képezik – legyen szó az öltözködésről, a szünetek alatti viselkedésről vagy akár arról, mikor illik tapsolni egy előadás során.

Megbízott művészeti igazgatóként milyen célokat tartasz a legfontosabbnak az operatagozat jövője szempontjából?

– Szeretném megjegyezni, hogy nem én jelentkeztem erre a pozícióra, hanem felkérést kaptam rá, ami önmagában egy hatalmas megtiszteltetés. A döntést azzal indokolták, hogy rendelkezem szükséges szakmai tapasztalattal, és mindig a munkaközösség érdekeit helyezem a sajátjaim elé. Megbízott művészeti igazgatóként számos feladat hárul rám: az adminisztrációtól és a tervezéstől kezdve a szervezésen át egészen a szereposztások kialakításáig. Emiatt jelenleg nem vállalok új szerepeket, a meglévő produkciókban azonban továbbra is színpadra lépek. Külön öröm számomra, hogy sikerült fiatalítani a társulatot: nemrég négy, frissen végzett operaénekes csatlakozott hozzánk. Fontosnak tartom, hogy lehetőséget kapjanak a bemutatkozásra, ugyanakkor azt is, hogy ez ne a tapasztaltabb kollégák megbecsülésének rovására történjen. Mindig előre tekintek, és nem azzal foglalkozom, hogy elődeim mit és hogyan csináltak. Számomra az a legfontosabb, hogy az operatagozaton belül folyamatos legyen a párbeszéd, mert csak így lehet közös nevezőre jutni és együtt fejlődni. Emellett arra is törekszem, hogy minél szorosabb együttműködés alakuljon ki a régió operatársulatai között.