2024. július 18., csütörtök

Ahol a gyerekek visszakapják gyerekkorukat

Látogatóban a Jezsuita Menekültszolgálat Pedro Arrupe integrációs házában

Kérdezem magamtól, de önöktől is, kedves olvasóink, milyen körülmények uralkodhatnak egy országban, ahonnan a szülő kénytelen elküldeni kiskorú gyerekét egy teljesen ismeretlen országba, ismeretlen világba? És itt nem azokra a szülőkre gondolok, akik külföldön akarják iskoláztatni gyereküket, mert úgy ítélik meg, hogy ott többet tanulnak majd meg, jobban érvényesülnek. Mert ugye erre vidékünkön sok példa van, de akkor sem irányítja kisiskolás gyerekét teljesen egyedül, teljesen védetlenül még a szomszédos Magyarországra sem, hanem vagy vele megy, vagy ezt a már ott élő rokonaival alaposan végigtárgyalja. És arra sem tudok példát, hogy ezt itt bárki is megtette volna 10–11 éves gyerekével, de az is ritka, hogy valaki középiskolás korú gyerekének azt mondaná, menjél fiam, menjél lányom innen, tanulj Párizsban vagy Londonban, és éld az életed távol tőlünk. Mi járhat azoknak a szülőknek a fejében, milyen kínok gyötörhetik mielőtt rászánnák maguk erre a lépésre? Mert vannak, akik ezt megteszik, és nem is kevesen. És a gyerek elindul, gyalog, szülői kíséret nélkül, annak a reményében, hogy több ezer kilométert legyalogolva hátha valahol megtalálja boldogulását.

Ezeknek a gyerekeknek jelentős hányada itt vonul el mellettünk, Szerbiát is érintve. Elindulnak valahonnan Afganisztánból vagy Szíria egy világvégi, kis falujából, írástudatlanul, nyelveket nem ismerve, egy mobiltelefonnal a kezükben.

Hosszú utuk során segítségre szorulnak. Minden ország ezt meg is teszi, így Szerbia is. Az ide érkező gyerekeket a szociális intézmény veszi szárnyai alá, majd rövidebb-hosszabb időre otthonokba helyezi őket, ahol ellehetnek mindaddig, amíg nem döntenek úgy, hogy tovább indulnak. Nálunk a Jezsuita Menekültszolgálat (Jesuit Refugee Service – JRS) az, amely az állami gyerekotthonok mellett az elmúlt hat-hét évben folyamatosan foglalkozik ezekkel a gyerekekkel.

Otthonuk, vagy ahogyan még nevezik, integrációs házuk Belgrádban van. Azt, hogy pontosan hol, nem mondhatom el, mivel ez az otthon bizonyos szinten biztonsági ház is. A megadott címre GPS nélkül aligha találtam volna oda, annak ellenére, hogy Belgrádot viszonylag jól ismerem.

„Az úti cél a jobb oldalon található”, mondja a kedves női hang, a telefonos navigátorom. Egy emeletes ház előtt állok. Az udvarban egy JRS feliratú kombi. A csengő alatti névből is látom, hogy jó helyen járok. Csengetni nem kell, a kapu nincs zárva.

Jelena Đurđević

Jelena Đurđević

Bekopogok. Egy fiatalasszony nyit ajtót.

– Tessék befáradni.

Bevezet az irodába, ahol még négyen vannak. Egy-két szót váltok mindenkivel. Egyikük sajnálattal mondja, hogy nem tud magyarul.

– Pedig megtanulhattam volna. Szabadkai vagyok, anyám részéről magyarok az őseim.

A szobában három íróasztal van, kisebb szekrénykék állnak a fal mellett. Az asztalon számítógépek, különböző jegyzetfüzetek, iratok. Az egyik falon naptárszerű, kézzel írt pannó lóg, az alkalmazottak beosztásával.

A négy munkatárs elköszön, mindegyikük dolgára siet, mi pedig Jelena Đurđevićtyel, akivel megbeszéltem az interjút, leülünk beszélgetni.

– Mi a Jezsuita Menekültszolgálat Pedro Arrupe integrációs házában vagyunk. Ezt a szervezetet 1980-ban alapította Pedro Arrupe, ezért neveztük róla el a házat. Ehhez hasonló intézményeink a világ minden kontinensén vannak, több mint 50 államban. A szerbiai irodánk a Jugoszláviában zajló háborúk ideje alatt kezdett működni, amikor nagy számban érkeztek ide menekültek Horvátországból, Bosznia-Hercegovinából. Miután befejeződött a háború, rövid ideig irodánk zárva volt, majd amikor megkezdődött a migránsválság, 2016-ban ismét megnyitottuk. Tervük az volt, hogy családos migránsoknak nyújtunk menedéket, de a szociális ügyi minisztériummal egyeztetve, és az ő ajánlatukra megváltoztattuk a tervet, és kiskorú gyerekek számára rendeztük be az otthont. Abban az időben nagyon sok kiskorú gyerek érkezett szülői kíséret nélkül, akiket a törvény értelmében, amíg az országban tartózkodnak, gyám alá, otthonba kell helyezni. Akkor két állami otthon volt Szerbiában, amelyekben volt hely, de csak 10-10 gyerek számára. Ezért mondták a minisztériumban azt, hogy családos migránsok helyett fogadjunk gyerekeket. Olyan kiskorú migráns gyerekeket, akik szülői kíséret nélkül érkeztek Szerbiába. Májusban lesz hat éve, hogy működünk és a napokban érkezett hozzánk a 100. gyerek.

Hogyan érkezett? Ide jött, bekopogott, és önök beengedték?

Mosolyog.

– Nem egészen így történik a dolog. Amikor a befogadó központban megállapítják, hogy a gyerek kíséret nélkül érkezett, ezt jelezik a szociális központnak és ettől fogva az ő kötelességük törődni vele. Törvényes kötelességük gyámot találni a számára és otthonba kell helyezni őt. A szociális központ kérelmezi a gyerek elhelyezését. Elküldik róla az adatait, itt létezik egy csapat, akik átnézik ezeket a papírokat, majd jóváhagyják az elhelyezést. Mi csak fiúkról gondoskodunk, ugyanis az európai szabványok szerint, ha lányokat is fogadnánk, akkor ezt két, teljesen elkülönített épületben kellene megtennünk. Erre nincsenek meg a feltételeink. A gyám nem lehet sem a szociális központ, sem az otthonok alkalmazottja, korábban lehetett, de számos visszaélés miatt ezen változtattak. Folyamatos kapcsolatban vagyunk a gyámmal és a szociális intézménnyel, minden felmerülő gondot közösen oldunk meg.

A nyári hónapokban a közeli tóra is lejárnak a menekült gyerekekkel a nevelők

A nyári hónapokban a közeli tóra is lejárnak a menekült gyerekekkel a nevelők

A gyerekek ittlétének finanszírozását is?

– Nem. Annak ellenére, hogy kiváló kapcsolataink vannak a szociális intézményekkel, az államival, a városival, a minisztériummal, és annak ellenére, hogy évi jelentéseikben, amelyeket az Európai Unió felé küldenek, rólunk is írnak, az államtól nem kapunk pénzt. Donációkból tartjuk fenn az otthont.

Hány gyereket tudnak elhelyezni?

– Összesen 18-at, de jelenleg 8 gyerekünk van.

Honnan érkeztek?

– Most afgán és szír gyerekek laknak nálunk és egy iráni, de voltak már Pakisztánból és Iránból. Többségük Afganisztánból érkezett.

Mit mesélnek, hogyan tették meg a hosszú utat Szerbiáig?

– Többnyire gyalog, kapcsolataik révén, embercsempészek segítségével. Kezdetben több évig is utaztak, különböző táborokban töltötték az időt, de az utóbbi időben fél év alatt is ide érnek. Az utazás hossza attól függ, hogy kinek milyen kapcsolatai vannak és mennyi pénze. A szülők irányítják őket ismerőseik és az embercsempészek révén. Amikor megérkeznek ide, mindig megkérdezzük, hogy kivel jöttek. Nagybácsival, rokonnal, a válaszuk, de tudjuk, hogy ez nem így van. Gyakran a gyerek nem is tudja, hogy kivel fog utazni. A szülők szervezik meg útjukat egészen otthonról a Nyugatig. Megbeszélik az indulást, de leginkább nem ugyanaz az ember kíséri őket végig az úton, egymásnak adják át őket, attól függően, milyen utasításokat kapnak a szülőktől az embercsempészek révén. Mert velük tartják a kapcsolatot, nekik fizetnek. És ami fontos, mindig a legidősebb fiú gyereket küldik előre. Sokszor úgy, hogy tudják, odakinn senki sem várja. Persze útközben mobiltelefonjaik révén állandó kapcsolatban vannak a már kint tartózkodó honfitársakkal és a szülőkkel is, így, amikor kijutnak, már nem teljesen ismeretlen környezetbe érnek, várja ott őket mondjuk egy falubeli vagy távoli rokon, akit leginkább a gyerek még sohasem látott.

Szabadidős foglalkozás a gyerekekkel (Fotó: A JRS archívumából)

Szabadidős foglalkozás a gyerekekkel (Fotó: A JRS archívumából)

Itt, ebben az otthonban meddig tartózkodnak?

– Nem szeretek átlagokban beszélni, ezért nem is teszem. Volt, aki 15 nap után tovább ment, de van, aki már öt éve itt van, ami azt jelenti, hogy átlagban két és fél évet tartózkodnak a házban. Intézményünk nyitott, bármikor elhagyhatják azt. Voltak, akik ezt két-három hét itt-tartózkodás után megtették, és van két olyan gyerekünk is – most már ifjú felnőttek –, akik már öt éve nálunk vannak. Tizennégy évesen érkeztek Afganisztánból. Írni, olvasni nem tudtak. Beírattuk őket az általános iskolába, majd a középiskolába, ugyanis kezdetben a menekült gyerekeket csak általános iskolába lehetett beíratni, de mire ezt Reza és Sami – mert így hívják őket – befejezték, az oktatási minisztérium engedélyezte a menekültek középiskolai oktatását, majd két éve már, hogy beiratkozhatnak az egyetemre is. Reza, akivel az imént találkozott, az a bozontos hajú, festőnek tanul. Mindketten a Belgrádi Művészeti Akadémiára jelentkeztek, Reza festészetre, Sami színházi ruhatervező szakra. Nagyon büszkék vagyunk rájuk. Rajtuk kívül még két migráns jár egyetemre Szerbiában, egy ifjú pár. Rezának már kiállítása is volt. Örülök, hogy sikerült magas fokú iskolai képzést biztosítani a számukra, örülök, hogy az állam lehetővé tette, hogy ezek a gyerekek is tanulhassanak és annak is nagyon örülök, hogy mindketten kiváló eredménnyel fejezték be az első évet. Rezának nem élnek a szülei, Saminak pedig túl idősek ahhoz, hogy útnak induljanak.

Hiszem azt, hogy nemcsak ön büszke a fiúkra, hanem az egész csapat, aki itt szolgál. Hányan foglalkoznak a gyerekekkel?

– Egy pedagógus, ketten vagyunk szociális dolgozók, azzal, hogy én egyben a koordinátor is vagyok. Három oktatónk van és egy fordítónk. Továbbá egy szakácsnő is állandó állásban van, ő a fordító felesége, mindketten afganisztániak, és megkapták a menedékjogot. Természetesen egy ilyen intézménynek szüksége van műszaki személyzetre és takarítóra is. Mi valamennyien állandóan velük vagyunk, váltásokban éjjel, nappal. Az igazgatónk és a pénzügyi igazgatónk nem foglalkozik velük, ők nincsenek mindig itt.

Mondja el, hogyan telik egy napjuk.

– Hát, ez sok mindentől függ. Minden nap másmilyen, a hétköznap, az ünnepnap. Minden vallási ünnepet megünnepelünk, az övékéit is, a mieinket is. Az elmúlt napokban négy új gyerek érkezett, közülük az egyik nemrég egy vasúti baleset során Zomborban elveszítette a lábát. Néhány napig velük kellett többet foglalkoznunk. Nyitott intézmény vagyunk, de megvannak az itt élés szabályai. Van házirendünk. Persze, nem olyan, mint a katonaságban, de van. Meggyőződésem, hogy a gyerekeknek szükségük van bizonyos korlátokra, tudniuk kell, mikor van a reggeli, az ebéd, a vacsora, hogy ha reggel iskolába kell menniük, akkor már hét óra előtt fel kell kelniük. Aki délutános, tovább aludhat, de a reggelin neki is meg kell jelennie. Igyekszünk családias hangulatot teremteni, és legfőbb célunk, hogy a meggyötört kis lelkeknek visszaadjuk a gyerekkorukat. Úgy gondolom, hogy ezt sikerül is megtennünk.

Egy kisebb menekültcsoport a Makkhetes erdő tisztásán a szabadkai befogadóközpont felé tart (Fotó: Gergely József)

Egy kisebb menekültcsoport a Makkhetes erdő tisztásán a szabadkai befogadóközpont felé tart (Fotó: Gergely József)

Kopognak az ajtón. Egy 14 éves forma fiú dugja be a fejét.

– Elmegyek a boltba – mondja Jelenának.

– Rendben, vigyázz magadra!

– Látja, ez is a házirendhez tartozik. Jelentkeznek, ha elmennek valahová.

Akkor is, amikor végleg távozni akarnak innen?

– Akkor is. Nagyon fontos az egymás iránti bizalom, és ez megvan.

Még sok mindenről mesél Jelena, arról például, hogy milyen volt számára egy volt bennlakóval találkoznia Genfben, arról, hogy szabad idejükben mit csinálnak, hova mennek kirándulni, mesél a szülőkkel való kapcsolatukról, a családegyesítés nehézségeiről. Egy könyvbe sem férne el az elmúlt öt év élménye. Meg is beszélem vele, hogy hamarosan ismét felkeresem.

Kint besötétedett, beülök a kocsiba, és telefonomon ismét felkeresem a navigátoromat. Szükségem lesz rá, hogy hazataláljak.

Nyitókép: Egy kisebb menekültcsoport a Makkhetes erdő tisztásán a szabadkai befogadóközpont felé tart (Fotó: Gergely József)