A héten volt 41 éve, hogy megtartották a nagyszabású Live Aid koncertet, amely a mai napig is a zenetörténet egyik legmeghatározóbb globális összefogásának számít. A nyolcvanas években sokan még őszintén hitték, hogy meg tudják menteni a világot és az emberiséget a pusztulástól. Akkoriban történt, hogy Bob Geldof, a Boomtown Rats együttes frontembere, a BBC-n Michael Buerk televíziós riportját látta, amit éhező etióp gyerekekről készített. A látvány sokként érte és miután valamennyire magához tért, úgy gondolta nincs vesztegetni való idő, cselekedni kell. Midge Ure-ral, az Ultravox énekesével megírták a Do They Know It's Christmas? című zeneszámot, amivel persze nem a vallási kérdést gondolták feszegetni, inkább a nélkülözésre utaltak. A dal felvételezéséhez összehívtak egy jó csapatot, csatlakozott hozzájuk egyebek közt a Duran Duran, a Spandau Ballet, a Bananarama, a U2, valamint Sting, Boy George és George Michael is, az alkalmi együttest pedig elnevezték Band Aidnek. A jótékonysági célokra szánt kislemez jó eredményt mutatott, és a sikeren felbuzdulva megszervezték a Live Aid szuperkoncertet, még több résztvevővel, a még nagyobb bevétel reményében, hogy segítsenek az éhezőkön. A jótékonysági akciónak tengeren túlra is híre ment, akkortájt Amerikában is összefogás indult az afrikai nélkülözők javára, Lionel Ritchie és Michael Jackson megírták a We Are The World című zeneszámot, amit amerikai sztárokkal adtak elő.
A Live Aidet 1985. július 13-án tartották meg két helyszínen, Angliában és Amerikában. A mai napig is ez számít a legnagyobb bevételt hozó koncertnek. Az már egy másik téma, hogy a segélynek csak egy része jutott el oda, ahova szánták. A Live Aid azonban ennek ellenére is megmutatta, hogy globális összefogással, közösségi cselekvéssel, ráirányítható a figyelem a világunkat és az emberiséget sújtó problémákra. Persze korántsem ez volt az első jótékonysági koncert, amely bajba jutottakon hivatott segíteni. Bob Geldofnak példaként szolgált a George Harrison ex-Beatles-tag, és Ravi Shankar indiai szitárművész által szervezett 1971-es koncert, amivel bangladesi háborús menekülteknek igyekeztek segítséget nyújtani. Ezen részt vett mások mellett Ringo Starr, Eric Clapton, Bob Dylan, valamint a Badfinger zenekar.
A Live Aid törekvésébe számos más ország is bekapcsolódott, kivéve a szocialista országokat, amik közül viszont Jugoszlávia jelentett kivételt. A jugoszláv zenészek ugyanis annyira fellelkesültek, hogy a fentiek mintájára elindították a Yu rock missziót, helyi előadókkal felvették a Za milion godina című dalt, amit egy nagyszabású, nyolc órát tartó koncerten be is mutattak.
Habár 1985 óta nem volt akkora volumenű zenei összefogás, mint a Live Aid, attól még tartottak grandiózus, nagy bevételeket hozó koncerteket. A Live Aidet a lista második helyén az America: A Tribute to Heroes koncert követi, amellyel a 2001. szeptember 11-én történt terrortámadásra reagáltak. A támadás után tíz nappal tartották meg, különböző stúdiókból sugározták, az egyik fő szervező pedig George Clooney volt. A harmadik helyen egy tavalyi koncert található, amikor is rockzenekarok fogtak össze Angliában. A megmozdulást a Black Sabbath szervezte, július ötödikén tartották meg, a bevételt pedig angliai gyermekkórházaknak ajánlották fel. Ezen lépett fel utoljára a Black Sabbath és Ozzy Osbourne, az énekes tizenhét napra rá hunyt el. Hadd említsünk még egy koncertet. Az ausztráliai Global Citizen jelen van Észak-Amerikában, Afrikában és Európában is. A mozgalom törekvése a jótékonykodásra irányul, leginkább pedig a 2020-as Together at Home online koncerttel emelkedtek ki, aminek a kurátora Lady Gaga volt, és amivel covidos ügyeket támogattak.
Az online tér megjelenése óta sok minden megváltozott. A globális koncertek is leginkább oda költöztek, akárcsak a jótékonykodás. Történtek próbálkozások a környezetvédelmet hangsúlyozó, élőben zajló, nagy zenei rendezvények megtartására – elvégre egy olyan problémáról van szó, ami az egész bolygónkat érinti – de mint oly sok mással, ezzel is sikerült megosztani az embereket. Míg egyesek lelkesek voltak, mások arra világítottak rá, hogy ezek a koncertek jobban ártanak a természetnek, mint használnak.
A jótékonykodás manapság már inkább helyi jelleget ölt, helyi programokkal helyi ügyet segítünk. Ezen a téren is egyre inkább megoszlanak a vélemények, sokan azt szeretnék tudni, miért nem az állam rendezi felelősségteljesen a segítségre szorulók ügyét, miért bízza a hétköznapi emberekre, a végén úgysem az övéké a dicsőség, hanem az államvezetésé.
A globális összefogás is egyre komplikáltabb, különösen a mostani időkben, amikor már a videófelvételeknek sem hihetünk. A mesterséges intelligencia seperc alatt kreál egy szép és megható videót, így azt sem tudni, igaz-e az, amit látunk. Továbbra sem lehetünk biztosak abban, hogy célba érnek-e a segélyek egy távoli országba, vagy csak gazdagokat teszünk még gazdagabbá, az adományok pedig nem élelmiszerre és gyógyerekre, hanem fegyverekre mennek el. Az elmúlt időszakban a nemzetközi szervezetek befolyása is csökkent, és egyre kevésbé hatékonyak.
Bob Geldof húsz évvel ezelőtt a Live Aid huszadik évfordulójára szervezte meg a koncert folytatását, amit több helyszínen tartottak meg, szintén számos előadóval, de az már nem közelítette meg az előző sikerét, sőt inkább összeroskadt a kritikák súlya alatt. A probléma pedig tovább nőtt, a nyolcvanas években Etiópia nagyjából a huszonötödik helyen állt a népességet tekintve, mára a tizediken, és az éhínség még mindig jelen van. Ugyanakkor az élelmiszerhiány korántsem csak Etiópiát sújtja.
Az élővilág pusztítása, a természeti katasztrófák, a háborúk óriási kihívás elé állítják azokat, akik összefogásban gondolkodnak a szebb és jobb világ megteremtése érdekében. Nagyon úgy fest, hogy a zene ehhez már nem lesz elég, de ne legyünk ennyire borúlátóak, talán érdemes minden követ megmozgatni, hátha valami beválik.
