Játék a szavakkal és a szöveggel

A Magyar Szó 2023. évi életműdíját Törőcsik Rozália, napilapunk lektora és korrektora érdemelte ki, akinek több mint három és fél évtizedes pályáját a sokoldalúság, a dinamizmus, a pontosságra és tökéletességre való törekvés jellemzi. Tizenhét évig korrektorként, majd nagyjából 21 éve lektorként és korrektorként is tevékenykedik napilapunknál. Mindig is arra törekedett, hogy alázatosan és tisztességesen végezze a munkáját. A díjazottal az elismerésről, a szakma iránti szeretetéről és annak kihívásairól beszélgettünk.

Mit jelent az ön számára, hogy életműdíjjal jutalmazták a munkásságát?

– Örülök, hogy elismerték a vállalatban végzett sokéves munkámat. Elmondhatom, hogy ez nemcsak az én elismerésem, hanem mindazoknak az elismerése, akik megszerettették velem először is a korrigálást, majd később a lektorálást. Én nem is szakmámnak, hivatásomnak tartom a lektorálást, és nagyon szeretem. Ugyanakkor ez a díj a szakma elismerését is jelenti, hiszen amióta ebben a vállalatban dolgozom, azóta lektor még nem kapott díjat. Úgy látszik, én vagyok az úttörő. Remélem, hogy ezután a lektorok munkáját is jobban díjazzák, és még inkább figyelembe veszik, hiszen lektorra nagyon nagy szükség van egy szerkesztőségben. Mi vagyunk azok, akik úgymond rátesszük az i-re a pontot. Tőlünk, lektoroktól függ az, hogy hogyan néz ki az oldal. Ha mi nem vesszük észre a képaláírásban a hibát vagy az értelmetlen mondatot, akkor az olvasó sem értheti meg a lényegét az írásnak.

Mi vezérelte erre a pályára?

– Valójában a véletlen. Már hatéves koromban eldöntöttem, hogy óvónő leszek. Ezzel a tudattal is éltem és nőttem föl. Aztán sikeresen elvégeztem az óvónőképzőt, de a vágyam sajnos rövid ideig teljesült. Csupán egy évig helyettesítettem egy óvónőt Székelykevén, a szülőfalumban, utána viszont munka nélkül maradtam. Nagyon sok helyre elküldtem a pályázati dokumentációt, kis és nagyobb helységekbe egyaránt, de abban az időszakban sehol nem volt szükség óvónőre. Kapóra jött tehát, amikor megjelent a Forum nyomda pályázata, hogy korrektort keresnek. Megpályáztam, majd egy komolyabb felvételi vizsgát tettem le. Így jutottam be ebbe a vállalatba.

Egy lektornak mindig képeznie kell magát, követni a változásokat, szabályokat. Miként tudott és tud helytállni a munkahelyén, illetve a magánéletében? Hogyan sikerült megtalálni az egyensúlyt a kettő között?

– Sok kitartás kellett. Rengeteg lemondással jár ez a munka. Évtizedek óta kizárólag délután dolgozom, ezért rövidek a délelőttjeim. Ennek ellenére már megszoktam, és igyekszem úgy szervezni a délelőttjeimet, hogy sok mindent el tudjak végezni. Állandóan képeztem és képezem magam, úgy gondolom, hogy ez a továbbiakban sem változik. Nagyon fontosnak tartom a szakmai konferenciákat. Többször szerveztünk az elmúlt években a Kossa János Magyar Nyelvművelő Egyesület és Olvasóklubbal különböző műhelymunkákat, de jó lenne, ha a jövőben is minél többször sor kerülne ilyesmire, mert ez jót tenne a fiatal újságíróknak és a lektoroknak is.
 

Miben változott a lektori szakma az évek során?

– Sokat változott az új technológiák bevezetésével. Amikor én elkezdtem dolgozni, akkor még ólomszedéssel készültek a nyomtatványok. Teljesen másképp folyt a munka, mint most. A fiatalok el sem tudják képzelni, hogy nézett ki az a folyamat. Abban az időben volt külön lektor- és korrektorcsoport. Én a korrektorokhoz tartoztam, de amióta számítógépen lektorálunk, gyökeresen megváltozott a munkánk. Azóta már, ugye, megszűnt a korrektorcsoport, maradtunk mi, lektorok, és nemcsak lektorálunk, hanem korrigálunk is. Mind a két munkafolyamatot mi végezzük, számítógépen és papíron is, annyi különbséggel, hogy sokkal kevesebben vagyunk. A munka azonban nem lett sem könnyebb, sem gyorsabb, egyszerűen más lett. Mások a szövegek, és egy-egy szöveg javítása sokkal több gondot, figyelmet igényel, de szerencsére nem sok az ilyen szöveg. A fiatal újságírók is törekszenek, és ennek örülök. 

Mint már említette, a szárnyai alá veszi nemcsak a kezdő lektorokat, hanem az újságírókat is. Milyennek látja a pályakezdőket? Miben kell/kellene a leginkább segíteni nekik?

– Egyre kevesebb a jó tollú újságíró. Mintha a pályakezdők félnének tanácsot kérni a tapasztaltabbaktól. Nem tetszik, hogy sok idegen szavat használnak a magyar kifejezések helyett. Sokszor baj van a mondattannal, de helyesírási hibák is előfordulnak a szövegekben, sőt ékezethibákat is találunk. Néha mondatokat, de van, hogy bekezdéseket is át kell írni. Ez nem a lektor munkája, de az olvasó érdekében elvégezzük ezt is, a többi kolléganővel együtt. Véleményem szerint többet kellene foglalkozni a pályakezdő fiatalokkal. Műhelymunkákat, szakmai továbbképzéseket kellene szervezni, mert csak ezáltal lehet haladni ebben a hivatásban.

Pályafutása során érték-e olyan élmények, amelyek mély nyomot hagytak önben?

– A lektorálás sok odafigyelést, kitartást, türelmet igényel. A kolléganőkkel nagyon sok egyetemistával találkoztunk és foglalkoztunk itt a szerkesztőségben. Úgy gondoltuk, hogy majd megtetszik nekik ez a munka, és lektorként dolgoznak, de sok esetben nem így történt. Ez mindig kudarcként ért minket, mert sajnos kevesen maradtunk. Annak azonban nagyon örülök, hogy jelenleg három talpraesett egyetemista lány tanulja a lektorálás és korrigálás csínját-bínját. Mindhárman tehetségesek, érdeklődőek, és bízunk benne, hogy ők is megszeretik ezt a munkát, és az egyetem elvégzése után itt folytatják a körünkben a lektorálást, korrigálást.

Miben rejlik ön szerint a szakma szépsége?

– Ez a szakma elhivatottságot, elkötelezettséget, figyelmet, összpontosítást, éberséget, emlékezőtehetséget igényel, tájékozottnak kell lenni, és fontos az általános műveltség is. Számomra ez nagyon-nagyon szép szakma, egyfajta játék a szavakkal, a mondatokkal, és végül játék a szöveggel. A hivatásomnak az a lényege, hogy egy kicsikét kombinálom a mondatokat, ha nem tetszik, akkor átírom, s ha van szebb kifejezés, akkor inkább lecserélem, ez a munkám lényege.

Milyen tervei vannak az következő időszakra nézve?

– Pár év múlva nyugdíjba vonulok. Szeretnék többet kézimunkázni és folytatni az éneklést a Petőfi Sándor MMK énekkarában, melynek 18 évig voltam a tagja. Az utóbbi években sajnos nem tudtam összehangolni a próbákat a munkámmal. Remélem, minden úgy alakul, ahogy elképzelem. Arra vágyom, hogy ne legyenek ennyire kitöltve a mindennapjaim, és legyen időm arra is, amit még szeretek csinálni.