2024. június 14., péntek

Küzdeni kell!

A szórványközösségek fennmaradásához nagyon fontos a sajtó folyamatos jelenléte – Vidács Hajnalka munkatársunkat VMÚE Szórványdíjjal tüntették ki

A Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete nemrég Szórványdíjjal tüntette ki Vidács Hajnalkát, napilapunk újságíróját, közép-bánáti tudósítóját. Vidács Hajnalka csaknem két és fél éve dolgozik a Magyar Szóban, és bár nem Magyarcsernyéről származik, szívén viseli új otthonának sorsát. Hajnalka a Közélet rovatunk munkatársa, de ír számos más rovatunkba, mellékletünkbe is. Beszámol minden történésről, rendezvényről, részt vesz a közössége életében, alázatossága, alkalmazkodóképessége és megbízhatósága pedig kiváló újságíróvá teszi.

Vidács Hajnalka (Ótos András felvétele)

Vidács Hajnalka (Ótos András felvétele)

Amikor nemrég megtudtam, hogy Vidács Hajnalka, napilapunk magyarcsernyei tudósítója érdemelte ki a VMÚE Szórványdíját, hihetetlenül megörültem. Habár Hajnalka mindössze két és fél éve dolgozik a Magyar Szóban, elhivatottságával, alázatával és rátermettségével gyorsan bebizonyította, hogy nemcsak értékes, hanem nélkülözhetetlen tagja csapatunknak. Elégedetten vettem tudomásul, hogy jó kezekbe került a díj! Az imént a csapatról írtam. Napilapunknál tudósítónak lenni nem egyszerű feladat. Néha talán úgy érzik, hogy nem tartoznak csapatunkba, hiszen nem élnek szerkesztőségi életet, nem találkoznak velünk nap mint nap, mivel egyedül képviselnek bennünket egy településen, egy körzetben. Nem tudnak beugrani egy kávéra, hiszen nemcsak a kilométerek és az idő választanak el bennünket, hanem a kötelezettségek is, amelyeknek maradéktalanul eleget kell tenni. Most mégis időt szakítottunk egymásra, és egy kávé társaságában elbeszélgettünk arról, hogy milyen egy, a tömbből származó újságíró élete a szórványban.

Van különbség a szórványbeli és a tömbbeli élet között?

– Mindig érdekeltek az események, szeretek emberek közé járni, szeretem, ha zajlik valami körülöttem. Amikor a szórványban részt vettem valamilyen eseményen, búcsún, mindig furcsállottam, hogy a felszólalók arról beszéltek, hogy nehéz a szórványban megmaradni, küzdeni kell. Amíg nem jöttem el Magyarcsernyére nem értettem meg, hogy miért kell küzdeni egy magyar osztály megmaradásáért, hiszen Horgosról úgy jöttem el, hogy három párhuzamos magyar és egy szerb osztály van. Megértettem, hogy milyen nagy gondot jelent ezeknek a kicsi közösségeknek, hogy például a községházában, a rendőrségen csak szerbül lehet ügyeket intézni. A magyarkanizsai községben akárhova bementünk, ott magyarul beszéltünk. Idő kellett hozzá, de megértettem: a szórványban igenis küzdeni kell a megmaradásért, az anyanyelvért, a magyar osztályokért, a művelődési egyesületek fennmaradásáért.

Hogyan kerültél Magyarcsernyére?

– A férjem magyarcsernyei. 2003–2004 tájékán ismerkedtünk meg, gimisek voltunk. Összejárogattunk, sokat vendégeskedtem Magyarcsernyén, és lassan elfogadtak a helyiek. 2016-ban költöztem Magyarcsernyére, majd egy évig helyettes tanárként dolgoztam a helyi általános iskolában, ugyanis a magyartanárnő szülési szabadságon volt. Amikor először beléptem az osztályba, a gyerekek megörültek. Tudták, ki vagyok. Nem voltam már idegen a magyarcsernyeieknek, hiszen ismertek, tudták, ki fia-borja vagyok. Befogadtak, és így új otthonra találtam. Ha ma hazamegyek a szüleimhez Horgosra, akkor már honvággyal küzdök. Magyarcsernyén van a gyermekem, a férjem, a csernyei emberekkel szívok egy levegőt, velük élem meg a mindennapjaimat, velük osztom meg gondjaimat. Magyarcsernye az otthonom.

Mit szeretsz leginkább az új otthonodban?

– Magyarcsernyében nagyon szeretem, hogy, habár kis közösség, erősen összetart. Ugyanakkor van energiájuk új dolgokat kezdeményezni. Rengeteg erőt ad számomra, ahogy látom, hogy a civil szervezetek, az egyének nemcsak tenni akarnak, hanem nap mint nap tesznek is a közösségért.

Csatlakoztál a tenni akaráshoz?

– Beléptem pár civil szervezetbe. Igaz, nem én vagyok a legaktívabb tag, de ha tudok, segítek nekik, és ahogy csak tudok, hírt adok róluk, hiszen más módjuk nincs a hírközlésre. A szórványban alig van magyar nyelvű tájékoztatás. Ha nem lenne a Magyar Szó, és nem lennének regionális oldalai, ha nem létezne a Művelődés és a Közélet rovat, akkor nem tudnának másként napi szinten hírt adni magukról a közeli szórványtelepüléseken élő emberek. Igaz, a magyarcsernyeiek életéről beszámol a Csernyei Újság, a kisorosziakéról pedig a Kisoroszi Hírmondó, de nem napi szinten. Vannak hírportálok, de többnyire szerb nyelven tudósítanak. Ugyanakkor egy nyomtatott újságot jobb érzés olvasni, hiszen kézbe lehet venni és lapozni. Sokszor látom, hogy az emberek elrakják emlékbe a lapot, kivágják az újságcikket. Egy csernyei néni például az összes magyarcsernyei cikket elteszi. Az emberek hálásak, hogy írunk róluk. A fontosabb eseményekre kijár a Pannon RTV, valamint a nagykikindai televízió is készít magyar nyelvű műsorokat – ott voltak például a nagykikindai Amatőr Szemlén is –, de ezeket az anyagokat később adják le, mert nincs egész napos magyar műsorrácsuk. A Magyar Szó napi szinten tudósít, igaz, nyomtatott lapként a tegnapi híreket olvashatjuk, de mégis van lenyomata az eseményeknek. Nap mint nap megüzenjük a világnak, hogy vagyunk és létezünk.

Hajnalka a Magyar Szó tordai élőújság rendezvényén lapunk idei naptárát mutatja be (Ótos András felvétele)

Hajnalka a Magyar Szó tordai élőújság rendezvényén lapunk idei naptárát mutatja be (Ótos András felvétele)

Hogyan lett belőled újságíró?

– Nem terveztem újságírónak lenni. Amikor elkezdtem helyettesítő tanárként dolgozni, az akkori iskolaigazgató – mellékesen – közölte velem, hogy a Csernyi Újságban az iskolának van két oldala, amelyet a mindenkori magyartanár feladata – saját szerzői cikkeivel és a gyermekek írásaival – megtölteni. Eleinte kissé nehéz volt, de az apróbb hírek és a gyerekek fogalmazásai után belerázódtam, majd a főszerkesztő felkeresett egy ötlettel, hogy csináljunk egy sorozatot a férjem nagymamájával arról, hogy miként éltek ötven-hatvan évvel ezelőtt a magyarcsernyeiek. Ebből egy háromrészes riport született, ezt követően pedig néha egy-egy rendezvényre is elküldtek. Később egy ismerősöm révén bekerültem a VajdaságMA hírportálhoz, ahol másfél évet dolgoztam, majd végül jelentkeztem a Magyar Szóba, ahol immár két és fél éve dolgozom és csiszolom újságírói tudásomat.

Megtaláltad a helyed napilapunknál?

– Mivel pörgős ember vagyok, aki nem tud otthon csücsülni, ha valami történik a közelében, megszerettem ezt az életet. Ha újságíró lennék, ha nem, de tudnám, hogy a hétvégén egy kakaspaprikás-főző versenyt tartanak a faluban, biztos kimennék, hiszen találkoznék az ismerőseimmel és új barátságokat is köthetnék. Jobban érzem magam kint az emberek között, mint bent az osztályteremben. Beszippantott ez az élet, és megszerettem az újságírást, hiszen nap mint nap új és érdekes emberekkel találkozom, új dolgokat tanulok és tágul a látóköröm. Nagy büszkeséggel töltött el, amikor tavaly a magyarcsernyei falunapok alkalmából Kalapács Józseffel készíthettem egy beszélgetést, de az is, amikor Tordán a kukoricanapok alkalmából az Ismerős Arcok adtak koncertet, és alkalmam adódott egy tízperces interjút készíteni Nyerges Attilával.

Ahogy mondod, az újságírás folyamatos pörgés, szaladgálás különféle eseményekre. Hogyan tudod összeegyeztetni ezt hivatást a családi élettel?

– Megoldjuk a férjemmel. Ő zenész is, hegedül, így nem egy eseményre mentünk úgy el, hogy beültem a hangszerek közé az ötéves kisfiunkkal. A múlt évet is így dolgoztuk végig, és jól éreztük magunkat. A gyerek érti, hogy apu zenél és anyu dolgozik, ő pedig beáll és táncol a nénikkel. Ott van velünk, emberek között van. Ha viszont a férjem is dolgozik, ő fizikatanár, akkor nehezebb megoldani a felügyeletet, így általában magammal viszem az eseményekre. Megfogja a kezem, tudja, hogy most a bácsival beszélgetünk, most pedig fényképet készítünk. Néha Nagykikindán ugyan furcsán néznek rám, hogy újságíróként magammal viszem a kisfiamat is egy-egy eseményre, de nem ezt élem meg nehézségként, hanem azt, hogy sokszor nem tudok csendben írni. Nehéz egy maghatározott időre megírni a szöveget, miközben ott kell lennem a fiam számára is, kezelnem kell a szükségleteit, problémáit. Nézem az órát, hogy mindjárt lapzárta, és hív a szerkesztőm, hogy hol van a szöveg, miközben a gyerek sír, mert nem találja a kisautóját, én pedig alig három sort gépeltem csak le. Ettől függetlenül semmiért sem adnám fel ezt az életet.

Milyen nehézséggel jár még az újságírói élet?

– Sokszor megesik, hogy több esemény ütközik. Egy-egy esemény pedig mindig fontos az adott közösségnek, szervezőknek, nekem pedig meg kell hozni azt a kellemetlen döntést, hogy mire fogok elmenni. Ilyenkor a megértésen túl fontos, hogy valakitől információt, képet kapjak, hogy legalább röviden be tudjak számolni az eseményről.

Mitől hiteles egy újságíró?

– Az újságíró akkor lehet hiteles, ha ismeri azt a közösséget amelyben dolgozik és él. Ez nagyon fontos. Jöhet valaki egy hetvenedik helyről, egy nagyobb szerkesztőségből, de mégis a helyi újságíró az, aki ismeri az embereket, a vérmérsékletüket, a szokásaikat, tudja, hogy kihez kell fordulni, tudja, hogy ki mikor szereti vagy nem szereti, ha zavarják. Megvan az a társadalmi tőkéje, hálója, amely hiteles információkhoz juttatja.

Lapunk kitüntetett munkatársa a Magyar Szó idei újságírói továbbképzésén (Ótos András felvétele)

Lapunk kitüntetett munkatársa a Magyar Szó idei újságírói továbbképzésén (Ótos András felvétele)

Mi az újságírói ars poeticád?

– Hírt adni mindenről, minél több szórványeseményről, a kicsi magyar közösségekről. A szórványközösségek fennmaradásához nagyon fontos a sajtó folyamatos jelenléte. Tordán ismerkedtem meg azzal a szólással, hogy amiről nem ír az újság, az olyan, mintha meg sem történt volna. Ezért hírt akarok adni arról, hogy a szórványtelepüléseken is élnek emberek, lehet, hogy kevesen vagyunk, de vannak rendezvényeink, megmozdulásaink, terveink, álmaink, van összetartás, tenni és élni akarás, mindemellett pedig jól vagyunk, vidámak vagyunk. Erről akarok minél többet írni.

Hogyan érintett a VMÚE Szórványdíja?

– Nagyon meglepődtem, nem számítottam rá. Hálás vagyok érte, nagyon jó érzés ez az elismerés, hiszen nagy munka bejárni és lefedni a közép-bánáti terepet. A díj ösztönzőleg hat, hogy ne csak folytassam, hanem egyre jobbá váljak hivatásomban. Hihetetlen löketet adott ahhoz, hogy nagyobb erőbedobással folytassam munkám és hozzam a közép-bánáti szórványmagyarság híreit.

Nyitókép: Vidács Hajnalka átveszi a VMÚE Szórványdíját