2024. június 22., szombat

„A fényképezőgépen keresztül kapcsolódunk”

Beszélgetés Mohos Zsófiával, a Görbeországot megörökítő fotóművésszel

Néhány hete, a kupuszinai búcsú vasárnapján nyitották meg a faluban azt a kiállítást, amelyet Mohos Zsófia fotóművész alkotásaiból állítottak össze, és amely két palóc falu, a Nógrád megyei Rimóc, valamint a vajdasági, nyugat-bácskai Kupuszina életét, jellegzetes pillanatait mutatja be. A Magyar Művészeti Akadémiánál hároméves ösztöndíjat elnyert Zsófia projektje – Mikszáth Kálmán szavát kölcsönözve – a Görbeország nevet viseli, tavaly a Highlights of Hungary versenyének közönségszavazását is megnyerte, most pedig (egyik) végállomásához érkezett el ezzel a kiállítással. A fotóművésszel pályafutásának kezdeteiről, Görbeországról és a projekt lehetséges folytatásáról beszélgettünk.

Hogyan került be az életedbe a fotózás, mi inspirált először? Vissza tudsz emlékezni arra a pillanatra, amikor először megfogalmazódott benned, hogy le akarsz fényképezni, meg akarsz örökíteni valamit?
– A megörökítés, a megőrzés vágya részben családi örökség, ugyanis édesanyám régész, a családunk életének mindig is fontos meghatározója volt az értékek mentése, az ásatások, kiállítások rendezése. Számomra pedig egészen kicsi koromtól kezdve fontossá vált a pillanatok megőrzésének lehetősége. Először írásban kezdtem neki, naplót írtam és történeteket találtam ki. Aztán tizenhárom évesen egy nyereményjátéknak köszönhetően egy egyszerű analóg fényképezőgép boldog tulajdonosa lettem, és onnantól kezdve ragadott magával annak a lehetősége, hogy a fényképezés által a számomra fontos és értékes pillanatokat eltehetem a későbbi időkre. Eleinte csak a kertben fényképeztem a virágokat, vagy amikor Erdélyben jártam cserediákként, akkor ott fényképeztem a tájat. Persze a nagymamám falujába, Kisecsetre is vittem magammal a gépet, fotóztam a bárányokat legeltetés közben meg a mise után, viseletben hazamenetelő asszonyokat.

Toldi István és Mohos Zsófia a megnyitón (Fotó: Munka István)

Toldi István és Mohos Zsófia a megnyitón (Fotó: Munka István)

Mai szemmel visszatekintve, milyen (pálya)ívet látsz magad mögött? Honnan jutottál el – szakmai értelemben is – Görbeországba?
– Tizenhét évesen már digitális fényképezőgépem volt, akkor azonban még koncepció nélkül fényképeztem, ráadásul eleinte nehezen szólítottam meg az embereket, hogy készíthetek-e róluk egy portrét. Az egyetemen gyógytornász diplomát szereztem, viszont mellette elvégeztem egy fotós képzést is, így a kórházi munka mellett esküvőket kezdtem fényképezni, majd egyre több kép készült Kisecseten és a környéken. Évről évre bátrabban kerestem fel a néniket, egy idő után pedig már kifejezetten azzal a céllal kezdtem őket látogatni, hogy meséljenek az életükről, én meg közben fényképeztem a mindennapi tevékenységeiket. 2015-ben a falunapon volt egy kisebb kiállításom, ennek már a Görbeország címet adtam, amely kifejezést Mikszáth Kálmántól kölcsönöztem. Ezután készítettem egy fotókönyvet is ugyanezzel a címmel, az utóbbi időben pedig kicsit átértelmeztem ezt a szót. Már nem csak Palócföldet értem alatta, hiszen három éve járok Vajdaságba is, általában az eltűnőben lévő paraszti világot jelenti számomra.

A személyes kötődés, Kisecset miatt kétféle szerepben találod magad, hiszen nemcsak fotográfusa, hanem lakója, testközeli ismerője is vagy ennek a falusi világnak. Hogyan éled meg ezt a kettősséget?
– Nem tudom és igazából nem is szeretném ketté választani. Azt érzem, hogy minél jobban megismerek egy közösséget és minél inkább kezdek kötődni hozzá, annál mélyebb fotókat tudok készíteni róla. Vállalom, hogy ezek a képek nem objektív szemmel készülnek. Egyébként talán még egy dokumentarista fotográfus sem képes erre, hiszen emberek vagyunk, embereket fotózunk, mindig kapcsolódunk a fényképezőgépen keresztül, és talán éppen így lesz igazán értékes egy-egy darab.

Könnyen tudsz személyes kapcsolatokat kialakítani az alanyaiddal? Mennyire húz magába a világ, amelyet megörökítesz, milyen viszony alakult ki a sok látogatás során közted és a helyi emberek között?
– Mivel többnyire időseket fényképezek, általában a meghallgatás a legfontosabb. Szinte bármeddig el tudnám hallgatni a történeteiket, így mindig szívesen fogadnak, néhányukkal különösen megszerettük egymást. Azért a nyolcvan-kilencven évükben néhány trauma is mindig benne van, és ha egy nap alatt sok ilyet hallok, akkor az nagyon el tud szomorítani. Meg kellett tanulnom ezt kezelni, és azt is, hogy az elmúlás az élet természetes része. Az idősek közelében egyébként mindig egyfajta finom lelassulást élek meg, ami a személyes életemre is hatással van. Úgy érzem ugyanis, hogy egy sokkal emberibb ütem az, amiben ők élnek.

Mohos Zsófia Rimóc és Kupuszina életét követte nyomon és örökítette meg képein (Fotó: Mohos Zsófia)

Mohos Zsófia Rimóc és Kupuszina életét követte nyomon és örökítette meg képein (Fotó: Mohos Zsófia)

Miért esett a választásod az elmúlt három évben, vagyis az ösztöndíjas munkád során Rimócra és Kupuszinára? Hogyan látod és értékeled ezt az időszakot?
– 2020-ban nyertem el a Magyar Művészeti Akadémia három évre szóló ösztöndíját. Azt vállaltam, hogy az évek során nyomon követem a két palóc gyökerű falu, Rimóc és Kupuszina életét. Egyrészt mindkét faluban felkerestem olyan időseket, akik viseletben járnak, hagyományos életet élnek, tudnak mesélni arról, hogyan is volt régen. Másrészt igyekeztem minden eseményen részt venni, amelyek bármilyen hagyományhoz köthetők. Különlegesnek találtam, hogy Rimócot és Kupuszinát, bár négyszáz kilométer választja el egymástól, a palóc öntudat és a hagyományok tisztelete mégis összeköti. Teljesen ismeretlenül kezdtem el járni a két településre, Vajdaságban ráadásul egyáltalán nem is jártam korábban. A három év során ugyanakkor azt éltem meg, hogy már nem kívülállóként kezelnek, hanem befogadtak maguk közé az emberek. Talán a munkámnak egy kicsit olyan hatása is volt rájuk, hogy a fotók által maguk is felismerték, mennyi érték van körülöttük.

Miben látod – ha van – a különbséget a palóc falvak és a többi, szociológiai értelemben hasonló helyzetű kistelepülés, illetve azok lakossága között?
– Szinte minden falut érint az elnéptelenedés, a fiataloknak ugyanis vonzó a több lehetőséget nyújtó város, illetve a külföldi boldogulás. Azt látom, hogy ahol élénk közösség van, amelyet összeköt a hagyomány vagy bármi más, ott még élő lehet egy falu. A közös cél mindig közösségteremtő, és mára még ezekben a kis falvakban is annyira szétestek a közösségek, hogy ott, ahol mégis meg lehet élni a valahova tartozás élményét, az egy igen erős egymáshoz kapcsolódást tud eredményezni az emberek között. Ezért jó, hogy Rimócon és Kupuszinán is ott van ez a mindent meghatározó palóc identitástudat, ami összekovácsolja a közösséget.

Nagy tömeget vonzott a fotókiállítás  (Fotó: Munka István)

Nagy tömeget vonzott a fotókiállítás (Fotó: Munka István)

A különböző online platformokon, közösségi médiában publikált fotóid mellett jellemzően rövid, személyes hangvételű szöveg is szerepel. Hogyan működik nálad ez, milyen szerepet adsz a képnek, és milyet az írásnak?
– Szinte kezdettől fogva együtt él bennem ez a kettő, az írás és a fotózás, ritka, hogy úgy publikáljak egy fotót, hogy szó nélkül hagyjam. Nem is feltétlenül azt kell megmagyarázni, ami a képen van, számomra inkább ez is annak a kifejezése, hogy milyen igazi és mély élményeket élhetek át a fotózás által. A készülő könyvemben, ami Rimócról és Kupuszináról szól, éppen ezért az írásaim közül is szerepel majd néhány.

Az ösztöndíjas időszakod a végéhez közeledik, merre teszed a következő lépést? El tudsz képzelni nagyobb szakmai, témabeli irányváltást a jövőben, vagy megmaradsz ennél a világnál?
– Egyelőre azt gondolom, hogy bőven lehet még bontogatni azt a témát, amin eddig dolgoztam. Úgy érzem, minél mélyebbre megyek benne, annál inkább kiderül, hogy valójában mennyire keveset tudok és látok. A Rimóc és Kupuszina projekt akkor lesz igazán értékes, ha hosszabb távon is követem a helyiek életét, még ha nem is annyira szorosan, mint ahogyan azt az ösztöndíj időszaka alatt tettem. Nógrádban több településen is jártam az elmúlt években, és természetesen körvonalazódik bennem az, hogy miként lehetne ezt a munkát egy egységes koncepció mentén kitágítani. Emellett elkezdett érdekelni az a nemzeti sokszínűség is, amit Vajdaságban megismerhettem, így még ezen a vidéken is igen sok tervem van.

Nyitókép: Mohos Zsófia Rimóc és Kupuszina életét követte nyomon és örökítette meg képein (Fotó: Mohos Zsófia)