2024. június 13., csütörtök

Huszonnégy órában Önökkel!

Az emberi történetek éltető erejéről Németh Zoltán nyugalmazott újságírónkkal beszélgettünk

Az alcímbe okkal nem került bele a szerkesztő, illetve főszerkesztő-helyettes meghatározás. Németh Zoltán ugyanis a mai napig riporternek tartja magát, és saját bevallása szerint sohasem vágyott ennél többre. A több mint negyvenéves pályafutása alatt is csak azért vállalt másfajta megbízásokat, hogy tapasztalatával segítse a kollégáit. Emberközelisége példaképpé emelte sokunk szemében. Még azokban a pillanatokban is tisztelet övezi a szerkesztőségben, amikor a rá jellemző higgadtsággal a decemberben megjelenő Naptárra emlékezetet bennünket a júniusi választási kampány kellős közepén. Az pedig különösen jólesett, hogy ebben a zűrzavarban a Duna péterváradi partjának nyugalmában rejlő otthonába invitált beszélgetésre. A reggeli kávé hangulatában egyértelmű az a közvetlenség, amellyel a hétköznapokban is megszólítjuk egymást.

Hol szeretsz a legjobban írni?

– Itthon mindig is jobban szerettem írni, mint a szerkesztőségben. Ott ugyanis sokkal tovább tart megírnom bármit is: állandóan félbeszakítanak, megzavarnak, így húzódik a munka. Nyugalomban viszont elég gyorsan tudok írni. Legszívesebben délelőtt dolgozom, este már nyűgösebben megy a munka.

Több mint negyven munkaév távlatából mely élményedre emlékszel vissza legszívesebben?

A fegyverropogás terhe alatt 1991-ben Szlovéniában

A fegyverropogás terhe alatt 1991-ben Szlovéniában

– Talán az első riportutamra a Magyar Szó csapatával. Én még mehettem a „nagyokkal”: Matuska Mártonnal, Németh Mátyással, édesapámmal (Németh István) indultam először terepre. A csapatuk általában szerdánként utazott Vajdaság valamely településére, ahol mindannyian saját téma után mentek. Egy alkalommal apám szólt, hogy menjek velük, hiszen van egy hely az autóban. A kettős szélmalom környékére mentünk, Mohol és Topolya között jártuk be a terepet. Egyszerű mezőgazdasági témát kellett feldolgoznom, mégis rettentően ideges voltam. Ezt megelőzően ugyanis főleg ülésekre küldtek, ahol az ember leírja azt, ami elhangzott. A terepen viszont tőlem függött minden. Úgy rezgett a kezem, hogy a kávéscsészét sem tudtam felemelni. Nem is ittam meg azt a kávét… De azért a beszélgetést sikerült levezetnem a mezőgazdasági birtok igazgatójával és egy gazdával is. Hazafelé már Marci és apám is mondták, hogy nem kellett volna idegeskedni, hisz az alany is ember. Hozzáfűzték, hogy ha másként nem megy, akkor igyak meg előtte egy pálinkát. A későbbiekben ezt a tanácsukat többször meg is fogadtam. Mindez együtt jár a riporteri munkával: naponta tíz kávé, pálinka, szörp, bor… Mindent el kell fogadni, amivel kínálják az újságírót. Ez olyan alaphangulatot ad, amiből ki lehet indulni.

Említed a kezdeteket: tudtommal a te utad is kanyargósan vezetett az újságírásig.

– Középiskola után az Építészeti Egyetemre iratkoztam be Újvidéken. Igazából az architektúrát céloztam meg, de az csak Szabadkán volt, és oda nem engedtek a szüleim. Így maradtam az itt levő magasépítészetnél. Az viszont komoly matematikával járt. Ezzel nem tudtam megbirkózni, úgyhogy két év után átiratkoztam a Közgazdasági Főiskolára, idegenforgalmi szakra. Sok vizsgát elismertek az építészetről, így elég könnyen befejeztem. Közben pedig Gáspár Miska barátom jelentette, hogy a Magyar Szó kiírt egy ösztöndíjpályázatot. Csodálkozott is, hogy apám nem szólt nekem. Nem mondta, mert nem igazán akarta, hogy én is újságíró legyek. Szóvá is tette ezt, de én akkor is megpályáztam a lehetőséget. Egy hónapig ingyen dolgoztam, majd 1979-től ösztöndíjas lettem. Akkor diplomáztam is. Alig kezdtem el dolgozni, és már be kellett vonulnom katonának. Így 1981-től folytattam a munkát a Magyar Szóban.

Szerkesztőségi hangulat a '80-as évek elején. Fotónkon balról jobbra: Erdélyi Károly, Erdősi Loc Valéria, Fazekas András, mögötte Papp Endre, Papp Imre, mögötte Lovas István, Csorba Zoltán, mögötte Vojnics Tivadar, Gyarmati József, Papp Etelka, Pilcz Klára és Németh Zoltán

Szerkesztőségi hangulat a '80-as évek elején. Fotónkon balról jobbra: Erdélyi Károly, Erdősi Loc Valéria, Fazekas András, mögötte Papp Endre, Papp Imre, mögötte Lovas István, Csorba Zoltán, mögötte Vojnics Tivadar, Gyarmati József, Papp Etelka, Pilcz Klára és Németh Zoltán

Sokan a faluriportok királyaként említenek a mai napig. 

– Nem szeretem az ilyesmit. Csináltam, amit kell, és kész. Szerencsés helyzetben voltam, hogy az említett „nagyok” csapata befogadott, és megfertőzött a riport csodájával. Szerettem utazni, emberekkel beszélgetni és leírni a tapasztalatokat. Sokakkal ellentétben az sem vonzott, hogy szerkesztő legyek.

Szerinted túlzottan asztalhoz ragadtak az újságírók?

– Manapság igen. Régebben azért ez nem volt annyira jellemző. A '70-es és a '80-as években igenis sokat utaztak az újságírók. Olyan kapcsolatokat teremtettek az államvezetéstől kezdve az önkormányzati szintig, amely révén eljuthattak szinte bárhova. Ezeket manapság is ápolni kellene. De sajnos nem így van. Úgy érzem, hogy nem érdeke a cégvezetésnek, hogy az újságírók utazzanak. Nem érzik, hogy a lapot nem az ülésekről behozott hír élteti, hanem az emberi történetek. Tapasztalat alapján mondom: a szerkesztőség akkor dolgozik, ha senki sem ül bent. Az újságíró munkája a terepen van. A szerkesztőségbe esetleg annyira jön be, hogy lediktálja vagy megírja a hozott anyagot, de ezt megteheti egy kávézóból vagy a saját otthonából is. Teljesen értelmetlen napi négy, hét vagy akárhány órát asztalhoz kötni az újságírókat. Ezt a munkát nem lehet beléptető kártyával ellenőrizni. Az újságíró 24 órán keresztül dolgozik, a nap bármely szakában és mindegyikben egyszerre. A munkája pedig az újságban van. Az egyáltalán nem érdekes, hogy mikor és hogyan készült az írás. Színvonalas kell, hogy legyen. Erre kell törekedni, mert az olvasót nem lehet becsapni. Ezt régen a szerkesztők is szigorúbban vették.

Te még a „medvék” rendszerében csiszolódtál.

– Akkoriban jóval több újságíró volt, mint ma. Emellett sokan közülük írók, költők, festők voltak. Ezt mind tömörítette a Magyar Szó. A fiatalok olyan szerkesztő mellett kezdték a munkát, aki odafigyelt rájuk. A gyakornoki év után vizsga következett, és utána lehetett átkerülni a rovatokhoz, amelyeknél egész csapatok dolgoztak. A vállalatvezetés is többet törődött az emberekkel: bevezették azt, hogy 30 munkaév után az idősebb újságírók és szerkesztők a fiatalokkal foglalkoztak. Ennek fejében tőlük fél normát követeltek meg. Medvéknek hívtuk őket. 

Ma már sajnos lehetetlenség így megszervezni a munkát. Amin régebben több mint százan munkálkodtunk, azt most alig harmincan próbálják teljesíteni. Képtelenség tehát úgy összeállítani a lapot, hogy minden eredeti legyen. Régebben is „ollóztak” a szerkesztők, de jóval kevesebbet. Sokkal több volt az eredeti írás, intenzívebb volt a kapcsolattartás a mindennapok emberével. Ha ugyanis az olvasó nem találja meg magát az újságban, akkor nem veszi meg. Ez ilyen egyszerű.

Az emberi történeteket kutattad akkor is, amikor lőttek a fejetek felett… 

– Többször is lett volna alkalmam külföldön érvényesülni, de nem szeretek helyet változtatni, újrakezdeni mindent. Kötődök ehhez a térséghez, a közösséghez. A kivándorlás ötlete a '90-es évek zavargásaiban sem tűnt vonzónak: nem kaptam behívót, így maradtam. Ettől még riporterként továbbra is kíváncsi maradtam, így utolértek a történések. Jártam a tüntetésekre, a háborús övezetekbe. Egy szabadúszó osztrák újságíró csapatához csatlakoztam fordítóként, így hoztam el a híreket a Magyar Szónak is. Ennek elterjedt a híre, így magyarországi lapoktól is felkerestek, onnan is érkeztek megbízatások. Általában Gyarmati Jóskával és Dudás Szabolccsal mentünk. Így például Szlovéniában voltunk azokban a napokban, amikor kihirdették a függetlenséget. A sajtóközpontban berobbant a hír, hogy a repülőtéren eltaláltak egy autót, és két újságíró a helyszínen meghalt. Később kiderült, hogy a kocsi azért robbant fel, mert az üzemanyagválság miatt tele volt benzines kannákkal a csomagtér. De akkor még ezt nem tudtuk, így meg kellett nézni, hogy valójában mi történhetett. Erdőn keresztül jutottunk el a kifutópálya végéig. Addig mentünk, míg a kerítésen nem találtunk egy rést. Onnan már látszott, hogy óriási kövekkel megrakott teherautók állnak keresztbe a kifutópályán azért, hogy a Jugoszláv hadsereg repülői ne tudjanak le-, illetve felszállni. Valószínűleg ezt szerették volna lefotózni a szerencsétlenül járt osztrák újságírók is. A kíváncsiság bennünket is hajtott: bementünk, a fotós kattintgatott, és mindig csak egy kicsit akartunk tovább menni. Ahogy haladtunk, egy pillanatban a fejünk fölé eresztettek egy sorozatot a nehéz-gépfegyverzetből. Azonnal a földre vágtuk magunkat. Hason csúsztunk a kifutópálya mellett húzódó fűsávra, amely a kerítéshez vezetett, azon túl pedig az erdőbe. Akkor éreztük csak igazán, hogy milyen messzire jöttünk. Egy idő után úgy gondoltuk, hogy eléggé eltávolodtunk ahhoz, hogy feltápászkodjunk. Ám abban a pillanatban, amikor négykézlábra emelkedtünk, újabb sorozat süvített el fölöttünk. Többet nem mertünk felemelkedni, hason csúsztunk a kijáratig. 

Németh Zoltán

Németh Zoltán

Ebből az időszakból született az a jubileumi sorozat is, amely nemrégiben jelent meg a Magyar Szóban a NATO-bombázásról. Ha jól tudom, egy újabb sorozat is lapul már a tarsolyodban.

– Igazából ez is az alkalmak szerencsés egybeeséséből születik. Most sem és fiatal újságíróként sem terveztem ugyanis Koszovóba utazni. Akkoriban az idegenforgalmat kísértem, a Magyar Szó pedig jó kapcsolatokat ápolt a turisztikai ügynökségekkel. Az irodák gyakran szerveztek tanulmányutakat a dolgozóik számára, ott pedig mindig volt helye az újságírónak is. Történt egyszer, hogy az egyik iroda Koszovó turisztikai látványait, kolostorait célozta meg. Senkinek nem volt kedve menni. Én viszont szerettem volna megismerni az ottani embereket, így elmentem. Nemrégiben pedig a zentai községi vezetés továbbított felém egy lehetőséget. Meghívást kaptak ugyanis Koszovóba, de valamiért most se érdekelt különösebben senkit az utazás. Én viszont kíváncsi voltam arra, hogy valóban azt a közhangulatot tapasztalom-e ott, amelyet a média közvetít felénk. Így egy rádiós kollégával útra keltünk. A Pristinához közel eső községeket látogattuk meg: ezen a területen semmi jelét nem tapasztaltuk annak, amit a televízióban láthatunk. Gračanicán szerbek élnek: vadonatúj házak, szép kertek sorakoznak. Az emberek természetesen viselkednek, a kávéházakban egymás mellett ülnek az albánok és a szerbek is. Nyoma sincs már annak a feszültségnek, amelyet a '80-as évek végén, a '90-es évek elején tapasztaltunk ott Ótos András kollégánkkal. Megjegyzem: most nem jártunk Koszovó északi területein, ahol állítólag zavargások vannak.

A koszovói helyzetről könyvet is írtál: A balkáni fenevad kötet naplójegyzetek formájában jelent meg. Milyen ötletek lapulnak még az Aranytolladban?

– Motoszkál bennem egy kötet ötlete, amely egy migráns sorsán keresztül mutatná be a vándorlók útjait. A jelenséget ugyanis a kezdetektől kísérem: 2015–2016-ban ezerszámra érkeztek a migránsok Preševóra. 10–20 kilométeres autóbuszsorok várták őket, a bejegyzést követően pedig átszállították őket Šidre. Itt nyitva volt a horvát határ: szervezetten szállították a migránsokat tovább. Sokszor jártam az ottani befogadóközpontban: mély nyomot hagyott bennem az az időszak, amikor még családok jöttek, kicsi gyerekekkel, idősekkel. Szörnyű volt látni a megalázottságukat. Többségük nem csak fizikailag gyötrődött meg, hanem lelkileg is. Nem láttam bennük semmi jelét olyan hátsó szándéknak, hogy nyugaton titkos szervezeteket hozzanak létre. Később már ez megváltozott: újabban fiatal, életerős fiatalok érkeznek. Ők is szöknek a munkanélküliség elől, vagy a szörnyű életkörülmények miatt. Ám köztük már sokan szolgáltak katonaságban, illetve vettek részt törvénytelen cselekményekben. A helyzetet az is rontotta, hogy lezárták a határokat, és emiatt megszűnt a szervezett migráció. Azonnal megjelentek az embercsempészek: a tevékenységük felett Szerbia hol szabadabban, hol kevésbé, de szemet hunyt. A Magyarország határán felhúzott kerítés felfokozta a feszültséget. Erről egy embercsempésszel szeretnék beszélgetni, aki jelenleg börtönben ül. Szabadulását követően hajlandó velem találkozni. Ugyanakkor felvettem a kapcsolatot egy afgán fiatalemberrel is, aki jelenleg Svájcban dolgozik: elmesélte az életét, útját, viszontagságait…

… az emberi történetek tehát tovább élnek és éltetnek. Abban a kivételezett helyzetben lehetek, hogy bejelenthetem a beszélgetés folytatását az idei Naptárban!

Nyitókép: Németh Zoltánt nyugdíjba vonulását követően Aranytoll életműdíjjal tüntette ki a Magyar Újságírók Országos Szövetsége