2024. április 23., kedd

A zene az életem

Vitkayné Kovács Vera: Minden elismerés munkával és lemondással jár

Vitkayné Kovács Vera opera-énekesnő, az újvidéki Szerb Nemzeti Színház Operaszínpadának primadonnájaként és a Művészeti Akadémia szólóének-tanáraként jelentősen hozzájárult az operaművészet, a komolyzene népszerűsítéséhez. A szerbiai fellépések mellett Budapest, Párizs vagy Moszkva nagyszínpadain is sikert aratott. Művészként, illetve pedagógusként is számos rangos elismerést, díjat kapott. Legutóbb a Karađorđe-csillag első fokozatát vehette át az államfőtől.

Vitkayné Kovács Vera (Ótos András felvétele)

Vitkayné Kovács Vera (Ótos András felvétele)

A művésznőt az állami kitüntetésről, munkásságáról és életéről kérdeztük.

– Nyugdíjasként rá se gondoltam, hogy lehet még ilyen korban is elismerést kapni. Nagyon meglepődtem, de megörültem, sőt meghatódtam, hogy gondoltak rám is, és még mindig értékelik a munkásságomat, amit jó pár évtizedig végeztem szeretettel és odaadással. Nagy megtiszteltetés volt az is, hogy a pátriárka fölállt és külön gratulált. Minden díj elismerés, de tudni kell, hogy emögött nagyon sok munka, gyakorlás és lemondás áll. Ez mind a művészettel jár együtt, mert arra, hogy valaki kiálljon a közönség elé, fel kell készülni. Én mindig felkészültem, bármilyen fellépésről volt szó, hiszen többfajta zenével foglalkoztam, de mindig mindent becsületesen elkészítettem. Ha valaki a tökéletességre törekszik, akkor annak sikere kell, hogy legyen. Szerencsém volt, hogy a férjem mindenben támogatott. Mindig mindent száz százalékon csinálhattam, és soha nem is mondtam le egy fellépést sem, még amikor beteg voltam, akkor sem. Az egész életemet kitöltötte a zene.

A művésznő lányával és férjével (Ótos András felvétele)

A művésznő lányával és férjével (Ótos András felvétele)

 Hogyan kezdődött a zene iránti szeretete?

Mindig énekeltem, már gyerekkoromban is. Az édesanyám csak a hangom után tudta, hogy merre vagyok. A családomban mindig sokat énekeltek. Édesanyám is nagyon szépen énekelt, egy nagyon szép lírai szoprán volt, és ő is szeretett operettet, magyar nótákat énekelni. Nálunk mindig szólt a rádió. Egy olyan gyönyörű családi körben nevelkedtem, ahol zene vett körbe, minden bizonnyal innen jött a zene iránti nagy szeretet. Egyszer csak azt mondtam, hogy énekes leszek, és az is lettem. Sikerült beiratkozni a zeneiskolába, igaz, a szüleim nem igazán támogattak a pályaválasztásnál. Fenntartásuk volt, hogy nőnek illik-e ezzel a szakmával foglalkoznia, féltettek. Viszont bennem  megvolt az elszántság, tudtam, hogy a zeneművészet óriási érték, s azt is éreztem, hogy az iránta érzett elhivatottság vulkánként fog belőlem feltörni. Nagyon nehéz volt a kezdet, de akármilyen göröngyös és összetett volt az út, ott lebegett előttem a kitűzött cél és azt kívántam elérni. Úgy hiszem, a legfontosabb, hogy meg tudjuk határozni, mi a végső célunk, és megtaláljuk az odavezető utat. Dolgoztam segédkönyvelőként, könyvelőként, sőt nagyon szerettem volna orvos lenni, mert elhivatottságom volt a gyógyítás, és az ápolás. A művészet azonban felülkerekedett mindezen. 

 A tanítás is a zene iránti vonzódásából fakad, vagy a tudását szerette volna átadni?

– Mindig szerettem pedagógiával foglalkozni. Még a középiskolás éveim alatt is, valahogy mindig érdekelt, hogy mit tudnék átadni. Sosem voltam irigy vagy féltékeny, mindenkinek akartam segíteni. Legszívesebben a zeneóvodában tanítottam. Nem sajnáltam időt fordítani a gyerekre, mindig is szerettem megtalálni azt a hangtartományt, amelyben a gyermek otthonosan mozog, hogy aztán együtt énekeljek vele. Meggyőződésem, hogy mindenkinek van hallása, csak fejlesztenie kell. Az alapfokú zeneiskolában az oktatás nevelő és ismeretterjesztő jellegét szerettem igazán, hiszen nemcsak a szolfézsról volt szó az óráimon, hanem a zenéről, a hangszerekről is beszélgettünk. A Művészeti Akadémián viszont már komoly munka folyt, hiszen a képzéssel kenyeret adtam a diákjaim kezébe. Itt mellébeszélésnek nem volt helye, mindig komolyan vettem az tananyagot. Ez végül ki is fizetődött, hiszen diákjaim sikeres karriert futottak be. Büszke vagyok, hogy amíg tanítottam, negyven diák ment ki a kezeim közül a nagyvilágba, és mindenki álláshoz jutott. Ez nekem óriási siker, ami a pedagógiát illeti. Ugyanakkor, a lányomra is kiemelten büszke vagyok. Eleinte nem akarta, de aztán mégis ő is ezt a szakmát választotta. Igyekeztem neki is minden tudásomat átadni.

 A szakmai dolgok és technikák mellett, milyen jó tanácsokkal látta el a fiatal tanítványait?

–  Szép hang birtokában lenni kiváltság. Ahhoz azonban, hogy bárkiből is kiemelkedő énekes, művész lehessen, a természetes adottság önmagában nem elegendő! Ebből eredően tanítványaimat elsősorban a pontosságra, az alaposságra és a kitartásra oktattam.Azt tanácsoltam mindig, hogy szeressék amit csinálnak, mert szeretet nélkül nem ér semmit. Nem nagy számban foglalkoznak komolyzenével, de az, aki foglalkozik, az valóban szereti. Bennük megvan az a szeretet, az a kívánság, az az óhaj, hogy képesek legyenek a közönségnek adni, fel tudjanak mutatni valamit, ami valódi érték. A mai napig nagyon szívesen segítek bárkinek, aki bekopogtat és segítséget kér. Hatalmas megtiszteltetés volt, amikor volt diákjaim gálakoncertet rendeztek a 90. születésnapom alkalmából. Ez két éve volt. Nem találtam a szavakat, nem is tudtam, hogy köszönhetném meg nekik azokat a szép pillanatokat.

Gálakoncert a művésznő 90. születésnapja alkalmából (Ótos András felvétele)

Gálakoncert a művésznő 90. születésnapja alkalmából (Ótos András felvétele)

 Hogyan látja a fiatalok helyzetét, elegendő támogatást kapnak?

–  Sajnos nagyon kevés támogatásban részesülnek azok a fiatalok, akik ezt a pályát választják. Nagyon szomorú vagyok, mert kevesen jutnak állandó munkahelyhez, pedig vannak tehetséges fiatalok. Nehéz a mostani kezdőknek énekelni az operában. Próbálnak, hangversenyeket adnak, törekednek, de kevés lehetőséget kapnak. Amikor én a régi Jugoszláviában kezdő voltam, tíz opera működött. Egyik helyről mentem a másikra, sőt külföldre is hívtak bennünket, szóval sok lehetőség volt a fellépésre. Elszomorító, hogy manapság a fiatalok nem tudnak érvényesülni, és akkor természetesen próbálnak mindenféle más megélhetési lehetőséget kihasználni.

 Rengeteg operában énekelt. Van-e olyan, ami nagyon a szívéhez nőtt?

– Az athéni fellépésem nagyon megmaradt bennem. Maria Callas a kedvenc énekesem, őt nagyon nagyra tartom. Athénban lehetőségem volt fellépni azon a színpadon, ahol ő nagy sikereket aratott. Olyan lámpalázam volt, hogy alig tudtam elénekelni a Pillangókisasszonyt. A produkció azonban nagy sikert aratott, a közönség szakadatlanul tapsolt, éljenezett, és az felejthetetlen élmény maradt. Ugyanakkor mindenütt nagyon szerettem énekelni, jártam Párizsban, Görögországban, Afrikában, voltam Kairóban, Iránban, szóval nagyon sok helyütt felléptem.

 Mégis mindig hazajött, és az itteni közönségnek is szívvel-lélekkel énekelt.

–Hálás vagyok a sorsnak, hogy ennyi helyre eljuthattam, de mindenhonnan hazavágytam. Én abban hiszek, hogy mindenki maradjon ott, ahova tartozik, mert sehol sem fogja magát olyan otthonosan érezni, mint a saját hazájában. Valóban nagyon sok helyen jártam. Rengeteg alkalmam lett volna külföldön maradni, de én egy pillanatig sem inogtam meg, mindig az vezérelt, hogy hazajöjjek, vissza az otthonomba és a családomhoz. Itt, amikor kilépek az utcára, az egész szomszédság barátsággal fogad, jó napot kívánnak, mosolyognak rám, és megkérdezgetik tőlem, hogy vagyok. Ezt semmi sem pótolhatja. Máshol ilyen fogadtatásban soha nem volt részem. Természetesen, egy-egy külföldi fellépés alkalmával kedvesen fogadtak a szállodában, a fellépés után gratuláltak, de mikor vége lett mindenki hazament és már nem is gondoltak rám. Itthon ez másként van.

 Ma már nem énekel, mivel tölti a mindennapjait?

–Nyugdíjba vonulásom után még nagyon sokáig énekelem, a járvány alatti betegségem során azonban meg kellett hoznom a döntést, hogy befejezem. Ma már egyáltalán nem énekelek. Mégis szívesen gondolok vissza fellépéseimre. Hálás vagyok, hogy még 80 éves koromban is hangversenyezni tudtam. Az utóbbi években viszont főzök, mosok, vasalok, piacra járok, sétáltatom a kutyusomat, tehát egyszerűen háziasszony lettem. Kicsit nehéz volt, mert nem voltam hozzászokva, hogy csak háziasszony legyek, de azért ezt is szívesen végzem és szeretettel csinálom, mert hiszen a családnak az ember mindig szívből adja, amit ad. Természetesen még mindig járok színházba, drámára, operára, operettre, megyek koncertekre. Azt hiszem, amíg tudok lépkedni, megyek. Élvezem, ha jó hangversenyeket hallgathatok, ami feltölti a lelkem.

Nyitókép: A művésznő az állami kitüntetéssel (Ótos András felvétele)