Sokaknak lehetnek olyan érzései, hogy a nyugat-balkáni országok EU-integrációja egy soha véget nem érő, permanens folyamat. Pedig a mielőbbi csatlakozás fő célja a tartós béke, a térség stabilitása, illetve felzárkóztatása lenne, és mindez egyúttal az Európai Unió alapvető biztonságpolitikai, továbbá gazdasági érdeke is. Ettől függetlenül továbbra sem gyorsul igazán a Nyugat-Balkán országainak uniós integrációja. Orosz Anna külpolitikai elemző és kutató osztotta meg a gondolatait a csatlakozási folyamatról, valamint arról, hogy hol is tartanak jelenleg a térség országai.
Magukról az integrációs előkészületekről mit tudhatunk az egyes nyugat-balkáni tagországok kapcsán? Főként azért is fontos ez a kérdés, mert nagyon kevés szó esik erről európai szinten, miközben szinte évtizedek óta zajlanak.
‒ Szakpolitikák szintjén a csatlakozási folyamat nagyon technikai jellegű, amellyel a sajtó nagy általánosságban kevesebbet foglalkozik, ráadásul egy-egy reform kizárólag egy-egy célközönséget érint, így az arról folyó viták is ezekre a szakmai körökre, döntéshozókra koncentrálódnak. Az Európai Bizottság minden évben értékeli az egyes országokban elért eredményeket, így az nem igaz, hogy azzal ne foglalkozna az EU. Az viszont tény, hogy a sajtóban és a bővítéspolitikáról szóló kommunikációban nem ezek, hanem a jogállamisággal összefüggő kritériumok kapnak nagyobb figyelmet. Ez azért sem meglepő, mert a jogállamisági kritériumok horizontálisan érvényesülnek a csatlakozási folyamatban, és az azok kapcsán tapasztalt negatív változások hatására az EU dönthet úgy, hogy behúzza a féket egy-egy tagjelölttel szemben. Szerbia is ebben a helyzetben van. A jogállamisági problémáknak és a Belgrád–Pristina-dialógus elakadásának is a következménye, hogy technikai felkészültsége ellenére 2021 óta nem nyitották meg Szerbiával a versenyképességet és inkluzív növekedést magában foglaló 3-as klasztert. Arra is fontos felhívni a figyelmet, hogy hosszú időt igényelhet míg egy-egy reform a jogalkotási fázistól eljut a kivitelezésig, és érzékelhető eredménnyel jár a társadalom számára is.
Vannak olyan országok (Bosznia-Hercegovina és Észak-Macedónia), amelyek hosszú idő után érték el a tagjelölti státuszt, de a gyakorlatban még mindig nem kezdődött meg velük a csatlakozási tárgyalás. Bosznia esetében a belpolitikai viták akadályozzák azokat a döntéseket, amelyek elengedhetetlenek a tárgyalások megkezdéséhez, Észak-Macedóniában pedig a Bulgáriával fennálló vita miatt akadt el a folyamat, és ezek a politikai patthelyzetek sajnos könnyű kifogásként is szolgálnak bizonyos reformok megvalósításával szemben. Ugyanakkor Szkopje tett előrelépést azáltal, hogy benyújtotta a Növekedési Tervhez kapcsolódó reformcsomagját az EU-hoz, és Montenegróhoz és Albániához hasonlóan csatlakozhatott az Egységes Euró Fizetési Övezethez (Single Euro Payment Area, SEPA).
Montenegró és Albánia esetében nagyon intenzívvé vált az Európai Bizottsággal a közös munka – részben a csatlakozási fejezetekkel, részben a Növekedési Terv forrásainak lehívásához szükséges reformokkal összefüggésben –, így a közeljövőben egyre több látványosabb eredmény is várható e két ország esetében. Montenegró után Albánia is pozitív értékelést kapott a IBAR-jelentés tekintetében, így beléphetett a végső tárgyalási fázisba. Podgorica 2028-ra már taggá szeretne válni, ami komoly feladat elé állítja az ország állami intézményeit és a gazdaságát. Előzetesen 14 csatlakozási tárgyalási fejezetet sikerült lezárni a 35-ből. Az előkészület részét képezi az EU kül- és biztonságpolitikai irányvonalaihoz való igazodás is, amely az ukrajnai háború óta még nagyobb súllyal esik latba, és amelynek korai teljesítése egyre inkább alapvető elvárássá válik. Szerbia külpolitikája sokszor nem felel meg ezeknek az elvárásoknak, ami konfliktusokhoz vezet az EU-val.
Magyarország és a V4-ek mindig is máshogyan viszonyult ehhez e régióhoz, mint általában Európa nyugati vagy északi részei. Nyilvánvalóan a közelség, a történelmi összefüggőség és a hasonló geopolitikai hatások arra ösztönözték eddig is a közép-kelet európai térség európai uniós tagországait, hogy sokkal inkább megértsék déli szomszédjaik problémát. Miért lenne fontos Magyarország számára továbbra is, kormányváltástól függetlenül ez a politikai szemlélet és stratégia?
‒ A nyugat-balkáni régió uniós csatlakozásának támogatása Magyarország uniós taggá válása óta kiemelt, kormányokon átívelő külpolitikai prioritás. Az uniós tagság elérése egy olyan közös cél a régióban, ami számos politikai és biztonsági kihívás áthidalását elősegítheti, ezáltal Magyarország biztonsági környezetére is pozitív hatással van. A térséget uniós tagállamok veszik körbe, így az EU-hoz való csatlakozásuk révén az EU is hatékonyabban működhetne, legyen szó a gazdasági együttműködésről vagy a biztonsági kihívások (pl. illegális migráció) kezeléséről. Magyarország számára gazdasági szempontból is kiemelten fontos a nyugat-balkáni régió, így az üzleti környezet javulása szintén előnyökkel járna a magyar befektetők szempontjából. A térségen fut keresztül számos, Magyarország számára kiemelten fontos közlekedési és kereskedelmi útvonal, és az energiaellátása szempontjából is stratégiai jelentőséggel bír. Szintén jelentős aspektus, hogy az uniós csatlakozás révén tovább lehetne erősíteni Magyarország kapcsolatát a vajdasági magyar közösséggel.
(Illusztráció: pixabay)
Ha a világpolitika és azon belül is a térségünkben zajló rendkívül komoly háborús konfliktust vesszük górcső alá, akkor Ukrajna lehetséges közeljövőbéli EU-tagsága újabb politikai és morális kérdést is felvet. Az Európai Unió vezetősége ugyanis látszólag elkötelezett Ukrajna gyorsított felvétele mellett – eltekintve számtalan szigorú felvételi követelménytől és tényezőtől –, miközben a nyugat-balkáni országok hosszú-hosszú évek óta, úgymond a leghátsóbb padsorba vannak ültetve, mint a rossz tanulók, és az Európai Unió illetékesei szerint nem igazán felelnek meg a tagságnak. Morális értelemben ez a történet azonban semmiképpen sem magyarázható.
‒ Az ukrajnai háború egy nagyon speciális kontextusba helyezte az EU bővítéspolitikáját. A bővítéspolitika az egyik legfontosabb és leghatékonyabb külpolitikai eszköze az EU-nak, ami viszont alapvetően egy hosszabb távú folyamatot takar, de ebben az esetben olyan rövid távú célokat is tudnia kéne kezelni, mint az Ukrajna melletti azonnali kiállás és politikai támogatás megfelelő demonstrálása. Sokan tekintenek úgy Ukrajnára, mint amely egész Európát védelmezi az orosz agresszióival szemben, ezért is tartják szükségesnek, hogy az EU kellően erős elkötelezettséget mutasson Ukrajna irányában, és ennek egyik módja az uniós tagság perspektívája. Azonban nincs egységes támogatottsága Ukrajna gyorsított felvételének az EU tagállamai között. Ezért is lehetett az utóbbi időszakban számos alternatív megoldási javaslatról hallani (pl. „fordított integráció” vagy társult tagság), amelyek lényegében egy korlátozott jogokat biztosító tagságot vagy partneri formációt takartak az EU-val. Ezeket eddig nem támogatták egységesen a tagállamok, de maga az ukrán elnök sem. Ezek a megoldások ugyanis könnyen alááshatják a bővítéspolitika eredeti célját, és kitermelhetnek egy másodosztályú tagságot. Ennél sokkal valószínűbb, hogy a fokozatos integráció kereteit fogják továbbfejleszteni, hogy az hatékonyabban működhessen, illetve hogy az elhúzódó csatlakozási folyamat során több ösztönző álljon a tagjelölt országok számára, de ez a nyugat-balkáni országok számára is előnyökkel jár. Ezt a célt szolgálja a nyugat-balkáni növekedési terv is, de ez a koncepció még fejlesztésre szorul.
Ami a Nyugat-Balkánt illeti, sajnos az EU sokáig halogatta a térség csatlakozásának politikai támogatását, ami a régióban a csatlakozási perspektíva hitelvesztéséhez és az reformok elakadásához vezetett. 2022-ben az ukrajnai háború miatt ez a helyzet is tarthatatlanná vált, és a nyugat-balkáni bővítés is jobban a fókuszba került. Egyes országok, mint Montenegró és Albánia, élnek is ezzel az új politikai helyzettel, és előrelépést sikerült felmutatni. Montenegróval már megkezdődhetett a csatlakozási szerződés szövegezése is. Ugyanakkor vannak olyan országok is a régióban, amelyek orientációja nem ennyire egyértelmű, vagy a vezetésének már túl feszült és bizalmatlan a viszonya az EU-val. Észak-Macedóniában a politikai elit a névvita rendezésekor „megégette” magát, és ezt azóta is az EU vezetőinek a szemére vetik. Ráadásul egyik bilaterális vitából a másikba csúsztak, és a görög vétó után Bulgária ellenállásával kell megbirkózniuk. Bosznia-Hercegovinában belpolitikai kihívások akadályozzák az EU-hoz való közeledést, és az EU nem találja annak a módját, miként tudna ismét kellő befolyást gyakorolni az érintett szereplőkre.
Az EU és a nyugat-balkáni régió viszonyában az egyik elsődleges feladat az lenne, hogy kölcsönösen meglegyen a politikai akarat a térség uniós csatlakoz(tat)ásához. Ennek hiánya aláásta a felek közti bizalmat, illetve a helyi vezetők sem hajlandóak komolyabb politikai kockázatvállalásra az uniós tagság elérése érdekében. Az EU-nak ugyanolyan politikai és technikai támogatást kell nyújtania a nyugat-balkáni országoknak, mint Ukrajnának, hogy hiteles szereplő maradhasson a régióban, és elkerülhető legyen a további frusztráció.
(Illusztráció: pixabay)
Természetesen az is egy fontos tényező az európai integráció kapcsán, hogy talán a nyugat-balkáni országokon belül valósul meg leginkább valamiféle ellenállás, vagy talán egyszerűbb lenne úgy fogalmazni, hogy ezen országok polgárai hisznek legkevésbé az Európai Unióban. Még napjainkban sem igazán vannak többségben a csatlakozni vágyók. Mindez pusztán az egyes országok kormányzati propagandájának köszönhető, vagy más is húzódik emögött?
‒ Az EU-tagság megítélése tekintetében jelentős a szórás a régióban, és nagymértékben összefügg azzal a társadalmi percepcióval, hogy mennyire reális annak elérése. Montenegróban és Albániában jelentősen nőtt az EU-tagság támogatottsága, annak köszönhetően, hogy belátható közelségbe került a csatlakozás lehetősége. Koszovóban hagyományosan nagyon magas az EU-hoz való csatlakozás támogatottsága, ezzel szemben Szerbiában nem éri el az 50%-ot sem. Teljesen érthető, hogy azokban az országokban nagyobb a szkepticizmus, ahol azt érzékeli a lakosság, hogy leállt a csatlakozási folyamat.
Ehhez adódik hozzá még a kormányzati propaganda, ami egyrészt gyakran hamis képet fest az EU-ról, akár ellenséges szereplőként ábrázolva. Szerbia esetében az is tovább bonyolítja a helyzetet, hogy nemcsak a kormányzat kezeli ambivalens módon az EU-t, de a hallgatói mozgalmak sem tekintenek az EU-ra feltétlenül partnerként, így az EU megítélését ez is tovább rontja.
Jelenleg kétségtelenül Montenegró áll a legközelebb a térségben az európai uniós csatlakozáshoz. Sajnos a szerb politikai elit még mindig nem ismeri fel azt a tényt, hogy mennyire lenne még inkább kínos, ha a történelmi rivális Horvátország után, a jóval inkább baráti Montenegró is előbb csatlakozna az EU-hoz. Ha azonban eltekintünk a hiúsági kérdésektől és pusztán a valós tényekre fókuszálunk, akkor mennyiben van más helyzetben Szerbia, Észak-Macedónia vagy éppen Bosznia, mint Montenegró?
‒ Noha még közel sem jutott túl minden akadályon Montenegró és Albánia, az egy nagy előny, hogy van egy nemzeti konszenzus az uniós csatlakozás támogatása mögött, és emellett nincs olyan nagyon komoly bilaterális ügy vagy rendezetlen politikai konfliktus, ami tovább bonyolítaná vagy akadályozná a csatlakozási folyamatot. Szerbia esetében a Pristinával folyó dialógus lezáratlansága, Bosznia-Hercegovinában az állami struktúrát érintő alapvető kérdések, Észak-Macedónia esetében pedig a Bulgáriával fennálló vita jelent komoly akadályt. Ezek az ügyek ráadásul sokszor könnyű kifogásként szolgálnak más, például jogállamisági reformok elodázására is, ami pedig további kritikák forrása.
Nyitókép: Orosz Anna (Fotó: Magyar Külügyi Intézet)
