Muzsika és mese határán

December elején a zentai közönség a Mese a muzsikáról című előadáson élvezhette az egyik legnépszerűbb magyar mesemondó előadását, amit Szabó Dániel cimbalomművész játéka tett még varázslatosabbá. Berecz András számára azonban a mese nem pusztán műsorszám, hanem jóval több annál: az emberi lélek egyik legősibb mozdulata. Jelen van benne a zene, a ritmus, a figyelem, a játék és a kapcsolódás. Meséiben egymásra találnak a történetek és a zenei elemek, előadásai pedig gyakran új megvilágításba helyezik a mindennapi tapasztalatokat is. Az interjúban Berecz András hangszer-mítoszokról, furfangos megfigyelésekről, buszmegállóban elmondott történetekről és az anyát a gyerekkel összekötő aranyhídról is mesélt.

Milyen meséket hallgathatott meg a zentai közönség?

– Bizonyos kor felett az embert kezdi érdekelni, hogy mi is az, amivel foglalkozik. Előbb fejest ugrik bele, énekel, muzsikál, mesét mond, de egy idő után fölmerül a kérdés, hogy na, de mi is ez, amit csinálok. Mások mit gondolnak erről, hol foglal helyet az ember szívében az ének, a zene, a mese? Így hát elkezdtem ars poeticus mesékkel foglalkozni. Nem sok van! Mesék a mesemondásról, a mesemondókról, a meséről... Nagy örömöm volt ebben. Ezzel párhuzamosan az is felmerült, hogy vannak-e énekek az éneklésről. Ebből találtam sokat, egy kötetbe akartam foglalni őket. Ez természetesen nem jött létre, de ha majd megöregszek, akkor biztos eljön az ideje. Belebotlottam viszont olyan legendákba, mesékbe, amik a zenélésről szólnak. A zentai estén ezeket mutattam fel. Ezek ógörög mesék, legendák, mítoszok, amelyek mögött ott van Arisztotelész, aki a Poétika című művében azt állította, hogy kétféle előadó-művészet van: mikor az ember a nálánál jobbat próbálja utánozni, az a tragédia, mikor meg a rosszabbat, az a komédia.

A hangszerekről is elmondható, hogy például a pengetős hangszer az isteni hangszer. Ha jól van fölhangolva, s jó játékos szólaltatja meg, az ember kiköltözik a testéből, az ég felé nyújtózkodik. A kecskelábú pásztoristenek hangszere, a furulya meg az ösztönök muzsikája. Az arra biztat, hogy egyél, igyál, és hamar keresd meg a párodat, még ma! Mindegy is, hogy ki az! És a kettő közt lakik az ember. A buja test és a testéből könnyen elszálló lélek – ez mind a kettő emberi. Ez nekem annyira megtetszett, olyan vakmerő felosztása a muzsikának, hogy erre tettem föl ezt a műsort. Az elején Hermész és Apollón találkozásából megtudhatjuk, hogy hogyan jött létre az első hangszer (teknősből), egy egynapos gyermek hogyan szerkesztette össze, és hogy miért lett napsugár a pengetője és babérlevél a dísze. Az ógörög mellett más mesék is előkerültek ezen az estén. A régi írek a meséjükben három részre osztják a muzsikát. Az egyik a könnyek muzsikája, a másik a kacagás zenéje, a harmadik pedig az altató. Ebben a műsorban énekelek görög éneket is, Szabó Dániel cimbalmos barátom ír muzsikát is játszik, és mondok régi kínai mesét is, mongol mesét is, sőt még egy cigánymese is előkerül arról, hogy hogyan keletkezett a hegedű.

Mit tesz hozzá ezekhez a mesékhez a cimbalom?

– Mivel a meséim a muzsikáról szólnak, ezért egészséges, hogy megtördeljük őket egy kis muzsikával, hogy amit én állítok, azt ő igazolja. Aztán amit ő zenében felmutat, azt én megpróbáljam szavakkal elmondani. Nem baj, ha a közönség egyik ámulatból a másikba esik. Kevésbé zsibbad el. Aki színpadra megy, mindent elkövet, csak el ne aludjon a közönség.

Ez valós veszély?

– Dehogy valós! De azért jobb küszködni, meg jól is esik. Hogyha valaki még ott van mellettem a színpadon, abból én is erőt nyerek. Ha olyan jó kolléga, hogy felkorbácsol engem, akkor meg is pihenek, újra erőre kapok, eszembe jutnak új dolgok. A muzsika nagy dologra képes.

A különböző hangszerek különböző világokat adnak hozzá a meséhez?

– A hangszerek, a maguk hangszínével más emberi érzéseket ébresztenek. Nem véletlen, hogy egy nagy szimfonikus zenekarban a hegedűtől a bőgőig és az oboától a fagottig millióféle hangszer ott figyel. Aztán ott vannak még a rezesek! Amikor azok megszólalnak, ott király vonul be, vagy katonák vonulnak! Ahol oboa, ott szerelmesek lebzselnek a bokrokban.

És ahol a cimbalom szólal meg?

– Ahol a cimbalom van, ott bármi megjelenhet, mert ez egy isteni hangszer. A teljesség van benne. A cimbalom azért kedves nekünk, mert végül is magyar hangszer, legalábbis ebben a formájában, ahogy fel van ez húrozva, hangolva, mindenképpen az. És mégsem áll messze a kitharától meg a lírától, ezektől a mitikus, régi pengetős hangszerektől. Az európai festészet, a zenemitológia, minden húros hangszerre az ógörög líra leszármazottjaként tekint.

Azt mondják, hogy elidegenedett világban élünk. Túlmutat ezen a mese?

– Én alulnézetből vizsgálom ezt a kérdést, bár nem végeztem vizsgálatot, körkérdést sem tettem fel. De azt látom, hogy amerre megyek, mindenhol nagyon szeretik a mesét. Még ott is, ahol nem tudnak róla! Az a legérdekesebb. Van olyan társaság, ahol ha azt mondanád, hogy most hadd mondjak nektek egy mesét, akkor vagy elszaladnának, vagy kilöknének az ajtón. Ezért a legfontosabb, hogy ne is mondd nekik, hogy ez micsoda. Azonnal bele kell vágni! Ha az első perceket megnyerted, akkor tiéd a közönség; ha nem nyerted meg, akkor mehetsz haza. Úgyhogy a meséknek, mivel találó szavak gyűjteménye, egy ilyen locsifecsi világban nagy lehetőségei vannak. Könnyen megszólítják az embereket. Azok meg nagyon szeretik, még ha nem tudnak róla, akkor is.

Gyerekek, felnőttek, férfiak egyaránt?

– Mindenki! A mese évezredes műfaj, nem egy ember találta ki. Ebben milliók vannak benne. Ez ki van próbálva, oda van igazítva az emberhez. Amikor a mesemondó észrevette, hogy ennél a résznél mindenki elalszik, ott egy kicsit megnyeste a mesét. Ahol meg mindenkinek kitágult a szeme, ahol kiköltöztek saját magukból, azt a részt meg jólesik a mesemondónak is egy kicsit hizlalni. A mese egy lecsiszolt, csodálatos forma, nem tud kihalni. Egy nagyon okosan, szépen megszerkesztett jelenség. Az emberben amennyi vágy, megfigyelés, humor, küzdelem van, az mind összetevődik a mesében. Csak jó mesemondó kell, jó válogatás és jó idő, hogy elmondja az ember a közönségnek, mert kapkodó, nem figyelő társaságnak kár mesét mondani. És mivel fogyatkoznak a csöndes, figyelmes alkalmak, ezért nagyon oda kell figyelni. Buszmegállóban nem könnyű mesélni.

Próbálta?

– Nem próbáltam, az élet hozta. Egyszer-egyszer megy ez, lehetetlen helyzetben is. Nem szabad soha elkeseredni. A kaukázusiak azt mondják: találó szótól az ökör is meghőköl. És mivel, hála istennek, minden emberben lakik legalább egy ökör, ezért érdemes találó szavakat keresgélni.

Miért van az, hogy a mesére mindig szükség és igény mutatkozik?

– Éppen abban, hogy a mese kipróbált műfaj. Annyi évezreden át mindenen keresztülment, most éppen győztes hadjáratokat él át, babérkoszorú van a fején... Régen a mesemondót a gyermekekhez küldték, vagy azon kacarásztak, hogy hát a parlamentben is mondanak mesét. Pedig azért van egy kis különbség! Azt is mondták, hogy ez olyan, mint a stand-up. Pedig legfeljebb a stand-up olyan, mint a mesemondás. Boldogító dolog meséket megtanulni. Hála istennek, jól meg van rakva a magyar könyvespolc, a magyar könyvkiadás kitűnő meséket gondozott.

Kiknek szeret mesélni a leginkább?

– Aki előttem van, mindig annak legjobban.

Saját magának szokott mesélni?

– Persze. Mikor átgondolok egy estét, mikor több mesét egymás mellé csiszolok, akkor járkálok a Rákos-patak mellett, vagy sétálok az udvaromon, és mondom a mesét. Egy-egy meserészlet, ha nagyra nő, önálló életet él, azt berendezem, nézegetem, vizsgálgatom. Úgyhogy jólesik magamban is a mese. Vonatúton, mikor látom, hogy szalad a táj, vagy énekelek, vagy mondom a meséket, vagy legalábbis átgondolom őket.

Hogyan születik meg egy új mese?

– A titkot nem tudom. Azt fene tudja, honnan jön, de azt tudom, hogy néha egy mondatból is lehet mese. Van néhány mesém, ami teljesen az én munkám. Ezeket nem gyűjtöttem, nem olvastam, az én látomásaimból tevődtek össze. Ilyen például a táncok keletkezése. Én táncházban soha nem táncoltam, hanem mindig csak ültem és néztem a táncosokat. Annyi megfigyelést tettem, hogy abból lett egy estényi mesém, ami csak ezekből tevődik össze. Szerintem megfigyelések nélkül nincs mese. Ez a bizonyos mesém arról szól, hogy hogyan keletkezik a tánc. Hogyha nem bontod elemeire, nem figyeled meg jól, akkor abból még nem lesz mese. De ebben a mesében elemeiből rakom össze a csárdást, a marosszéki forgatóst, és van benne cigánytánc is, meg a románok összekapaszkodós szalagtáncai. Ha nem látod elevenen magad előtt a jeleneteket, akkor az nem lesz mese. De ha nem tudsz tőlük aludni, akkor már jó úton vagy, hogy mesét csinálj belőle.

Bárki tud mesét csinálni?

– Nem tudom. Szerintem nem, mert mindenfélére születünk, és ez így van jól. Nekem ez megy könnyebben, de a műszaki érzékem minimális. Így aztán az ember összetartozik a másikkal, forgunk, mint a fogaskerék egymásba kapaszkodva.

Mit tanácsolna azoknak, akik mesélnének, de nem tudják, hogyan fogjanak hozzá?

– Azt hiszem, hogy mikor a kisgyermek rád néz, akkor belőled mesemondó lesz. Egy jó anyuka, aki rajongva szereti azt a kisgyermeket, megérzi, hogy sokkal jobb, ha saját magából ad valamit, mint hogyha bekapcsol egy kütyüt. Ha már ezt megérzi, akkor őbelőle jó mesemondó lesz. Nem is biztos, hogy mesét kell mondani, van, hogy pusztán a játékosságra, a kedvességre van szükség. Persze nem baj, ha felvértezi magát ritmikus mondókákkal, költ valamit, vagy elmeséli, mi történt ma a kismackóval. Egyszerű dolgokból születnek a szép történetek. A kisgyermek meg az édesanya között aranyhíd van, azon könnyű ide-oda járkálni. Az se baj, hogyha sok mesét elolvas az anyuka, és nem papírból mondja el, hanem fejből. Olyan szenvedélyre tesz szert, hogy arról már leszokni se lehet! És nemcsak a szülőnek, hanem a gyermeknek se! Akkor már követeli. Ma már az egész világon vannak mesemondó közösségek, nagyon sok van Magyarországon is. Ők időként összejönnek, és meghallgatják egymást. Türelmesen, kedvesen. Aki gátlásosabb, az is beletanul, hiszen semmi baj nincs, csak mondani kell, bátorodni kell.

Hogyan lehet erősíteni a helyi mesemondást?

– Délvidéken nagyszerű mesemondók vannak. A nemrég elhunyt Raffai Judit az egyik legjobb magyar mesekutató volt. Gyűjtöttünk együtt mesét, például Hajdújáráson. Nagyszerű, gyönyörű magyar nyelv virágzik itt, a magánhangzók gazdagon burjánzanak, zárt ë, nyílt e, minden van. Cseng-bong ez a nyelv. Minden városban mesemondó közösségeket lehetne létrehozni. Miért ne? Mondjanak egymásnak meséket az emberek. Nagyszerűnek tartom például a Ringató műfaját is, amelyik az egészen kicsi babákkal való kapcsolatot tarkítja, színesíti a különféle göcögő, hintáztató mondókákkal. Ez előszobája a mesének. A jó gyermekmesében vannak kis mondókák is, mert ezeket nagyon szeretik a gyermekek. A közösség nagy dolgokra képes. Akinek meg nincs ideje erre, annak ott a könyvtár, le kell venni a mesét, és felvértezni vele magunkat.

Szokták mondani, hogy a legnagyobb mesemondók mind férfiak voltak, de közben sokak gyerekkorában a mese az anyával, nagyanyával kapcsolódik össze. Ön szerint van-e neme a mesének?

– Másképp mond mesét a nő, másképp a férfi. Nem is mindig azonos a meseanyaguk. Egy nő másképpen látja a világot, egy kicsit a férfi méltóságot tépázza meg, teljesen jogosan. A férfiak meg, amikor mesét mondanak egymás közt, akkor a női nemet döngölik bele a sárga agyagba. Nő és férfi egyaránt lehet nagyszerű mesemondó, van is bőven példa mindegyikre.