2024. július 15., hétfő

A magyar irodalom a legjobb tanítómester

Gruik Ibolyával újságírásról, szerkesztőségi mindennapokról, az élet változó dolgairól

Idén ünnepli fennállásának nyolcvanadik évfordulóját a Magyar Szó. A különleges jubileum alkalmából az egész év folyamán számos újítással, illetve kisebb-nagyobb meglepetéssel készülünk olvasóink számára. Mivel az elmúlt évek, évtizedek tapasztalatai azt mutatják, hogy nincs igazi ünnep visszatekintés és előretekintés nélkül, ezért úgy döntöttünk, hogy lapunk fennállásának nyolcvanadik évfordulója alkalmából újra felkeressük azokat az általunk igencsak nagyra becsült egykori kollégáinkat, akiknek tevékenysége, illetve szellemisége jelentős mértékben hozzájárult a Magyar Szó hírnevének öregbítéséhez és annak a mérhetetlen szellemi tőkének a felhalmozásához, amelyre valamennyien óriási büszkeséggel tekintünk, és alkalmi időutazásaink során arra kérjük őket, elevenítsék fel velünk azokat az emlékeiket, amelyek a leginkább meghatározták számukra a Magyar Szónál eltöltött éveket, évtizedeket.

 

Gruik Ibolya a Magyar Szó zentai szerkesztőségét erősítette húsz éven át. Igazából még fel sem fogtuk, hogy nyugdíjas lett, hiszen december végéig velünk dolgozott, és azóta is rendszeresen megfordul nálunk. Nagy tudású újságíró, szerkesztő ő, akinek munkáját és hozzáértését nehéz pótolni. Legszívesebben irodalomról, művészetről, hagyományőrzésről írt, és ha szerkesztett, akkor is ezeket a témaköröket részesítette előnyben. Szerteágazó tudására bármikor számíthattunk, tapasztalatait szívesen osztotta meg azokkal, akik kíváncsiak voltak rá, és mindig odaadással segítette a fiatalabb, érdeklődő generációt.

Mikor és hogyan kerültél a Magyar Szóhoz?

– Az Újvidéki Rádióban dolgoztam tizenhét évet, onnan jöttem a Magyar Szó zentai szerkesztőségébe, pontosabban a Tiszavidékhez. Hívott az akkori főszerkesztő, és mivel egy ideje már azon gondolkodtam, Zentán kellene dolgoznom, hogy a családi életünket egyszerűbben meg tudjuk szervezni, örömmel jöttem. Persze mérlegel az ember egy ilyen döntés előtt, hiszen a rádiózást nagyon szerettem, a kollégáimtól sem könnyen váltam meg, mert néhányukkal nagyon jó munkakapcsolatban voltunk.

Mivel ismertem a tiszavidékes újságírókat, hiszen sokat jártunk közösen rendezvényekre, terepre, gyakran kisegítettük egymást, így ez megkönnyítette a beilleszkedésemet. Jó közösségre találtam a zentai szerkesztőségben. A munkában nem volt igazán nagy a különbség: a hangot felváltotta a leírt szöveg, a fotó, a kép. Bár a rádiózás úgy belém ivódott, hogy még ma is „hallom” a nyomtatott sajtó mondatait, és odaképzelem mondjuk Mozartot zenei betétnek.

Szerkesztőségi összejövetel Sinkovits Péternél 2012-ben, aki rövid zongorakoncerttel köszöntötte kolléganőit. Balról első: Fleisz Tímea, mögötte Homolya Horváth Ágnes Eszter kislányával, Megyeri Emőke, Polyák Hajnalka, Kávai Mucsi Katalin, a felső sorban Sinkovits Péter és Gruik Ibolya (Gruik Zsuzsa felvétele)

Szerkesztőségi összejövetel Sinkovits Péternél 2012-ben, aki rövid zongorakoncerttel köszöntötte kolléganőit. Balról első: Fleisz Tímea, mögötte Homolya Horváth Ágnes Eszter kislányával, Megyeri Emőke, Polyák Hajnalka, Kávai Mucsi Katalin, a felső sorban Sinkovits Péter és Gruik Ibolya (Gruik Zsuzsa felvétele)

Miben volt más az akkori Magyar Szó, mint a mostani?

– Amikor 2003-ban a laphoz kerültem, már számítógépen dolgoztunk, volt internet, levelezőprogram, digitális fényképezés… Technikailag ez nem jelentett akkora különbséget, mint például az írógépről áttérni a számítógépre. Amiben más volt a régi Magyar Szó vagy a Tiszavidék szerkesztősége, mint a mostani, az a munkamódszer. Több idő volt egy-egy riportra, interjúra, terepi munkára vagy akár egy hétvégi jegyzet megírására. Ma – úgy látom – túlterheltek az újságírók. Nem elég néhány óra egy jó beszélgetéshez. Előtte fel kell készülni, tájékozódni, megtalálni a kérdést, ami elindítja és jó irányba tereli a beszélgetést. Ahogy egy jó hétvégi tárca megírása sem jön egyik óráról a másikra. Egy jó fotó sem a semmiből születik meg. Ezt már mások is elmondták, úgyhogy csak megerősíteni tudom: kicsit le kellene lassulni, és megbízni az újságíróban, hogy nem lazsál, amikor otthon van, akkor is gondolkodik a témán. Sok minden egyszerűbb és könnyebb ma, de ebben a „régi idők” biztosan jobb volt.

Milyen munkakörben tevékenykedtél, és mely témákkal foglalkoztál legszívesebben?

– A művelődési rovat főmunkatársa voltam, és az Üveggolyó művelődési mellékletet szerkesztettem. De ha kellett, tudósítottam, és terepre is szívesen mentem. Nem jelentett nehézséget fölállni az íróasztal, illetve a számítógép mellől, hiszen kezdő újságíró koromban végigjártam a szakmai lépcsőfokokat: voltam tudósító, riporter, szerkesztő, lektor, ha kellett, fotós vagy a rádióban vágó, gondoztam a szöveget, zenét válogattam a műsorhoz. Nem csak a kultúrához kötődő témák érdekeltek. Minden fontos volt, ami ember- és életközeli. Persze elsősorban az irodalomhoz, a népművészethez és a természeti értékeinkhez kapcsolódó kérdések foglalkoztattak.

Kitől tanultál a legtöbbet az újságírásról?

– Talán az a legpontosabb válasz erre a kérdésre, hogy a magyar irodalomból. Egyetemi tanárunktól sokszor hallottam/hallottuk, hogy jó könyveket kell olvasni, ez megtanít gondolkodni és írni, amire aztán lehet építeni. Az újságírói műfajokat és a szakmai kérdéseket majd a gyakorlat megtanítja. Persze egy jó mentor nem árt.

Mikszáth Kálmán parlamenti tudósításai, Fekete István tájleírásai, Móricz Zsigmond emberismerete, Németh István paraszti életútjai, az együttérzően és hűségesen lejegyzett szavai nagyon sokat segítettek abban, hogy hogyan kell jelen lenni az újságírónak a személyiségével, és milyen módon kell viszonyulni egy-egy témához. De minden kollégámtól tanultam valamit. Volt, akitől azt, hogyan maradjak higgadt, mástól a pontos oldalszerkesztést, megint mástól a jó fotográfia alapjait. Más meg arra volt példa, hogyan nem szabad hozzáállni a munkához.

Melyik időszak volt számodra a legmeghatározóbb az újságnál?

– Nem tudok külön időszakot említeni, hiszen minden év minden napját átszőtte, hogy Zentán és a zentai szerkesztőségben dolgozom. Ennek a városnak a szellemiségét Dudás Gyula, Fábri Jenő, dr. Szeli István, Tőke István, dr. Burány Béla, Tripolszky Géza, Bodor Anikó, Benes József, Andruskó Károly – hogy csupán néhányuk nevét említsem – határozta meg még nem is olyan régen. Azt tartottam legfontosabb feladatomnak, hogy az általuk létrehozott érték teret és helyet kapjon az újságban, illetve az általuk hátrahagyott gondolkodásmód tükröződjön a munkámban. Ez volt a legmeghatározóbb az újságírói pályám mindegyik időszakában. Ma is ezeket az értékeket keresem olvasóként a lapban, de a város polgáraként is ez számomra a legfőbb kérdés, sikerül-e megőriznünk ennek a városnak a szellemiségét.

Karácsonyi összejövetel 2023-ban. A majdnem teljes zentai szerkesztőség tagjai. Első sor balról: Bálint Csaba, Gruik Ibolya, Erős Kincses Krisztina, Homolya Horváth Ágnes, Polyák Hajnalka. Mögöttük: Kállai Göblös Nikoletta, Csincsik Zsolt, Fodor István, Kávai Mucsi Katalin, Máriás Endre, Horváth Attila, Laták István, Horváth Zsolt, Gulyás Réka, Nagy Mélykúti Angéla, Gruik Zsófia (Gruik Zsuzsa felvétele)

Karácsonyi összejövetel 2023-ban. A majdnem teljes zentai szerkesztőség tagjai. Első sor balról: Bálint Csaba, Gruik Ibolya, Erős Kincses Krisztina, Homolya Horváth Ágnes, Polyák Hajnalka. Mögöttük: Kállai Göblös Nikoletta, Csincsik Zsolt, Fodor István, Kávai Mucsi Katalin, Máriás Endre, Horváth Attila, Laták István, Horváth Zsolt, Gulyás Réka, Nagy Mélykúti Angéla, Gruik Zsófia (Gruik Zsuzsa felvétele)

Mi az, amire ez a munka megtanított, és mit adott hozzá az életedhez az újságírás?

– Alázatot tanultam elsősorban. Mert mindegy volt, érdekel-e, fontos-e számomra az adott feladat, a tőlem telhető legjobbat kellett kihozni belőle. A türelmet és a másik emberre való odafigyelést erősítette bennem. Azt, hogy nem az újságíró, a szerkesztő a fontos, hanem az, hogy a lehető legprecízebben megmutassuk a bennünket körülvevő életet: szépségével, csúfságával, buktatóival, reményeivel együtt. Erre a sokféleségre napról napra fel kell hívni a figyelmet, mert hajlamosak vagyunk átsiklani felette, a rengeteg hír és adat között elfelejtjük a mindennapok megtörtént csodáit, emberi teljesítményeit, tiszavirágos vizét.

Jó ismerősöket és igaz barátokat is kaptam általa. A Kárpát-medencében mindenütt van kihez fordulnom, ha az élet úgy hozza. Harminc-negyven évvel ezelőtti találkozások váltak tartóssá és alakultak baráti kapcsolattá az idők folyamán.

Nem régóta vagy nyugdíjas. Mivel telnek a napjaid? Továbbra is forgatod az újságot?

– Egyelőre tanulom a nyugdíjas kort… Nem szakadtam el teljesen a feladatoktól, mindig szép munkák találnak meg. Írok és szerkesztek továbbra is. Most éppen egy kötetet gondozok, egy másik munkát leadtam, egy harmadik meg a számítógépes fiókomban hever. Ez mind nagyon szép munka, örömmel csinálom, és hálás vagyok azoknak, akik megbíznak bennem, és számítanak rám.

Az olvasó ember olvasó ember marad nyugdíjas korában is. Szívesen olvasom a riportokat, az interjúkat, a tárcákat, de a híreket és a beszámolókat is. Igaz, időnként morgolódom, hogy már megint ugyanaz a nyelvhelyességi hiba, stíluskeveredés vagy műfaji „megcsuklás” csúszott be. Olvasóként mégis elégedett vagyok, tartalmas és sokszínű a napilapunk. Jó íróink vannak, talán nekik nagyobb teret lehetne adni, és megbecsülni, ahogy az irodalom által tanítanak.

Az itthoni feladataim megszaporodtak az utóbbi hónapokban. Elég nagy a családunk, gyakran tizennégy-tizenöten üljük körül az asztalt. Hála istennek, szeretnek hazajönni a gyerekeink, és az unokáink is sokat vannak velünk. Ekkora családnak kihívást jelent megfőzni egy hétköznapi ebédet is. Meg hát itt a kert, ahol sok a munka. Körbevesz a természet, a fák nyugalma, a madarak hajnali ébredése, az erdő kesernyés illata naponta figyelmeztet az élet rendjére, és tanít az elengedésre és az elfogadásra. Mi tiszai emberek vagyunk, sok időt töltünk a folyón, ami jól egyensúlyban tartja az íróasztali és a kétkezi feladatokat.

Milyen tanáccsal szolgálnál egy fiatal újságírónak?

– Aki megkeres, annak bármikor szívesen segítek. Van, aki egy vers kapcsán kér véleményt, más támogató levelet, megint más konkrét szakmai utasítást vár. De így általánosságban nem szeretnék tanácsot adni. Ma már más világ van, mint a mi időnkben, a hetvenes és nyolcvanas években. Minden megváltozott. Felgyorsult az élet. A mai fiatalok szabadabbak, merészebbek, nagyobb az önbizalmuk. Látják azt is, hogy sokszor nem az érvényesül, akinek nagy a tudása, aki jóérzésű, aki segítőkész. Hát akkor hogy tanácsoljam én nekik, hogy legyenek szorgalmasak, ne csak a maguk érdekét tartsák szem előtt, hagyjanak másoknak is teret? Persze, ha megkérdeznek, mégiscsak ezt mondom.

Nyitókép: Gruik Ibolya: Ennek a városnak a szellemisége határozta meg újságírói pályámat