Immáron húsz éve annak, hogy az egyik nagy magyarországi kereskedelmi csatorna elindította A kiválasztott című műsort, amelyben Uri Geller, a híres, tört magyarsággal beszélő mentalista az utódját kereste. Nem emlékszem már tisztán minden részletére, csak arra, hogy igazán érdekes és egyedülálló programnak számított a szombat esti fő műsoridőben. Minden részét kíváncsisággal figyeltem, és miután bemutatkoztak a versenyzők, maga az „ötletgazda” is megmutatta tehetségét. Folyamatosan kiskanalakat hajlítgatott, a televízión keresztül a saját otthonunkban levőt is igyekezett elgörbíteni, ha rátettük a televízió tetejére (igen, akkor még elfért rajta, és igen, egyenes maradt). Az egyik részben olyan „mutatványt” hajtott végre, amelyről azt állította, leszoktatja az embereket a dohányzásról. A színpadra két asztalt toltak be, állítása szerint egy-egy holttest volt rajtuk: egy nem dohányzó és egy dohányzó emberé. Uri Geller mögéjük állt, és a magasba emelte először a teljesen egészséges, rózsaszín tüdőt, majd a nikotintól elfeketedett légzőszervet. Undorító volt, de nem elég elrettentő, hiszen az akkori ismerősi körből több dohányos is nézte, akik azóta is bőszen szívják a bűzrudat.
Május 31-én a világ ismét megáll egy pillanatra, hogy egy olyan problémára hívja fel a figyelmet, amelyet sokan már megszokottnak, hétköznapinak és szinte láthatatlannak tekintenek. A dohányzás ma már nem ugyanaz a társadalmi jelenség, mint néhány évtizeddel ezelőtt, hiszen egyre kevesebb helyen engedélyezett, több, a káros hatásaira irányuló figyelemfelhívó kampány kíséri, viszont ezeknek az egészségkárosító következményeknek a tudatában is még mindig nagyon sokan vásárolják és „fogyasztják” a cigarettát. A Dr. Milan Jovanović Batut Szerbiai Közegészségügyi Intézet által elvégzett korábbi felmérés szerint, amelyben csaknem 1600, 18 és 64 év közötti személyt kérdeztek meg a dohányzási szokásairól, kiderül, hogy az érintett korosztály mintegy 40 százaléka rendszeresen dohányzik. A legnagyobb százalékuk naponta rágyújt, és egy nap elfogy egy doboz cigaretta is. Egy másik felmérésből emellett az is kiderül, hogy Szerbiában mintegy 19.000 ember hal meg dohányzás okozta következményektől.
Az elrettentő adatok után következzenek azok a tények, amelyeket mi is szemmel láthatunk, és érezhetünk, amennyiben szórakozóhelyen vagy bármely zárt, nyilvános helyen járunk. A cigifüstöt és annak szagát, amely áthatja minden egyes sejtünket egy-egy átszórakozott éjszaka után, de elég, ha csak egy benti térben igyekszünk egy baráti kávézást vagy beszélgetést megejteni. Idejét sem tudom már, de talán több mint tíz éve annak, amikor Szerbia vezetősége igyekezett betiltani a zárt térben való dohányzást, de legalábbis korlátozni azt. A „korlátok” sokak számára abból álltak, hogy az egyik asztalon fekete cédulán mutatták, hogy itt engedélyezett a cigaretta, egy asztallal hátrébb pedig már fehér alapon áthúzott cigarettaszál tiltotta. Az sosem derült ki, hogy a füstnek szólt-e valaki, hogy csak az engedélyezett helyen lebeghet, de a bár- és kávézótulajdonosok is igyekeztek megtalálni ebben a kiskaput, nehogy elveszítsék a vendégeik jelentős részét.
Bár a klasszikus értelemben vett dohányzás egyre inkább visszahúzódni látszik, a nikotinfüggőség új formákat öltött. Az ízesített elektromos cigaretták, a modern dizájn, a közösségi média által sugallt „ártalmatlanabb” kép sok esetben ugyanazt a veszélyt csomagolja új köntösbe. Sokan azt gondolják, ha másfajta dohányterméket használnak, akkor az „nem annyira káros”, „nem annyira büdös”, „nem is érződik”. Ezek azok, amelyek a fiatalabb korosztályt is elérik, és igen népszerűek a köreikben. Az ember, ha elmegy egy iskola előtt a szünetekben, akkor padokon dohányzó fiatalokat lát, ám kezükben egyre kevesebb hagyományos cigarettát. Ámbár véletlen sem kell azt gondolni, hogy ezek a modern hóbortok csak a fiatalok körében népszerűek, a felnőttek is épp olyan lendülettel kapják elő a színes és ízes dohányterméket.
A nem dohányzás elleni világnap valójában nem pusztán egészségügyi kampány. Sokkal inkább emlékeztető arra, hogy a használatának következményei messze túlmutatnak az egyéni döntés határain. Bár a rágyújtás pillanata személyes választásnak tűnhet, annak terheit végül családok, az egészségügyi rendszer és a teljes közösség viseli. Egyetlen cigaretta füstje sem áll meg annál, aki elszívja. Az ellene irányuló harc hosszú évtizedek óta tart, és közben sok minden megváltozott körülöttünk. Egyvalami viszont ugyanaz maradt: az ember hajlama arra, hogy elhiggye, vele úgysem történhet baj. Talán éppen ezért nem működnek minden esetben az elrettentő képek, a fekete tüdők, a cigarettásdobozokra nyomtatott figyelmeztetések vagy a sokkoló statisztikák sem. Mert a dohányzás kérdése sosem csupán az észről szólt, hanem a függőségről, megszokásról, társadalmi mintákról és sok esetben a menekülésről is.
Ez a nap mégis fontos. Nem azért, mert ennek köszönhetően bárki leteszi a cigarettát, hanem mert emlékeztet arra, hogy a probléma továbbra is itt van körülöttünk. Végső soron nem az a kérdés, hogy ki milyen formában gyújt rá, hanem az, hogy képes-e egyszer eljutni oda a társadalom, hogy a dohányzás ne legyen többé megszokott része az életünknek, hogy egy gyermek számára ne a füst, az ízesített pára vagy a cigaretta legyen a felnőtté válás egyik jelképe.
Nyitókép: Dávid Csilla felvétele
