A Strasbourgban működő Európai Jog- és Igazságügyi Központ 2025-ös jelentése kellemetlen kérdést szegez Európának: miközben a vallásszabadság az európai jogrend egyik alappillére, vajon minden vallási közösség egyformán részesül-e ebből a védelemből? A huszonöt oldalas dokumentum válasza egyértelműen nemleges – különösen akkor, ha a keresztényeket érő erőszakot és diszkriminációt vizsgáljuk.
Az anyag egyik legerősebb megállapítása szerint a keresztényellenes erőszak mára nem elszigetelt jelenség, hanem strukturális problémává vált. A 2024-ben regisztrált több mint kétezer eset és a közel háromszáz fizikai támadás nem önmagukban riasztóak, hanem azért, mert egy hosszabb folyamat részei. A templomok megszentségtelenítése, az imádság korlátozása és a vallási meggyőződés miatti elbocsátások Európa-szerte egyre gyakoribbá válnak, gyakran mindenféle intézményi reakció nélkül. Ez a tendencia hozzájárul a keresztények nyilvános térből való kiszorításához, valamint a keresztény értékrendből fakadó erkölcsi és világnézeti meggyőződések fokozatos kriminalizálásához. Az elemzés szerint ezek az esetek egymásra épülve erősítik és normalizálják az ellenséges légkört, amely a szimbolikus támadásoktól egyre gyakrabban vezet el a nyílt erőszakig.
Az így kirajzolódó tendenciát a 2025-ös európai események teszik kézzelfoghatóvá. Franciaországban és Németországban egymást követték a templomgyalázások és gyújtogatások: több helyen szentségházakat törtek fel, oltárokat szentségtelenítettek meg, illetve a sorozatos vandalizmus miatt templomokat kellett bezárni. Olaszországban és Spanyolországban nyílt erőszakra buzdító feliratok és templomgyújtások történtek a keresztény szimbólumok közterekről való eltávolításával párhuzamosan. A fizikai erőszak sem kivétel: 2025-ben Auxerre-ben egy papot brutálisan bántalmaztak, Lyonban pedig egy iraki keresztény menekültet gyilkoltak meg hite miatt. Mindeközben a keresztény szent helyeket és híveket egyre gyakrabban éri támadás, miközben a keresztény ünnepek – különösen a karácsony és a húsvét – intézményi láthatósága Európa-szerte fokozatosan halványul, éles ellentétben más vallások ünnepeinek hivatalos elismerésével.
Figyelemre méltó módon az elemzés nem kerüli meg az elkövetők kérdését sem. Három jól azonosítható csoportot nevez meg: a dzsihadista propaganda hatása alatt radikalizálódott egyéneket, a militáns szekularista csoportokat és a szélsőbaloldali aktivistákat. Bár motivációik eltérőek, hatásuk összeadódik. Az egyik oldal nyílt fizikai erőszakkal lép fel, a másik a keresztény szimbólumok eltüntetésére törekszik, a harmadik pedig ideológiai alapon bélyegzi meg a kereszténységet mint „reakciós” vagy „progresszióellenes” jelenséget. A következmény minden esetben ugyanaz: a keresztény hit társadalmi legitimitásának folyamatos eróziója.
Az összegzés egyik legfontosabb felismerése mégsem pusztán az erőszak ténye, hanem annak láthatatlansága. A keresztények jelentős része nem jelenti az őt ért támadásokat. Az okok beszédesek: sokan nem akarnak áldozatszerepbe kerülni, tartanak a közvélemény gúnyától, vagy attól, hogy szeretethiányosnak bélyegzik őket. Ehhez társul az állami statisztikák torzulása is: több országban kizárólag az „ideológiailag motivált” esetek kerülnek nyilvántartásba, így számos keresztényellenes cselekmény egyszerűen eltűnik a számokból. Az állami hatóságok ezért rendszeresen alulértékelik a jelenség valós méreteit.
A szöveg világossá teszi: a keresztényellenesség nem merül ki a látványos támadásokban. Egyre gyakoribb az úgynevezett „udvarias üldöztetés”: a gúny, a társadalmi nyomás, a hit nyilvános megélésének hallgatólagos tilalma és a növekvő öncenzúra. A keresztény meggyőződés bizonyos kérdésekben – abortusz, család, nevelés, szexualitás – ma már számos országban szakmai vagy jogi szankciókat vonhat maga után. Több európai államban egy kórház vagy klinika közelében elmondott néma ima is pénzbírságot vagy akár letartóztatást eredményezhet. A paradoxon nyilvánvaló: miközben a pluralizmus és a sokszínűség az európai diskurzus központi fogalmai, a keresztény világnézet egyre gyakrabban válik elfogadhatatlanná a nyilvánosságban.
Mindezt tovább súlyosbítja az európai intézményi védelem egyenlőtlensége. Az Európai Unió külön koordinátorokat tart fenn az antiszemitizmus és az iszlamofóbia elleni fellépésre, miközben a keresztényellenes erőszaknak nincs hasonló intézményes képviselete. A keresztények legfeljebb mellékesen jelennek meg az általános diszkriminációellenes stratégiákban, noha az ellenük irányuló támadások mértéke jól dokumentált.
Az elemzés ugyanakkor nem áll meg a probléma leírásánál, hanem konkrét javaslatokat is megfogalmaz a keresztényellenesség visszaszorítására. A Központ szerint az egyik legnagyobb akadály továbbra is a jelenség hivatalos elismerésének hiánya: egységes, nemzetközileg elfogadott definíció nélkül a keresztényellenes cselekmények nehezen azonosíthatók, statisztikailag alig követhetők, és gyakran kiesnek a politikai látótérből. Ezért sürgetik a jogi és szakpolitikai keretek kiegészítését, a keresztényellenes bűncselekmények önálló kategóriaként való nyilvántartását, valamint a nemzeti szintű adatgyűjtés és statisztikai dokumentálás megerősítését.
A szöveg egy kényesebb kérdést is érint. Európában gyakran a semlegességre hivatkozva szorítják háttérbe a kereszténységet, figyelmen kívül hagyva azt a történelmi és kulturális szerepet, amely évszázadokon át alakította a kontinens értékrendjét és intézményeit. Az európai politikum nem lehet hiteles a vallási sokszínűség kezelésében mindaddig, amíg megtagadja a kereszténység történelmi és kulturális szerepének elismerését.
A végkövetkeztetés világos. Az Európai Uniónak és tagállamainak megvannak a jogi, politikai és intézményi eszközei a fellépéshez. A kérdés immár nem az, hogy ezek léteznek-e, hanem az, hogy Európa hajlandó-e élni velük annak érdekében, hogy a vallásszabadság ne puszta elv maradjon, hanem ténylegesen garantált jog legyen mindenki számára.
Nyitókép: Molnár Edvárd felvétele
