Múltidézés vagy jövőformálás?

A közoktatás nemcsak intézményrendszer, hanem a jövőnket formáló erő is, egyben tükre és alakítója annak a társadalomnak, amelyben élünk. A kérdés csupán az, hogy milyen embereket nevelünk általa. Mit tud ma elérni a pedagógia, és hogyan válaszolhat az oktatás korunk legfontosabb kihívásaira? Merre tartunk, és kik lesznek azok, akik ezt az utat járják majd tovább? Milyen legyen a XXI. század magyar embere, aki helytáll itthon és a nagyvilágban is, és képes segíteni hazája boldogulását? Ezekre a kérdésekre keresték a választ a 34. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor keretében megrendezett Múltidézés vagy jövőformálás? – Közoktatás újratöltve című kerekasztal-beszélgetés résztvevői.

Dr. Balatoni Katalin, miniszterelnöki biztos, dr. Gloviczki Zoltán, a váci Apor Vilmos Katolikus Főiskola rektora, dr. Tódor Erika, a csíkszeredai Sapientia Egyetem Tanárképző Intézetének igazgatója, dr. Setényi János, a Mathias Corvinus Collegium Tanuláskutató Intézet igazgatója a közoktatás jövőjét vitatták meg a kerekasztal-beszélgetésen, valamint arról is megosztották gondolataikat az egybegyűltekkel, hogyan lehet a hagyományokat megújulással ötvözni, és miként tehetjük az iskolát valódi társadalomformáló térré. A beszélgetést, amelynek középpontjában az a kérdés állt, hogy amikor az oktatásról gondolkodunk, valójában arról vitázunk-e, milyen jövőt szeretnénk, illetve milyen értékrendet, identitást, képességeket kívánunk átadni a következő generációnak, vagy valami egészen másról, Győri Enikő, a Fidesz–KDNP európai parlamenti képviselője, a Magyar Polgári Európa Egyesület elnöke moderálta.

ÉRTÉKKÖZVETÍTÉS ÉS IDENTITÁSFORMÁLÁS

Balatoni Katalin rámutatott: a köznevelési rendszer jövője kiemelten fontos, hiszen az iskolák sikere azon múlik, mennyire képesek identitást adni, nemcsak a diákoknak, hanem a pedagógusoknak és a szülőknek is.

– Büszke vagyok arra, hogy Magyarországon nem közoktatási, hanem köznevelési rendszerünk van. Számunkra nemcsak a tudás megszerzése, hanem a gyermek személyiségének formálása is meghatározó az óvodától egészen az egyetemig. Ebben a folyamatban a pedagógusoknak kiemelt szerepük van, hiszen nem csupán tanítanak, hanem nevelnek, értéket közvetítenek és példát is mutatnak. Számos program igyekszik segíteni a pedagógusokat ebben a feladatban, mégis az egyik legnagyobb kihívás ma is az, hogy képesek-e valóban betölteni ezt a küldetést, szolgálatot. A pedagógusképzés feladata, hogy tartalmat adjon a hivatásnak, és felkészítse a jövő tanítóit arra, hogy ne csak neveljenek, hanem a személyiségformálásban is helyt tudjanak állni. Innen fakad a kérdés: Pedagógusnak születni kell, vagy tanulható, fejleszthető ez a pályafutás? A pedagóguslét egyik legfontosabb kulcskompetenciája ma a változásokhoz való alkalmazkodás képessége. A neveléstörténet tanulsága is az, hogy az iskolák mindig akkor tudták valóban betölteni küldetésüket, amikor képesek voltak reagálni a társadalmi átalakulásokra. A nevelés része a nemzeti identitás erősítése is, amelyben fontos szerepet kap a történelem, a művészetek és a hagyományok megőrzése. Egy évvel ezelőtt, amikor mintegy húsz sikeres vidéki gimnázium igazgatójával találkoztam, mindannyian kiemelték: iskoláik eredményességének titka az identitásban rejlik. Az intézmények mindennapjaiba szervesen beépül az iskolai, a helyi és a nemzeti identitás, amely erős belső motivációt ad a diákoknak és a családoknak egyaránt – mondta Balatoni Katalin.

A HELYI KULTURÁLIS ÉRTÉKEKRE ÉPÍTVE

Tódor Erika a kisebbségi közösségek szemszögéből közelítette meg a kérdést. Kihangsúlyozta: minél életképesebb egy kisebbségi közösség, annál erőteljesebben felértékelődik a nyelvi identitás és a helyi kultúra megőrzése. Példaként a finn nyelvi revitalizációs programokat említette, amelyek a helyi kulturális értékekre építve képesek valódi megújulást hozni.

– Tavaly egy kolléganőmmel kutatást végeztünk a határon túli magyar tannyelvű iskolák nyelvi tájképéről és vizuális nyelvhasználatáról. Arra kerestük a választ, hogyan tükröződnek a nyelvhasználati szokások az iskolák fizikai tereiben. Mind a felvidéki, mind a vajdasági és az erdélyi magyar intézményekben felfedezhetők voltak közös elemek. Ezek az etnokulturális jegyek főként idézetekben, irodalmi és történelmi utalásokban, híres írók és költők említésében, illetve az iskola névadójának kultuszában jelentek meg. Ugyanilyen hangsúlyosak voltak a regionális identitás elemei is: a népviseletek, a kézműves hagyományok, a helyi értékek bemutatása. Ezek a jelenségek nem mesterségesen kialakított formák, hanem a mindennapok természetes részei. A közösségi élet értékrendjébe szervesen beépülnek, és minél vitálisabb egy kisebbségi közösség, annál erőteljesebben jelennek meg ezek az elemek az iskolai terekben. Ez fordítva is igaz. A globalizáció világában, ahol egyre nagyobb az elmagányosodás veszélye, különösen fontos odafigyelni ezekre a tényezőkre. Az iskolai terek ugyanis nemcsak őrzik, hanem élővé is teszik a közösségi értékeket – magyarázta Tódor Erika, aki ezt követően a nyelvtanulás és a nyelvoktatás kérdését járta körül a kisebbségi lét szempontjából. Szerinte különösen fontos a tudatos nyelvi magatartásra való nevelés, hiszen a nyelvelsajátítás jóval több, mint szabályok megtanulása: kultúrát, magatartást, empátiát és önkifejezést is magában hordoz. A kisebbségi létben tanuló diákok számára ez kiemelt jelentőségű, hiszen az iskola felelőssége, hogy kialakítsa bennük ezt a tudatosságot, szögezte le, hozzátéve, a regionális- és a tájnyelvhasználat is a kisebbségi lét fontos eleme, ám gyakori dilemma, hogy ezeket a formákat vajon szabad-e használni az iskolában.

– Nem helyes bűntudatot kelteni a gyermekekben az otthoni nyelvi formák használata miatt. Éppen ellenkezőleg: a büszkeség érzését kell erősíteni bennük, hiszen az otthonról hozott nyelv érték, az identitásuk szerves része. Nem kigyomlálni vagy kijavítani kell a szavakat, hanem megtanítani őket arra, hogy mikor és milyen helyzetben használható eredményesen a tájnyelv, és mikor indokolt az irodalmi forma alkalmazása – zárta gondolatait Tódor Erika.

ISMERETKÖZVETÍTÉS ÉS KOMPETENCIAFEJLESZTÉS

Gloviczki Zoltán szerint a pedagógusképzés és a köznevelés kérdései nem pusztán oktatáspolitikai ügyek, hanem sokkal mélyebb társadalmi problémák, amelyek egész Európában jelen vannak. Mint mondta, az elmúlt években lemaradás mutatkozott a pedagógusképzés területén, ezért is tartja mérföldkőnek azt, hogy szeptembertől új, kompetenciaalapú tanárképzési program indul el több felsőoktatási intézményben, köztük a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen is.

– Évszázadok óta először nyílik lehetőség arra, hogy valódi tanárképzés induljon, amely nemcsak szakmailag felkészült, hanem magas szintű pedagógiai kompetenciákkal is rendelkező tanárokat képez. Ez a képzés hiánypótló jellegű és óriási lehetőségeket rejt magában. Az a vita, hogy az ismeretközvetítés vagy a kompetenciafejlesztés a fontosabb, valójában „mesterséges dilemma”. A kettő ugyanis egymásra épül, egyik sem létezhet a másik nélkül: ismeretek nélkül nem formálható életképes, boldog ember, ugyanakkor a tudásanyag önmagában nem elég, abból kompetenciákat kell építeni. A mai oktatás gyakran eltávolodik attól az értelmiségi ideáltól, amely a széleskörű műveltséget és a kritikus gondolkodást tekintette alapértéknek. Hosszú évszázadokon át az számított értelmiséginek, aki alapvető tájékozottsággal bírt, anyanyelvén és idegen nyelveken magas szinten tudott gondolkodni, írni, olvasni, döntéseket hozni, mérlegelni, kreatív módon kifejezni magát. Oxfordban vagy Cambridge-ben ma is ezt keresik. Európában ettől a modelltől sok helyen eltávolodtak, ám a változásnak ismét ebbe az irányba kellene mutatnia: nem az érettségi vizsgára felhalmozott információmennyiség számít, hanem az, hogy valaki gondolkodó, életképes emberré váljon. A szakképzésről kettős véleményem van. Egyrészt kifejezetten innovatívnak tartom a magyar rendszert: a duális képzés, a korszerű tananyagok, tankönyvek, eszközök, valamint a kompetenciafejlesztés és a szerkezeti megújulás mind nagyon előremutatóak, másrészt azonban aggasztónak látom, hogy sok gyermek 10–14 éves korára sem jut el az alapkompetenciák elsajátításáig, és funkcionális analfabétaként hagyja el a köznevelést. Ebben a helyzetben kockázatos, ha 14 éves korban a diákok tömegesen lépnek át a szakképzésbe: rövid távon ugyan munkaerőt nyer a gazdaság, hosszú távon azonban csak akkor biztosítható a nemzet felemelkedése, ha minden tanuló stabil alapműveltséget szerez 14 éves koráig. Ennek hiányában attól tartok, hogy sok fiatal kiszorul a társadalom jövőformáló köreiből, és nem válik közössége építő erejévé – emelte ki Gloviczki Zoltán.

AZ ISKOLA ÉS A CSALÁD SZÖVETSÉGE

Setényi János arra mutatott rá, hogy a nevelés és az oktatás világában három olyan ellentmondás van jelen, amelyek a ma napig meghatározóak, az első az állam szerepéhez, a második a tekintély kérdéséhez, a harmadik pedig a múlt tapasztalatához kötődik.

– Az első ellentmondás az állam szerepéhez kapcsolódik, ugyanis az elmúlt évtizedekben az vált általános nézetté, hogy az államnak nem kell aktívan részt vennie a nevelésben, ez a felfogás azonban teret adott annak, hogy a gyermekeket érő kulturális hatásokat más tényezők – elsősorban a média és a fogyasztói kultúra – töltsék ki, ezek pedig sokszor nem építő, hanem épp ellenkezőleg, káros tartalmakkal jelennek meg a mindennapokban. A második ellentmondás a tekintély kérdéséhez kapcsolódik. A mai fiatalok már nem fogadják el automatikusan a tekintélyelvű, prédikáló nevelési módszereket. Az efféle tekintélyelvű módszerek mára kimerültek, ezért új pedagógiai megoldásokra, olyan korszerűbb szemléletre van szükség, amely képes megszólítani a mai gyermekeket. A harmadik probléma azzal kapcsolatban merül fel, hogy gyakran megfeledkezünk a múlt tapasztalatairól. Sok jól működő nevelési elem merül feledésbe, pedig rendkívül hasznos lenne újragondolni őket – jegyezte meg Setényi János, aki példaként említette az úttörőmozgalmat, amelynek közösségi élményre, összetartozásra építő gyakorlatai ma is értékes tanulságokkal szolgálhatnának a fiatalok közösségformálásában, majd kiemelte azt is, hogy a gyermekek nevelésében óriási lehetőségek rejlenek, ám az igazi eredmények eléréséhez elengedhetetlen lenne az, hogy az oktatáspolitika erősítse meg az iskola és a család szövetségét.

A beszélgetés során a résztvevők között egyetértés mutatkozott abban, hogy az oktatás nem pusztán tudásátadás, hanem jövőformálás is, amiben nemzeti minimumra van szükség. A pedagógusképzés és az iskolai nevelés ugyanis hosszú távon formálja a társadalmat, éppen ezért – ahogyan fogalmaztak – amit most elrontunk, annak következményeit unokáink is viselni fogják.