Sport, toll és emlékek

A Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete Életműdíjjal ismerte el Piszár József nyugalmazott újságíró több évtizedes munkásságát, akinek neve szorosan összefonódott a Magyar Szó történetével. A zentai születésű újságíró 1931. február 20-án látta meg a napvilágot földművescsaládban, és már fiatalon elköteleződött az írás és a közélet iránt.

Tanulmányait Zentán végezte, majd az újvidéki tanárképző főiskolán szerzett képesítést magánúton. Pályája azonban már korán az újságírás felé fordult: 1950-ben került a Magyar Szó szerkesztőségébe, ahol hamar a sportrovat meghatározó munkatársává vált. Később a Sportvilág szerkesztőjeként, majd főszerkesztő-helyettesként és gazdasági vezetőként is jelentős szerepet töltött be a lap életében egészen 1993-ig.

Meghatározó alakja volt a szerkesztőségnek, a Magyar Szó arculatának és folytonosságának megőrzésében az olyan tapasztalt, elhivatott munkatársak, mint ő, kulcsszerepet játszottak. Piszár József munkája jelentősen hozzájárult a lap belső stabilitásához és szakmai irányának megtartásához.

Főszerkesztő-helyettesként nem csupán szerkesztői munkát végzett, hanem a szerkesztőség pénzügyi stabilitásáért is felelt: az utak, kiküldetések és tiszteletdíjak biztosítása az ő feladatai közé tartozott. Kollégái szerint mindig jelen volt, aktívan részt vett a Magyar Szó mindennapjainak alakításában.

Mit jelent Önnek az Életműdíj?

– Egy szép visszajelzés. Nem ezért dolgoztam, de jólesik, hogy emlékeznek az emberre. Az újságírás számomra mindig munka és hivatás volt egyszerre; nem a díjakért csináltam, hanem azért, mert érdekelt a világ, az emberek, és szerettem volna ezt megosztani másokkal. Pályám elején a díjak egyáltalán nem voltak meghatározóak; inkább a munka értelme, a kíváncsiság és a közlés öröme számított.

Az ilyen elismerés arra emlékeztet, hogy a sok év, amit a szerkesztőségben töltöttem, nem múlt el nyomtalanul. Ugyanakkor talán még a díjnál is többet jelentettek számomra azok a szóbeli visszajelzések, amelyeket az elmúlt időszakban kaptam. Sokan felhívtak, megállítottak, gratuláltak, és jólesett hallani, amikor azt mondták: „jó helyre került ez az elismerés” vagy „a legjobb kezekbe jutott”. Ezek a mondatok nagyon sokat jelentenek, mert azt mutatják, hogy nemcsak elvégeztem a munkámat, hanem az emberek emlékeznek rá, és értékelik. Az ember a pályája során ritkán áll meg azon gondolkodni, hogy amit csinál, annak milyen visszhangja van. Inkább dolgozik napról napra. Egy ilyen alkalom viszont lehetőséget ad arra, hogy visszatekintsen, és számot vessen. Jó érzés megtapasztalni, hogy a kollégák, az olvasók és az ismerősök mind úgy érzik: ennek a munkának volt értelme.

Azt is fontosnak tartom, hogy ez a díj nemcsak nekem szól, hanem mindazoknak, akikkel együtt dolgoztam. Egy szerkesztőségben semmit sem lehet egyedül elérni. Ez a közös munka eredménye, és én szerencsés voltam, hogy olyan emberekkel dolgozhattam együtt, akikre mindig lehetett számítani.

Hogyan emlékszik vissza a kezdetekre?

– Zentán nőttem fel, egyszerű földművescsaládban. Akkoriban nem volt magától értetődő, hogy valaki újságíró lesz, de engem már fiatalon érdekelt minden, ami a környezetemben történt. Figyeltem az embereket, a történéseket, és szerettem volna elmesélni, amit látok.

A Magyar Szóhoz 1950-ben kerültem, és tulajdonképpen ott tanultam meg a szakmát. Nem volt külön iskola erre; a gyakorlatban kellett elsajátítani mindent. A kezdők csoportjában az idősebb újságírók oktattak minket, vizsgáztattak, majd különböző helyszínekre küldtek tudósítani, gyárakba, színházakba, moziba és sporteseményekre. Végül tíz főt választottak ki, akik a rovatokban dolgozhattak. Én a sportrovatot választottam, mert ez érdekelt a legjobban. Később befejeztem a tanárképző főiskolát is, de az újságírás mellett döntöttem. Az első években egyedül dolgoztam a sportrovaton, később érkezett hozzám egy kolléga, akit én is segítettem a munkában.

A sportújságírás hosszú ideig meghatározta a pályáját. Miért éppen ez a terület?

– A sport mindig közel állt hozzám, nemcsak nézőként, hanem résztvevőként is. Játszottam, figyeltem, elemeztem. Volt idő, amikor magam is aktív atlétaként versenyeztem. Ez a tapasztalat rengeteget segített az újságírói munkában, mert pontosan tudtam, mit jelent egy edzés, egy verseny, és milyen érzések kavarognak egy sportolóban – a feszültség, az izgalom, a csalódás és a siker öröme. Ezeket a részleteket mindig igyekeztem átadni az olvasóknak, hogy ne csak a számok és eredmények jelenjenek meg, hanem maga az élmény is.

Külön emlékezetesek maradtak számomra az olimpiai élmények. Bár nem magam versenyeztem az olimpián, az akkori tudósítások és a sportolók munkájának követése hihetetlen inspirációt jelentett. Megtapasztalhattam, hogyan kell gyorsan, pontosan és hitelesen beszámolni egy olyan eseményről, ami egyszerre lenyűgöző, és rendkívüli nyomás alatt zajlik. A helyszíni tapasztalatok, a nemzetközi sportolói és újságírói közegben szerzett kapcsolatok mind hozzájárultak ahhoz, hogy jobban értsem a sport világát és az olvasók igényeit.

A Sportvilág szerkesztése különösen szép feladat volt. Itt már nemcsak írtam, hanem irányítottam is a munkát, koordináltam a tudósításokat, mentoráltam fiatal kollégákat, és részt vettem abban, hogy a sportesemények a lehető legteljesebb és legérdekesebb módon jussanak el az olvasókhoz.

Legendás sportolókkal is találkozott.

– Igen, szerencsére számos emlékezetes találkozásban volt részem. Találkoztam például Bobby Fischerrel, aki akkor még nagyon fiatal volt, és nagyon visszahúzódó, nem szívesen beszélt idegenekkel. Nekem azonban egy ismeretség révén sikerült leülni vele beszélgetni, és ez tulajdonképpen az egyik első interjúja volt. Nagyon izgalmas volt látni, ahogy a tehetség és a zsenialitás már fiatalon megmutatkozik, miközben a személyiség még formálódik. Puskás Öcsivel is jó kapcsolatban voltam. Egyszer Madridban olyan helyzetbe kerültem, hogy szinte pénz nélkül maradtam, és ő segített nekem. Meghívott, vendégül látott, még kolbászt is adott a kollégáknak. Az ilyen pillanatok örökre megmaradnak az ember emlékezetében, mert nemcsak a sportolói, hanem az emberi nagyságukat is megmutatták.

Milyen volt a Magyar Szó szerkesztőségének légköre azokban az évtizedekben?

– A Magyar Szó több volt, mint egy munkahely. Egy intézmény volt, saját szabályokkal, saját belső renddel. Jöttek-mentek az igazgatók, változtak az idők, de a lapnak volt egy belülről fakadó törvényszerűsége, ami megtartotta jellegét. Ebben nagy szerepe volt azoknak az embereknek, akik hosszú távon ott dolgoztak. Lényegében volt néhány stabil pont a szerkesztőségben, és talán én is közéjük tartoztam. Egy-két hasonló kapacitású ember adta meg azt az állandóságot.

Főszerkesztő-helyettesként és gazdasági vezetőként is dolgozott. Mennyiben volt ez más feladat, mint az írás?

– Gazdasági vezetőként a feladataim teljesen más világba vittek, mint az újságírás. Itt már nem a cikkekre és tudósításokra koncentráltam, hanem a szerkesztőség mindennapi működésére és pénzügyeire. Figyelni kellett a költségvetést, a bevételeket, a kiadásokat, tervezni a következő időszakot, és biztosítani, hogy minden anyagi és logisztikai szempontból rendben legyen. Gyakran kellett előre gondolkodnom, mérlegelnem a kockázatokat, és döntéseket hozni. Ez a munka megtanított, mennyire fontos a felelősségvállalás és a stratégiai gondolkodás. Rájöttem, hogy az újságírás nemcsak az írásról szól, hanem a háttérben zajló szervezésről, a csapatmunkáról és az összhangról is. Megtanultam, hogy a jó vezetőnek ismernie kell a csapata munkáját, támogatnia kell a kollégákat, és közben biztosítania kell, hogy a lap minden szempontból működőképes legyen.

Közben természetesen írtam is, és néha egy-egy sporteseményre is ellátogattam tudósítóként. Így a gyakorlati kapcsolat megmaradt, és mindig láthattam, mi történik a pályán és a szerkesztőségben egyaránt. Bár más jellegű kihívás volt, mint az írás, ugyanúgy élveztem.

Mit tart a legfontosabbnak az újságírói munkában?

– A kíváncsiságot és az észrevételt. Mindig azt mondtam: a téma az utcán hever, csak le kell hajolni érte. Figyelni kell az embereket, a helyzeteket, és észrevenni azt, ami másnak talán fel sem tűnik. Ehhez azonban türelem is kell: időt kell szánni a megfigyelésre, a beszélgetésekre, arra, hogy az ember valóban megértse a történetek hátterét. Emellett nagyon fontos a pontosság és a felelősség. Amit leírunk, annak súlya van, hiszen hatással van az olvasók gondolkodására és véleményére. Egy újságírónak ezért mindig törekednie kell a hitelességre, ellenőriznie kell az információkat, és kerülni a felületességet. Nem elég gyorsnak lenni, alaposnak is kell lenni. Azt is lényegesnek tartom, hogy az újságíró megőrizze az emberségét. Nemcsak történeteket írunk, hanem emberekről is írunk, ezért fontos az empátia és a tisztelet. Ha ez megvan, akkor az írás nemcsak tájékoztat, hanem valódi értéket is közvetít az olvasók felé.

Nyugdíjba vonulása után sem hagyta abba az írást. Mi tartotta a pályán?

– Valójában sosem volt kérdés, hogy abbahagyom-e. Az újságírás nem olyan, amit az ember egyik napról a másikra félretesz. Inkább egy szemlélet, ami megmarad. Mindig azt mondtam: a téma az utcán hever, és ez nyugdíj után sem változott. Ugyanúgy észrevettem a történeteket, és ha volt mondanivalóm, leírtam. Talán az is benne van, hogy az ember idővel nem tud másképp tekinteni a világra: minden történetté válik előtte. És ha ezt egyszer megszokja, akkor nem is igazán akarja elengedni.

Hogyan látja az újságírás változását az évtizedek során?

– Nagyon sok minden megváltozott. A tempó felgyorsult, az információ gyorsabban áramlik, de néha úgy érzem, a mélység rovására. Régebben több idő jutott egy-egy témára, alaposabban körbejártuk a dolgokat. Ma minden gyorsabb, de a lényeg nem változott: hitelesen kell tájékoztatni az olvasót.

Mit üzenne a fiatal újságíróknak?

– Legyenek kíváncsiak, és ne elégedjenek meg a felszínnel. Menjenek utána a dolgoknak, beszélgessenek az emberekkel, és tanuljanak meg figyelni. Az újságírás nemcsak szakma, hanem hozzáállás is. Ha ez megvan, jó úton járnak. És mindig tartsák szem előtt: a megbízható újságírás az, ami valóban számít, minden más mulandó.

Ha most visszatekint, változtatna valamin a pályafutásában?

– Egyáltalán nem. Minden úgy történt, ahogy kellett, és minden tapasztalat, minden munka hozzájárult ahhoz, ami vagyok. Nem bánok semmit, és nem szeretném semmivel kiegészíteni vagy megváltoztatni. Így teljes, és így volt értékes minden pillanat.