Hetvenöt nap az óceánon

Hetvenöt nap az óceánon címmel tartották meg nemrég Szabadkán a Vajdasági Mathias Corvinus Collegium szervezésében Rakonczay Gábor kétszeres Guinness-rekorder és többszörös magyar rekorder extrém sportoló estjét, amelyen Agárdi Gábor, a Pannon RTV igazgatója kérdéseire válaszolva mesélt sportolói pályafutásának kezdeteiről és legmeghatározóbb élményeiről, valamint arról is, hogyan szelte át teljesen egyedül az Atlanti-óceánt, illetve miként nézett szembe a természet erejével és saját határaival.

– A legutóbbi utazásom egy pályalezáró projekt volt. Ha valaki követte a hetvenöt napos utazásomat, akkor az tudja, hogy úgy szálltam be a hajóba, hogy ezzel az utazással tizennyolc évnyi extrém sportolás végére teszek pontot. Már évek óta érlelődött bennem a gondolat, hogy egy bizonyos ponton ki kell majd szállnom ebből az egészből, mert ezzel a tevékenységgel nem lehet eljutni a nyugdíjig. Az viszont, hogy én már kisgyermekként is ilyesmivel szerettem volna foglalkozni, és aztán tizennyolc éven át ezt is csináltam, azt eredményezte, hogy nem lehetett csak úgy, egyik pillanatról a másikra lezárni ezt az időszakot, ezért volt fontos, hogy legyen egy záró projekt, ami nagyjából két évet ölelt fel az életemből – magyarázta Rakonczay Gábor, aki nem tagadta, hogy az extrém sportokat űzők közül csak nagyon keveseknek adatik meg, hogy tudatosan lezárják a pályafutásukat, ő viszont ilyen szempontból is szerencsésnek érezheti magát, arról nem is beszélve, hogy egyáltalán nincs benne semmiféle hiányérzet.

– Ha azt nézem, hogy miért kezdtem el ezt annak idején csinálni, és ha lenne egy olyan lehetőségem, hogy találkozzak azzal a kisgyerekkel, aki voltam, akkor úgy érzem, nem kellene magyarázkodnom neki, mert azok a dolgok, amiket ő szeretett volna, mind megvalósultak – fogalmazott az extrém sportoló, aki saját bevallása szerint már egészen kicsi korában is arra készült, hogy olyan célokat valósítson meg, amelyek mások számára elérhetetleneknek tűnnek.

– Annak idején, amikor megkérdezték tőlem a suliban, hogy mi leszek, ha nagy leszek, azt válaszoltam, hogy kalandor, amire jelezték, hogy ilyen szakma nincs, én azonban azt mondtam, hogy ha például az ember átkel egy óceánon, akkor igenis lesznek kalandjai, úgyhogy én kalandor leszek. Persze mondták, hogy ennek semmi értelme, az óceánátkelés egy értelmetlen tevékenység, mert évszázadokkal ezelőtt, amikor még a nagy felfedezések zajlottak, akkor a hajó közlekedési eszköz volt, mivel hajóval mentek el egyik kontinensről a másikra, most viszont már tudjuk, hol van a többi kontinens, így ez a szakma jó ideje kihalt. Nekem viszont már kb. tízévesen határozott elképzelésem volt arról, hogy márpedig én óceánátkelő leszek, és egészen biztosan el fogok menni a Déli-sarkra, így szinte az egész gyermekkorom azzal telt, hogy azt vártam, mikor leszek már végre felnőtt. Aztán elértem addig a pontig, és kb. egy évvel később sor került az első átkelésemre is – emlékezett vissza, hozzátéve, abban, hogy az elmúlt évek során megvalósíthatta az álmait, fontos szerep jutott annak a családi környezetnek is, amelyben szocializálódott.

– Klasszikus nagycsaládban nőttem fel, heten vagyunk testvérek, így anyukám nem stresszelt túl sokat azon, hogy elmegyek az óceánra, mivel a másik hat testvérem otthon maradt. Ráadásul mivel már gyermekként is gyakran feszegettem a szüleim tűrőképességének a határait, ezért valamelyest beleszoktak ebbe az egészbe, meg ugye, akkoriban még egészen más világ volt, mint most, egy fiatal egészen más körülmények között nőtt fel, mint manapság, ma mindenkinek ott van a zsebében a mobiltelefon, és ha valakit nem tudunk azonnal elérni, máris a legrosszabbra gondolunk, az én gyermekkoromban viszont ez nem volt jellemző, hiszen nagyon sok külföldi futóversenyen is részt vettem, és a szüleim jóformán annyit tudtak, hogy beszálltam a haverom apjának a Ladájába, aztán három nap múlva kiszálltam belőle. Azt, hogy közben mi történt velem, nem tudták. Amikor hazaértem, megkérdezték, hogy jó volt-e, mondtam, hogy jó volt, és ezzel nagyjából el is volt intézve a dolog. Nekem egy ilyen nagycsalád, ahol békén hagytak, ahol azt csináltam, amit akartam, ideális volt. Sosem mondták, hogy ezt vagy azt ne csináljam. Klasszikus tiltás sosem volt. Úgy voltak vele, hogy ha meg tudom szervezni, akkor menjek, ha meg tudom csinálni, akkor csináljam – fejtette ki, majd arról is mesélt, az utazásai során hogyan élte meg az egyedüllétet, illetve azt, hogy a nehéz helyzetekben kizárólag önmagára számíthatott.

– Mivel nagycsaládban nőttem fel, sosem voltam egyedül, azt szoktam mondani, hogy el kellett mennem a Déli-sarkra ahhoz, hogy egy kicsit egyedül legyek. Klasszikus értelemben tehát nem élem meg az egyedüllétet. Amikor kétévente elhúzok pár hónapra, akkor viszont valóban egyedül vagyok. Az elején ez volt a nehéz. Most már azt gondolom, hogy az egyedüllét valójában technikai kérdés, hiszen abból, hogy mondjuk, 2000 kilométer sugarú körben nincs más emberi lény az ember körül, elképesztően sok mindent lehet tanulni, rengeteget lehet általa fejlődni, mert az ember megtanulja azt, hogy csakis rajta múlnak a dolgok. Mivel nincs ott senki más, ezért nem adatik meg számára annak a luxusa sem, hogy ha valami nem optimálisan történik, akkor azt mondja, az nem miatta van. Ha valami jól működik, az is én vagyok, ha valamit nagyon elrontok, az is. Ezekből a helyzetekből sokat lehet tanulni. Abban a valóságban, ahol élünk, az ún. civilizált világban annyival nehezebb a helyzet, hogy annyira sok ember van körülöttünk, hogy bármi kapcsán, ami nem optimálisan történik az életünkben, megkeressük, hogy ki miatt történt úgy, ahogyan történt, és megnyugszunk, ami nem feltétlenül jó, mert így egészen biztosan nem fogunk változtatni azokon a dolgokon, amik az adott helyzetet kiváltották, miközben lehet, hogy tényleg onnan jött valami, ami negatívan hat az életünkre, mégsem akarunk változtatni rajta, pedig lehet, hogy ha változtatnánk, akkor legközelebb már nem tudna belezavarni az életünkbe. Ezek miatt a dolgok miatt is nagyon-nagyon hasznosnak találom az ilyen szólóprojekteket, annak ellenére, hogy lelkileg nem egyszerű ezeket végigcsinálni, hiszen az ember alapvetően társas lény, aki sok ember között érzi igazán jól magát – magyarázta Rakonczay Gábor, aki szerint a nehéz helyzeteken való átlendülés egyik kulcsa éppen a magas fokú önismeret.

– Az összes extrém sport, beleértve azokat a tevékenységeket is, amiket én űzök, olyan, hogy annak vagy egy egészen pici csapattal, vagy teljesen egyedül vág neki az ember, ugyanis nagyon sokáig kell igen magas veszélyfaktorú helyzetekben tartózkodnia, miközben kitapogatja, mi az, ami átlagon aluli, illetve mi az, ami átlagon felüli benne, és aztán ezekből összeállít magának egy listát, mintha sakkozna, van olyan bábúja, amivel csak előre tud menni, van olyan is, amivel összevissza tud tarolni a pályán, stb. Amikor már kitapogatta, hogy fizikálisan, mentálisan, illetve egyéb szempontok alapján hogyan tud sakkozni a lehetőségeivel, és mindehhez elegendő önismeret is társul, akkor tényleg el tud menni akár a Déli-sarkra, akár bárhova máshova is, ahova szeretne – szögezte le, hozzáfűzve, azon az úton, amíg az ember eljut idáig, számos kudarccal is szembe kell néznie, amelyeket meg kell tanulnia a saját javára fordítani.

– Van olyan, hogy valami nem sikerül, ez egyértelmű. Olyan ember nincs, akinek minden sikerül, és akadályok nélkül ível felfelé a pályája. Kívülről mindig csak az eredményeket látjuk, és azok alapján azt gondoljuk, hogy van, akinek minden összejön, ez azonban nem így van. Arról nem is beszélve, mennyi munka van a mögött, hogy az ember a negatív élményekből újra meg újra visszahozza magát. A kudarcok is részei annak a bizonyos útnak. Egyáltalán nem baj, ha az ember néha padlót fog. Csak az a fontos, hogy utána szépen álljon fel, és menjen tovább. Van olyan, hogy valami nem jön össze elsőre, sőt olykor ötödikre vagy huszadikra sem, de a végén össze fog jönni. Ha az ember feláll, és beépíti a tudásába és a tapasztalatába mindazt, ami miatt a padlóra került, akkor az összességben egy sikeres dologgá válik, hiszen tanul belőle, fejlődik általa. Néha sokkal több tudást ki lehet venni egy kudarcból, mint egy olyan helyzetből, amikor minden összejön, és az ember azt hiszi, mekkora király volt, pedig lehet, hogy csak apróságokon múlt, hogy összejött neki az, amit szeretett volna. Egy jó nagy pofonból rengeteget lehet tanulni, főleg akkor, ha azt az élet adja – fejtette ki az extrém sportoló, aki saját bevallása szerint jó néhányszor került veszélyes helyzetbe, sőt egy alkalommal olyan szituációba is, amelyből maga sem látta a kiutat.

– Nagyjából két tucat alkalommal kerültem olyan helyzetbe, amelyek akár rosszabbul is végződhettek volna. Az elmúlt tizennyolc év alatt azonban mindössze egyetlenegy olyan eset volt, amely nem szimplán veszélyes helyzet volt, hanem magam is tisztában voltam azzal, hogy abból nagy eséllyel nem fogok élve kikerülni. Az ember nyilván küzd, amíg csak tud, de ott már-már a nullához közelített a túlélés esélye, aztán végül mégis sikerült megoldani. Ez még a 2012-es, kenuval történő óceánátkelés során történt, amikor felborult a hajó, és el akart süllyedni. Sokáig süllyedt, ám végül valahogyan mégiscsak vissza tudtam billenteni. Utólag már tudom, hogy akkor nagyon sok hibát vétettem, ugyan végül túléltem meg a világrekord is meglett, mégis hibát hibára halmoztam. Emiatt volt annyira fontos számomra, hogy a záró projektem egy olyan projekt legyen, amelynek során ugyanazzal a hajóval, ugyanazzal a meghajtással, ugyanazon az óceánon, ugyanabban a helyzetben teljesítem a kitűzött célomat. Minden ugyanaz volt, csak én voltam más, mivel a kettő között eltelt több mint tíz év, és ez alatt az idő alatt magam is sokat változtam, sokkal jobban fel tudtam készülni és az akkori tapasztalataim alapján sokkal jobban fel tudtam készíteni a hajót is, a két projektnek azonban mégis az volt a legnagyobb különbsége, hogy első alkalommal úgy vágtam neki, hogy elmegyek, aztán ha lesz valami probléma, akkor majd elkerülöm, kikerülöm, megoldom, második alkalommal pedig úgy, hogy probléma az egészen biztosan lesz, ezért nem az a lényeg, hogy hogyan kerülöm majd ki az adott helyzetet, hanem inkább az, hogy amikor bekövetkezik, akkor nekem mit kell majd tennem annak érdekében, hogy túléljem. Úgyhogy tényként kezeltem a legnehezebb, legkritikusabb dolgokat, és azokra kerestem megoldásokat. Tudtam, hogy lesznek problémák, és azt is, hogy azokat meg kell majd oldanom ahhoz, hogy elérjem a célomat. És éppen ez az út mutatta meg azt, ami már a korábbiaknál is érlelődött, most viszont feketén-fehéren megmutatkozott, hogy az életben nagyjából úgy működnek a dolgok, hogy ha csináljuk, akkor megtörténik, ha nem csináljuk, akkor meg nem, azaz ha egy veszélyes helyzetre fel tudunk készülni, akkor az már nem veszélyes, hanem megoldható, ha viszont nem tudunk rá felkészülni, akkor nagy valószínűséggel ott fogunk maradni. És innentől kezdve leginkább csak a kompetenciák kérdésre, hogy az ember milyen projekteket tud megoldósítani. Annak idején még Amudsennek volt egy mondása, ugyebár ő volt az, aki elsőként érte el a Déli-sarkot, megelőzve Scottékat, hogy a kaland csak a rossz tervezésnek a következménye, amivel öt, tíz vagy tizenöt évvel ezelőtt még magam sem értettem egyet, mert azt gondoltam, hogy a kalandért megyünk, most viszont már látom, hogy feladatok vannak, amikhez fel kell nőni, és a kaland valóban akkor születik, amikor az ember megpörgeti a rulettasztalt, és vagy bejön neki, vagy nem – hangsúlyozta, hozzátéve, az ember csak akkor tud fejlődni, ha nyomás alá kerül, teljesen mindegy, hogy ez a nyomás kívülről érkezik-e, vagy belülről.

– Amikor minden ideális körülöttünk, és nem kell csinálnunk semmit, akkor egészen biztosan nem fogunk fejlődni, hanem olyanok leszünk, mint egy szobanövény, amely arra vár, hogy mikor locsolják már meg. Az embernek kellenek a problémák, mert ha szembe kerülünk egy problémával, akkor biztos, hogy kreatívabbak leszünk, jobban összedolgozunk a csapatunkkal, jobban megfeszítjük magunkat annak érdekében, hogy felülkerekedjünk az adott helyzeten. Amikor benne vagyunk, akkor nyilvánvalóan nem akarunk benne lenni, utólag azonban már mindig látszik, hogy minél nagyobb volt a krízis, annál jobban megerősödtünk általa. Ha például azt vesszük alapul, hogy egy sportolónak a karrierje során mondjuk, százféle nehézséggel kell szembenéznie, akkor azt látjuk, hogy az százféle lehetőséget ad számára arra, hogy fejlődni tudjon. Viszont, ha az ember nemcsak száz alkalommal szeretne fejlődni ennyi idő alatt, hanem többször, akkor két probléma között is keres magának újabbakat, például elmegy olyan helyekre, amelyek újabbnál újabb kihívások elé állítják, illetve folyamatos fejlődési lehetőséget biztosítanak számára. Én ezt szeretem, ezért ha van rá lehetőség, akkor biztos, hogy a nehezebb helyzetet próbálom választani, mert abból hosszútávon sokkal többet lehet profitálni – fejtette ki a kétszeres Guinness-rekorder és többszörös magyar rekorder extrém sportoló és világutazó.