2024. április 24., szerda

Azt tettem, ami szükséges volt

Lukács Imre: A hagyományőrzés a mindennapi életünk része

Lukács Imrét, a temerini néptáncpedagógust, koreográfust, népzenészt, a vajdasági táncházmozgalom meghatározó személyiségét Plakett díjjal tüntette ki a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség. Az elismerést a magyar közösségek összefogásáért és formálásáért, a nemzeti összetartozás erősítéséért, kulturális identitásunk gazdagodásáért végzett
tevékenységéért vehette át. A tájainkon és a határon túl is elismert néptáncpedagógust a díjról, életútjáról és jelenlegi munkáiról kérdeztük.

Mit jelent ez a díj az ön számára?
– Nagyon meglepődtem, amikor először hallottam a jelölésemről. A díj hírével telefonáltak, de csak akkor kezdtem el igazán felfogni, mi is történt, amikor megtudtam, kik ajánlottak engem. Különösen érdekes volt számomra, hogy a díjra azok az intézmények képviselői jelöltek, ahol éveken keresztül tanítottam táncot, az adai Vadvirág és a Temerini Szirmai Károly Magyar Művelődési Egyesületről van szó. Ez számomra egyfajta elismerés volt tőlük is, és hálás vagyok nekik. Azt gondolom, így köszönték meg azt a hosszú időt és energiát, amit ezeken a helyeken az oktatásnak szenteltem. Az Adára szóló 15 évnyi tapasztalatom, és az ott szerzett jó kapcsolataim továbbra is fontosak számomra. Nem tettem semmi különlegeset, csak azt a munkát végeztem, ami szükséges ahhoz, hogy a magyar hagyományokat és néphagyományokat ne feledjük. Hosszú időn át több helyen tanítottam egész Vajdaság területén, Versectől Csókáig. Voltak olyan időszakok, amikor nagyon sokat utaztam, de később csökkentettem a helyek számát, mert fárasztó volt. Végül eldöntöttem, hogy csak Temerinben folytatom. Most minden energiánkat ide fektetjük be, és ennek eredményeként négy tánccsoportunk van.

 

Lukács Imre és családja (Fotó: Lukács Imre archívuma)

Lukács Imre és családja (Fotó: Lukács Imre archívuma)

A négy csoport hány gyereket ölel fel?
– Sajnálatos módon a csoportunk létszáma nem növekszik, mert a gyerekek száma csökken, de az pozitívum, hogy még mindig van érdeklődés a néptánc iránt. Annak ellenére, hogy az iskolában jelenleg csak körülbelül 300 diák van a korábbi 700-hoz képest, a táncosok száma nem csökkent annyira, mint a diákoké. Jelenleg azt tapasztalom, hogy az emberek értékelik, ha valaki részt vesz a néptáncban, még az iskolai környezetben is. A néptáncos gyerekeket már nem nézik ki, nem gúnyolják, mint régebben. Ebben nagy szerepe van a temerini tanítóknak is, akik támogatják a diákokat. Az órákon is megkérdezik a gyerekektől, hogy merre voltak fellépni, esetleg még egy-egy ötöst is kapnak zenéből. Ez pedig mind kedvezően hat a gyerekekre.

Az elmúlt harminc évben pozitív változások történtek, és a néptánc most már fontos része Temerin életének. Mi négyéves kortól foglalkozunk a gyerekekkel. Emellett együtt dolgozom Erdélyi Lenkével, aki a Ringató foglalkozásokat tartja a legkisebbeknek. Összesen hatvanöt fő körül mozog azoknak a gyerekeknek a száma, akik néptáncolnak. Azt tapasztaljuk, hogy az általános iskolások még szívesen jönnek, de aztán valamiért lemorzsolódnak. Sokan más városokban tanulnak, ezért megterhelő lehet számukra az utazás, valamint az is, hogy időt szakítsanak a próbákra. Ha pedig néhányan kiesnek a csoportból, az egész társaság szétesik. Tavaly például sok év kihagyás után sikerült részt vennünk a Gyöngyösbokréta fesztiválon. Reméljük, ez idén is összejön, de a többi rendezvényeken, például a Kőketáncon rendszeresen szerepelünk, és persze Temerinben is szinte minden rendezvényen fellépünk, bevonva a legkisebbeket is.
Sok gyereknek az anyukája, apukája is itt táncolt. Ők tudják, hogy ez miről szól, és szívesen hozzák a gyerekeket. A folytonosság mindig is jellemezte az egyesületet. Ami változott, hogy a feltételeink jelentősen javultak. Régen fűtetlen, sötét helyiségekben próbáltunk, ma pedig már van egy gyönyörű, tükörrel borított, télen meleg, nyáron hűtött próbatermünk. A Művelődési Egyesület elnöksége igyekezett megteremteni a feltéteket ahhoz, hogy minőségi és megtartó munkát lehessen végezni, ezért igazán hálásak vagyunk.

 

Imre kis táncos csapatával az Illés-napi felvonuláson (Fotó: Varga Zoltán)

Imre kis táncos csapatával az Illés-napi felvonuláson (Fotó: Varga Zoltán)

Hogyan kezdődött önnél a néphagyományok iránti szeretet? Ilyen közegbe született bele, vagy később látta meg a szépségét?
– Nem születtem hagyományőrző, hagyományápoló közegbe, viszont az volt a szerencsém, hogy amikor általános iskolás voltam, akkor költözött Temerinbe Pálfi tanító bácsi és felesége, akikre sokan jó szívvel emlékezünk. Mivel a lányuk citerázott, jött az ötlet, hogy toborozzanak kisiskolásokat, alakuljon egy citerazenekar itt is. Harmadikos voltam, mikor egy év felkészülés után a Róna citerazenekar szerepelt a Durindón, 1983-ban, mikor Temerinben tartották meg a Duridót és a Gyöngyösbokrétát. Időközben a citera mellett furulyázni is megtanultam. Hetedikes lehettem, amikor egy növekedési probléma miatt az orvos eltiltott a mozgásos aktivitásoktól, mert nagyon fájt a térdem. Ez nekem borzasztó volt, mert nagyon nyugtalan, mozgékony gyerek voltam, minden sport-szakcsoportban benne voltam, de nem volt mit tenni. Itt akkor már elindult a táncházmozgalom, s hogy ne csak felnőtt csoport legyen, toborozni kezdtek fiatalokat is. Addig rágtam a szüleim nyakát, míg engedtek. Többen is voltunk, de a korosztályom lassan lemorzsolódott, így magam maradtam a felnőttek között. Hering István volt a csoportvezetőnk, akinek az útmutatásait mai napig nagyra tartom. Néhány év múlva azonban családi okokra hivatkozva befejezte velünk a munkát, s ekkor legnagyobb megrökönyödésemre a csoport engem bízott meg a vezetéssel. Emlékszem, hogy az Újvidéken megtartott Gyöngyösbokrétán mutatkozott be a csoport az első koreográfiámmal, amit önállóan készítettem. Így kezdődött, nem voltam több 16 évesnél. Ennek ellenére nagyon beleástam magam a néptánc világába, komolyan is vettem, és nagyon megszerettem. Azt a lelkesedést, amit ott megéltem, sosem fogom elfelejteni. Tiszteletre méltó, hogy ezek a táncosok munka után, esténként három-négy pólót cserélve izzadnak azért, hogy megtanulják azokat a táncokat, amiket régen táncoltak az emberek. Hihetetlen élmény, hogy van, akinek ez ennyire fontos.

 

Népi hangszereket készít a mai napig (Fotó: Ótos András felvétele)

Népi hangszereket készít a mai napig (Fotó: Ótos András felvétele)

A néptánc és népzene oktatása mellett asztalosként dolgozik, a hagyományápolással összefüggésben választotta ezt a mesterséget?
– Nem teljesen van így. Az általános iskola befejezése után Temerinben iratkoztam be a négyéves gépészeti szakra. Tudtam, ha elmegyek bármelyik középiskolába a környéken, az utazgatás és más feladatok annyira elveszik majd az időmet, hogy mellette a néptánc nem fog működni. Befejeztem tehát a gépészetet, azután egyetemre is jártam, de mivel már akkor is dolgozni szerettem, nem maradtam sokáig meg. Az asztalosság úgy jött, hogy furulyát akartam magamnak készíteni. Ahhoz, hogy furulyát csináljak, kellett egy esztergapad. Nem volt esztergapadom, sem pénzem, így fogtam magam és eszkábáltam egyet. Kreáltam egy olyan esztergát, amin egy furulyát meg tudok csinálni. Így kezdődött az egész. Persze az első furulya nem lett jó, sőt nagyon sok nem lett jó, de egyszer csak jó lett egy. Azután megkerestek, hogy készítenék-e az iskolásoknak is furulyát. Természetesen elvállaltam a felkérést, ez volt az első pénzkeresésem. A gyerekek is örültek, én is örültem. A pénzt pedig, amit kerestem, mindig visszaforgattam a műhelybe, hogy fejlesszem azt.

A fával való foglalkozás tehát a hangszergyártással indult. A feleségem nemezel, így neki is kellenek fából készült eszközök, így ezeket is megcsináltam. Majd kellett egy polc, elkészítettem. Valaki meglátta, hogy ilyesmivel foglalkozom, és ezután már rendelések is jöttek. Közben a bútorgyártásba is belefogtam, és a legkülönbözőbb rendeléseknek is eleget tettem. Lehetett az hangszer, konyhabútor, szekrény, kerti bútor. Azt hiszem, nincs is olyan kérés, amit nem tudtam megoldani.

Végül is az asztalosság is a néphagyományőrzésnek valamelyik farkincája, azzal, hogy most már mindent elkészítek fából, például lépcsőket, vagy konyhákat is, amiknek már nincs köze a néphagyományhoz. Ugyanakkor még mindig készítek népi hangszereket, citerát és furulyákat. Nagyon sok furulyatestet készítünk elő furulyakészítőknek Magyarországon és Erdélyben is, de itt Vajdaságban is rengeteget adok el belőlük.

 

Farsangi ünnepség a gyerekekkel (Fotó: Medvecki Sándor)

Farsangi ünnepség a gyerekekkel (Fotó: Medvecki Sándor)

Miért fontos ápolni a hagyományainkat?
– Ez mindenhol fontos! Az ember, ha nem tudja, hogy honnan jön, miből van, akkor nem is tudja, hogy hova tart. Aki nem ismeri a gyökereit, az könnyebben elveszik. Nem tudja azt például, hogy a magyarok miért koccintanak ebédre, vagy húsvétkor miért megyünk locsolkodni. A hagyományőrzés a mindennapi életünk része. A vasárnapi leves az micsoda, ha nem hagyományőrzés? Nem várhatjuk el, hogy valaki más őrizze a mi hagyományunkat. A mi hagyományunkat nekünk kell megőriznünk, a mi feladatunk és felelősségünk. Feladat ugyan, de egyben egy nemes cél is, amiből örömünk származik. A hagyományőrzés nélkül az ember gyökértelenné válik, én legalábbis így gondolom, és a családi mindennapjainkat is ebben a szellemben éljük.

 

Nyitókép: Lukács Imre átveszi a Plakett díja (Fotó: Lukács Imre archívuma)