A mi „csalogányunk” is volt…

A déli végek színházkedvelő közönsége a 19. század második felében gyönyörködhetett, több ízben is, a népszínművek királynőjének, a „nemzet csalogánya”, gyakran vastapsot kiváltó szereplésében, elragadó éneklésében, Szabadkán, Zomborban, Zentán és Nagybecskereken. Sőt, a sors kegye révén, vidékünkhöz kötötte őt szabadkai házassága is, amely megkerülhetetlen ténye a róla szóló írásoknak. Nem mellékes az sem, hogy Blaha másfél évig élt Szabadkán. Olyannyira megszívelte őt az itteni színházkedvelő közönség, hogy jogosan állítjuk: Blaha Lujza egykor a mi „csalogányunk” is volt…

SZABADKA 
(Blaha bácsi és Lujzika házassága)
Maga a művésznő (akkor még: Kölesi Lujza) jegyezte fel Naplójában 1864 októberében, hogy Szabadkára került, Sípos Károly társulatához, ahol a gázsi nem volt ugyan nagyobb, de nagyobb szerepekhez jutott a család, és vidámabb is volt az életük. Gyakrabban játszottak telt ház előtt, mert a szabadkai katonatisztek rendszeres színházlátogatók voltak.

Mint Garai Béla írja, „Szabadka mulatós város hírében állt minden időben, már akkortájt is. A színészek elvitték a hírét mindenfelé a trojanica szokásának. S éppen a színészek között volt olyan, aki a három poharat hatra, sőt kilencre emelte, s ezzel nagy »becsületet« szerzett szakmájának.”

1864-ben – Sipos Károly igazgatóságának idején – Szabadkán kiváló színészekből állt össze a társulat, főképp a feloszlott budai Népszínház tagjaiból. Ott volt Szép József, Mátray Laura, Molnár József, Gyöngyösy Pál, Kassai Vidor (Jászai Mari későbbi férje), Földényi Béla, Nagy Imre és nem utolsósorban, a tehetséges kezdő, Kölesi Lujza.

Ebből a kislányból lett később a „nemzet csalogánya” – a nagy Blaha Lujza. Férjével, a cseh származású Blaha Jánossal (1829–1870) (Jan Blaha), Lichtenstein herceg dzsidás (ulánus) ezredének karmesterével.5 Csak igen keveset tudott magyarul, rossz, sőt esetenként nevetséges volt magyar szóhasználata, ami környezetét igencsak szórakoztatta. Noha nagy volt közöttük a korkülönbség a tizenéves Kölesi Lujza mosolyogva mondott neki igent, és feleségül ment hozzá. Az öregedő férjek rajongó és féltő imádatával vette körül gyönyörű, fiatal házastársát, akit állandóan tanított és képezte a hangját. Blaha felfogadott egy bizonyos Barbaro nevű zongoramestert, aki Lujzának zongora-, kotta- meg énekórákat adott.

Blaha katonazenekari karmesterként dolgozott, s a szabadkai színházba is bedolgozott. Sőt, zeneszerzéssel is foglalkozott. Lujza nagyon fiatalon (15-16 évesen) ment hozzá feleségül. Nemcsak a férje volt, hanem tanította és menedzselte is a pályája elején.

Naplójában írta róla: „Én rendesen Blaha bácsinak szólítom; ő hol Freuleinnak szólít, hol Lujzikának, és bárha nem tudok vele beszélni, olyan jól esik vele lennem, mert minden cselekedetével elárulja, hogy szívén hordja jövendő sorsomat.”

A társulat repertoárján többek között népszínművek, vígjátékok és bohózatok szerepeltek (Házassági három parancs; Marcsa; Vén bakancsos és fia a huszár; Dalos Pista; Szerelem és örökség; Fehér Othello; Ezred lánya stb.), melyeket igencsak kedvelt a közönség. Az előadásokat a katonazenekar kísérte Blaha János vezényletével.

Blaha Lujza leírása szerint „középtermetű, csinos arcú, már nem fiatal ember; kissé kopasz is, de azért még van jócskán a fürtös szőke hajából. Nekem nagyon tetszett az uniformisa, a testhez álló zöld kabát, vörös kihajtással és a vörös paszomántos zöld nadrág, az egész női személyzetet elbájolták.”

1866 februárjában Szabadkán házasodtak össze. Mindössze 19 éves volt, amikor férje 1870. január 24-én Debrecenben tüdővészben meghalt. Hálából élete végéig viselte a nevét. Nem volt országosan ismert személy; katonakarmester és vidéki színházi karmester volt. Szerzeményei közül ismert a Schöne Damen, a Najaden” Op. 2., a Népdal stb., de az igazi kuriózum, mindenképpen a Szabadkai csárdás volt, amely 1860 májusában jelent meg nyomtatásban Szabadkán, Oblath Leo könyvnyomdájában. 

Blaháék 1866. február 5-én kötöttek házasságot. Mint művésznőnk naplójában feljegyezte: „Blaha János karmester… 37 éves; én pedig tizenhatodik évemben járok. Tegnap óta pedig férj és feleség vagyunk. Ez a csudálatos házasság, melyről most mindenfelé beszélnek; tegnap egy helyütt még azt is mondották fülem hallatára, hogy szegény Kölesi Lujza! Nem tudom, miért sajnálkoznak rajtam. Blaha a legjobb emberünk; eddig is annyi jót tett érettünk. (…) Ő pediglen jó ember, derék, becsületes ember és úgy szeret, mintha az apám volna, én meg a leánya volnék. (…) Blaha, amikor a templomból hazajöttünk, megcsókolt és azt mondotta, hogy »én nagyon szeretek téged gyermekem«. Ezt megtanulta magyarul. Az esküvő nem járt sok parádéval, az volt a legszebb benne, hogy a tiszturak mind eljövének, és hogy mama szép új selyemruhájában, boldogságtól sugárzó arcával mindenkinek feltűnt. Amikor az »igent« kimondottam, hát egyszeribe mosolygósra váltak az arcok. (…) A küszöbön azt mondta Blaha: »én nagyon szeretek téged gyermekem!« – én meg azt feleltem erre, hogy » Ja, Blaha bácsi!«. (…) Lagzi is volt, de csak kevesen valának az asztal körül és mindenki velem évődék. (…) Tegnap este a fülem hallatára mondták, hogy »mely különös házasság ez!«”

Szabadkán Kölesiéknek, illetve Blaháéknak két odaadó pártfogója is akadt: az egyik Vojnits Gábrisné volt, a másik pedig Markuliné. Blaha Lujza Naplójában szeretettel említi mindkettőt.

„Társaságba is gyakran járunk; engemet sokan invitálnak ebédre, ozsonnára; különösen Vojnits Gábrisné, aki már több selyemruhával is megprezentelt, és Markuliné tekintetes asszony, aki gyakorta kistaféroz, mikor új szerepre készülök. Vojnits Gábrisné szereti a diátrista népet, és apróra el kell neki mindig mondanom, miként folyik életünk. Markuliné szép fekete bársony fiúruhát csináltatott a Fortunio dalára, amelyben is Friquet játszám: fehér selyemharisnyát is kaptam, meg fehér parókát és háromszögletű kalapot.”
(Folytatjuk)