Empátia nélkül nincs igazi gyógyítás

Az óév végén, december 28-án ünnepelték Nagykikinda városának napját, amelynek alkalmából tizenhét elismerést és tizenhat köszönőlevelet adtak át azoknak a személyeknek és az egyesületeknek, akik, illetve amelyek 2025-ben meghatározó és példaértékű tevékenységet végeztek a szakterületükön. A Városdíjat, Nagykikinda városának legrangosabb elismerését dr. Antal Zoltánnak, a Nagykikindai Közkórház fül-orr-gégészének ítélték oda, aki több évtizedes munkájával mély nyomot hagyott a nagykikindai egészségügyben, valamint a páciensei életében is, akikhez mindig gondoskodó szándékkal, megértéssel és emberséggel közeledett. A doktor úrral az elismerés kapcsán beszélgettünk.

‒ Édesapámat hétévesen veszítettem el, édesanyám akkor három fiúgyermekkel maradt egyedül. A legidősebb bátyám hét évvel volt idősebb nálam, ő akkor kezdte el az egészségügyi szakközépiskolát Zentán. Miután befejezte, kiment külföldre, ahol talált munkát, és családot alapított. Édesanyám akkor 38 éves volt, és még 5 évet kellett várnunk a nyugdíjra. Gyermekként sokat dolgoztam, eljártam krumplit szedni és kukoricát törni, hogy segítsek otthon az anyagiak előteremtésében. 

Hogyan lett önből orvos? Mindig is orvos szeretett volna lenni?

‒ Amikor 14 éves lettem, úgy gondoltam, hogy nem követem a legidősebb bátyám példáját, tehát nem megyek sem Zentára, sem egészségügyire. Eldöntöttem, hogy otthon maradok Adán, és az édesapám példáját követve elektrontechnikára jelentkezem. Megmaradtak bennem azok a pillanatok, amikor vasalókat és más háztartási gépeket javított. A döntésemet a jelentkezés napján, előtte éjszaka változtattam meg az álmom miatt: egy teljesen sötét szobában sétáltam, ahol az egyik sarokban megpillantottam egy fényforrást. Közelebb léptem, és megláttam magamat egy széken ülve, homloktükörrel a fejemen. Ebben a pillanatban megértettem, hogy nekem is ezt az utat jelölték ki. Reggel édesanyám 4 órakor már ébren talált a konyhában. Éppen reggeliztem, és amikor megkérdezte, hogy miért keltem fel ilyen korán, közöltem vele a döntésemet, hogy mégiscsak egészségügyire megyek, Zentára. Az egyetem befejezése után Nagykikindán kezdtem el dolgozni. A szakosítást megelőzően letöltöttem a katonaságot. Három hónapot dolgoztam a mentőszolgálatnál, utána katonaként a belgrádi takarékos tiszti iskolába, majd hat hónapra Eszékre kerültem a várba. Visszatérésem után Szajánban kezdtem el általános orvosként a munkámat. Délelőtt Nagykikindán a fül-orr-gégészeten dolgoztam, délután a fél 1-es busszal indultam Szajánba, és éjszaka is ott maradtam ügyeleteskét. Két évig dolgoztam így.

Miért éppen a fül-orr-gégészetet választotta?

‒ Mindig is sebészkét képzeltem el magam, de akkor éppen volt gyakornok azon az osztályon, így arról lemaradtam. A következő gondolatom a nőgyógyászati osztály volt, mert ott is sok a műtéti beavatkozás, ott viszont az okozta a problémát, hogy az orvos, aki vállalta a mentorálást, megbetegedett. Következő állomásként a radiológiára kopogtattam be. Az elektronika és ultrahang miatt láttam benne perspektívát, fejlődési lehetőséget, de az akkor ott dolgozó orvos nem vállalt el, mert akkorra már volt feleségem és megszületett a gyermekünk is. Az orvos azt ajánlotta, hogy próbálkozzak mással másnál. Letörten indultam haza, de nem a főutca felőli kijárat felé indultam el, hanem a fertőző osztály felé, és megláttam, hogy a fül-orr-gégészeten még ég a villany. Felmentem, az irodában hárman ültek, és a fül-orr-gégész nagyon megörült nekem, amikor közöltem vele, hogy szakosításra jelentkezem hozzá. A fiatalként megálmodott homloktükörből akkor még nem gondolt az ember automatikusan a fül-orr-gégészre, akkoriban az a sztetoszkóppal együtt az általános orvos alapfelszereléséhez tartozott. Egyébként a jelenlegi feleségem a homeopátia mellett regresoterápiával is foglalkozik, és egy hosszadalmas kérdéssort követően, a kolléganőjével megállapították, hogy az eddigi előző életeimben is gyógyítással foglalkoztam. 

A méltatásában elhangzott, hogy gondoskodó szándékkal és megértéssel közelíti meg a betegeit. Mit jelent ez?

‒ Az élő példái vagyunk a tüneti kezelésnek, ami azt jelenti, hogy a pillanatnyi panaszt kezeljük, ritkábban tárjuk fel a kiváltó okokat. Ha megfájdul a fejünk, beveszünk egy fájdalomcsillapítót, és egy idő múlva elégedetten nyugtázzuk, hogy a fájdalom megszűnt, ezzel azonban nem találtuk meg a probléma forrását. A számítógép amennyire megkönnyítette a dolgunkat, annyira hátráltatja is, mivel elveszi az időt a betegektől. Többet foglalkozunk a gépeléssel, mint a panaszossal. A mai délelőttre 34 beteg jutott, ebből 28-at vizsgáltam meg 9 és 13.30 között. Ha ezt az időt szétosztjuk a betérők között, akkor kiderül, hogy kevés idő jut egy-egy vizsgálatra. Én szeretek hosszabban elbeszélgetni a pácienssel, meghallgatom az összes panaszát, mert ha nem hallgatom meg, nem tudom felmérni a valós helyzetet, a tényleges problémát. Hiába hozza el hozzám a többi kolléga által kért laboratóriumi vizsgálat eredményét, nem tudok csak abból dolgozni, mert azt nem én kértem. Ha meghallgatom a beteg panaszait, és átnézem a leleteket, akkor el tudok indulni egy irányba. Minden ember individuális, mindegyik beteggel külön-külön kell foglalkozni, más járható út nincs. Néha a végletekig kell kérdezgetnünk, mert a páciens nem tudja felmérni, hogy melyik az a hiányzó információ, amire nekünk szükségünk van a pontos diagnózis felállításához. Vagy éppen nem is gondol arra, hogy a kimaradt információ fontos lehet, esetleg nem tudja jól kifejezni magát.

Hogyan látja, mennyire becsülik meg az orvost ma a betegek?

‒ Véleményem szerint a páciensek bizalma megingott az orvosok iránt, aminek több magyarázata is van. Az egyik ok az internet térhódítására vezethető vissza. A legtöbb ember úgy megy be a rendelő ajtaján az orvoshoz, hogy pontosan tudja, melyik gyógyszert íratja ki magának, mert valahol azt olvasta, hogy a bajára az a legjobb. A másik dolog az orvosok hozzáállása. Hozzám, ha bejön a beteg, az egyszerű megfázástól kezdve a tumorig bármi lehet a baja. Kikérdezem, felállítom a kórtörténetét, és elindulunk a legolcsóbb vizsgálatokkal: vért, valamint törletmintát veszünk az orrából és a torkából, amennyiben szükséges, következik az ultrahang, majd a röntgenvizsgálat, és elkezdem szűkíteni a lehetőségeket. Mire eljutunk a piramis csúcsáig, alig marad egy-két lehetséges diagnózis. Véleményem szerint az igazi orvostudomány akkor és ott kezdődik, amikor elkezdjük kiírni a páciens gyógyszereit. Mert oda kell figyelnünk arra is, hogy a betegnek van-e olyan krónikus betegsége, amire szed valamilyen gyógyszert. Fontos kérdés, hogy a magas vérnyomásra vagy a cukorbetegségre szedett orvosságaival összeegyeztethető-e az, amit én szeretnék felírni neki. Ilyen esetben azt is mérlegelnem kell, hogy az adott gyógyszer egy másikkal kombinálva, milyen káros hatással rendelkezik a többi belső szervét illetően. A fiatal orvosok, akik hatalmas tudással érkeznek – minden ott van a fejükben egy rakáson, mint az interneten, tehát szelektálni kell –, sokszor a diagnózist tekintik a gyógyítás csúcsának, pedig az még csak az út fele. Olyan betegek is akadnak, akik nem feltétlenül gyógyszerért mennek el az orvoshoz, sokan csak tanácsért vagy megnyugtatásért keresik fel a rendelőt, esetleg nyomja a lelküket valami, és nekünk ezt is ki kell szűrnünk. A beteg ebben az esetben csak azt szeretné, ha valaki meghallgatná, vagy csak tudni szeretné, hogy merre induljon tovább, hogyan lehet jobb a közérzete, de sajnos erre a legtöbb orvos nem figyel. Helyette halomra írják fel a gyógyszereket, mert úgy gondolják, hogy a betegnek erre van szüksége. Ez a hozzáállás nem segít a megítélésünkben, ahogyan az sem, hogy a világ elanyagiasodott. Az orvosok sokszor idegesek és fáradtak, mert több helyen is vállalnak plusz munkát a magánrendelőkben, mert ott van pénz, itt viszont kevesebb.

Mennyire fontos az empátia az orvos részéről?

‒ Empátia nélkül elképzelhetetlen a gyógyítás. Ez kellene, hogy vezéreljen bennünket. Senkit sem tekinthetünk bútornak, sem fadarabnak. Tény, hogy az idősebbekkel nehezebb, mint a gyermekekkel, mert nekik már megvan a saját tudásuk, a hiedelmeik, az akaratuk, és nehezebben is fogadják el a segítséget. Velem is megtörtént, hogy egy idősebb páciens valamiért összeszidott, és amikor megkérdeztem, hogy gondolja, hogy ezek után tiszta szívből vizsgálom meg, csak annyit mondott, hogy magának ez a dolga, ez a kötelessége, mivel orvos. Emberekkel dolgozni a legnehezebb, nekünk azonban számításba kell vennünk azt is, hogy mi sem leszünk fiatalabbak, és mi sem gondolkodunk majd másképpen, ha megérjük azt a kort. Ha nincs együttérzés, nagyon nehéz a világ. Sajnos nem való minden ember orvosnak, de az is igaz, hogy vannak olyan orvosok, akikre nem lehet emberként tekinteni. Rossz emberből soha nem lehet jó orvos, mivel a kettő nem fér össze.

Említette, hogy negyvennégy éve dolgozik ebben az intézményben. Mire emlékszik a legszívesebben?

‒ Minden emlékem szép. Mindig alkalmazkodtam a kialakult vagy a felmerült helyzetekhez. Ha az ember betartja a játékszabályokat, akkor halad előre. Mert vannak jogaink, de természetesen felelősségünk és kötelezettségeink is, amit teljesítenünk kell. Számomra midig az volt az első, hogy a kötelezettségeim teljesítsem, aztán ennek lett eredménye is, és az én akaratom is érvényesült. Volt, hogy le kellett egy-két apróságról mondanom, de úgy gondolom, hogy mindig hosszú távra kell tervezni.

A gyógyítással együtt jár a halál is. Ön orvosként hogyan élte meg a betegei elvesztését? Mi segít ezen túllendülni?

‒ Mi sem vagyunk fából, nekünk is vannak érzéseink. Volt egy barátom, akivel úgy ismerkedtem meg, hogy eljött hozzám néhány vizsgálatra. Az idő barátsággá alakította a kapcsolatunkat. Aztán később hirtelen rosszul lett a traktorban, és meghalt. Orvosként rengeteg halottat láttam már, de őt nem akartam, mert életerős emberként szerettem volna megőrizni a szívemben és az emlékeimben. Tény az is, hogy az élet a születéssel és a halállal együtt jár, de hogy ki meddig marad, azt nem tudjuk. A hirtelen halál mindig annak a legkönnyebb, aki elmegy, nem a családtagoknak, akiket hátrahagynak. Sokszor mondjuk, hogy az egészséges embernek van ezer kívánsága, ami lehet, hogy teljesül is, de a betegnek csak egy van, ő egészséges szeretne lenni. Sajnos nincs minden esetben segítség. És nekünk ezzel is meg kell birkóznunk. Ezekben a helyzetekben az idő, vagy a következő két-három beteg segít a legjobban, az elégedett mosolyuk, a gyermekek csillogó szeme, ez az, ami visszaállítja az ember lelki egyensúlyát.

Sok felnőtt beteg és szülő dönt úgy, hogy eljön vagy elhozza gyermekét önhöz egy másodvéleményért. Mekkora felelősségként éli ezt meg?

‒  Én soha nem becsültem le egyik kollégámat sem, de ezeket a helyzeteket is kezelnem kell, meg kell oldanom. Ilyenkor arra törekszem, hogy megnyugtassam a beteget. Elmondom neki, hogy a kezelőorvosa nem csinált semmit rosszul, az adott pillanatban az volt a lehető legjobb gyógyszer, amit a kolléga kiírhatott. Ha ingerülten kezdeném arról faggatni, hogy minek jött el hozzám, vagy fogadkoznék, hogy az én gyógyszeremtől vagy a felülbírált adagomtól biztos jobban lesz, aztán fordítva sül el a dolog, akkor az a beteg már két orvosban és legalább két gyógyszerben csalódik, ráadásul elveszíti a már amúgy is ingatag bizalmát az egészségügyben. A beteg a következő alkalommal úgy megy el a panaszaival a háziorvosához, hogy ezt és azt a gyógyszert ne írja ki neki. Egy ördögi körbe kerülünk, amiből nehéz kijutnunk.

Hogyan látja a szakorvosok utánpótlásának kérdését?

‒ Én már 10 évvel ezelőtt is felvetettem az akkori igazgatónak, hogy a 81 szakorvosból a következő 5 éven belül legalább 20 elmegy nyugdíjba, azóta pedig még többen elmentek. Akkor feltettem azt a kérdést, hogy ki fog utánam fül-orr-gégészként dolgozni, kit tanítsak be? Hol az utánpótlás? Választ nem kaptam. A Nagykikindai Közkórháznak – a többi egészségügyi intézményhez hasonlóan – folyamatos utánpótlásra lenne szüksége. Az államvezetés a közelmúltban olyan új törvényeket fogadott el, amelyek motiválják a fiatalokat arra, hogy szakosodjanak, illetve vállaljanak olyan szakorvosi irányokat, amelyek hiányszakoknak minősülnek. A fiatalok viszont elkényelmesedtek. Amikor mi elkezdtünk dolgozni, a fizetéseink jóval alacsonyabbak voltak, valószínűleg az életszínvonal is más volt. Visszamenőleg 5–10 évvel ezelőtt olyan fiatalokkal beszélgettem, akik azt mondták, hogy 80 ezer dinárért nem kezdenek el dolgozni, pedig akkoriban az a pénz nem számított kevésnek. Előbb-utóbb valahol el kell kezdeni a munkát, mert nem maradhatnak életük végéig a szüleikkel. A fiatalok sokszor elfelejtik, hogy nemcsak jogaik, hanem kötelezettségeik is vannak.

Nyugdíjasként mivel tölti a szabad óráit?

‒ Nincs se szabadnapom, se szabad órám, sajnos. Egész nap csörög a telefonom, a betegeim folyamatosan érkeznek, telefonálnak. Dolgozom magánorvosi rendelőkben is, és nem álltam le az operációkkal sem. Sajnos a gyermekeket Újvidékre kell küldenem, mivel az altatóorvosok nem vállalják az elaltatásukat, pedig korábban naponta két gyermeket is megműtöttünk itt. Most arra várok, hogy a fiatal kolléganő letegye a szakorvosi vizsgáját, ami, ha minden jól alakul, novemberben esedékes. A doktornő elment szülési szabadságra, esetében ezért akadt el a folyamat. De hogy ő azt követően a kicsi mellett mennyi feladatot vállal magára, elvégzi-e a szükséges műtéteket, fogadja-e a vidéki betegeket, átveszi-e az enyémeket, erre majd az idő válaszol. Mert Nagykikinda területe önmagában is nagy falat egyetlen fül-orr-gégésznek. A napi 30–40 beteg állandó. A lakosság számához viszonyítva kiszámolták, hogy 2,2 fül-orr-gégésznek kellene Nagykikindán dolgoznia, de amikor 3-an dolgoztunk itt, az is kevésnek bizonyult. Szeretem a munkámat, és addig maradok, ameddig szükség van rám. Egy ekkora város nem maradhat fül-orr-gégészeti osztály nélkül, mert a betegek 80 százaléka ide jön, itt kér először segítséget.

Hogyan élte meg az elismerést? Milyen gondolatok fogalmazódtak meg önben?

‒ Nagyon hálás vagyok a felterjesztésért. Számomra ez azt jelenti, hogy felfigyeltek a munkámra és a hozzáállásomra. Én természetesnek veszem, hogy a saját módszereimmel viszonyulok és foglalkozom a betegeimmel, és ezen nem változtat sem a fizetés, sem az elismerés, sem az ajándék. Jólesett, meglepett és nagyon örültem neki. Az orvosi munkámért eddig nem részesültem semmilyen hivatalos elismerésben.