„Semmit sem csinálnék másként…”

Németh Zoltán több mint négy évtizeden át volt a Magyar Szó újságírója, szerkesztője, sőt hosszú ideig főszerkesztő-helyettese is, ám ami talán még ennél is fontosabb, a szerkesztőség meghatározó alakja, akinek mindig mindenkihez volt egy-két kedves szava, aki mindig határtalan érdeklődéssel hallgatta végig kollégáit, akármilyen jelentéktelennek tűnő apróság szerzett nekik örömet, vagy akármilyen égbekiáltó igazságtalanság okozott számukra bosszúságot, mert mindig is az ember volt számára a legfontosabb, az újságíró, a lektor és a tördelő, illetve ugyanígy az interjú- vagy a riportalany és az olvasó, azaz az ember, akivel, akinek és akiért alkot, és nincs ez másként ma sem, amikor bár nyugdíjasként jóval ritkábban ül a számítógép elé, mint korábban, ám ha megteszi, legalább akkora szenvedéllyel és odaadással teszi, mint ahogyan azt egykor tette – áll egyebek mellett kollégánk Aranytoll életműdíjra való felterjesztésében, amely elismerést a magyar sajtó napja alkalmából ítélte oda neki a Magyar Újságírók Országos Szövetsége, és néhány nappal később, a Magyar Szó Lapkiadó Kft. újvidéki székházában megtartott alkalmi ünnepségen vehette át barátai, kollégái és tisztelői körében. Az Aranytoll életműdíj kapcsán az emberről, az újságíróról, az újságról és sok egyébről beszélgettünk.

Azok közül a kollégák közül, akik hosszú időn át együtt dolgoztak veled, többen is úgy jellemeznek, illetve a felterjesztésben is az állt, hogy mindig is az ember volt számodra a legfontosabb, legyen szó akár a munkatársakról, akár az interjú- vagy a riportalanyokról, akár az olvasókról, bárkiről. Mennyiben volt ez tudatos részedről?

– Azt hiszem, hogy ez nem annyira tudatosság kérdése, hanem sokkal inkább valami olyasmi, ami az ember személyiségéből fakad. Engem ilyennek neveltek, én ilyen vagyok. Szeretek beszélgetni az emberekkel, szeretem meghallgatni őket. A kezdetekkor ugyan még nehezebben ment, ám aztán lassacskán megtanultam, hogyan kell ezt csinálni. Jómagam nem nagyon szeretek beszélni, inkább másokat beszéltetek, jólesik, ha sikerül kialakítanom egy olyan közvetlen hangulatot a beszélgetőtársammal, amelynek hatására akár olyasmit is megoszt velem, amit egyébként talán nem mondana el. Ezért is szoktam azt mondani, hogy én ha csak lehet, nem interjút készítek, hanem beszélgetek, ugyanis úgy vélem, nagyon fontos, hogy az újságíró meg tudja nyitni a beszélgetőtársát, ugyanakkor az is, hogy ne sürgesse, ne éreztesse vele azt, hogy lejárt a rá szánt ideje, hanem ha félreteszi a noteszt meg a ceruzát – én legalábbis még jobbára ezekkel dolgoztam, diktafont viszonylag ritkán használtam –, akkor is folytassák a beszélgetést, akár olyan teljesen hétköznapi dolgokról, mint az időjárás, az unokák vagy bármi más, hiszen ezek által is közelebb kerülhetnek egymáshoz, és tovább épülhet az egymásba vetett bizalmuk.

Az odafigyelés, az empátia, a bizalom kiépítése olyan elemei az újságírói hivatásnak, amelyek nem tanulhatók, legfeljebb fejleszthetők. Melyek voltak azok a momentumai, amelyeket te magad is az idősebb kollégáidtól, a mestereidtől lestél el?

– Mindenekelőtt az, hogy azt a rengeteg információt, amit az ember összegyűjt, miként kell formába önteni és megírni. Ezt a részét a szakmának meg kell tanulni. Nekem nagyon jó mestereim voltak, mert abban az időben, amikor elkezdtem a Magyar Szóban dolgozni, nagyon sok jó tollú újságíró volt itt, akik sokat foglalkoztak a fiatalokkal, köztük velem is. Miután édesapám belenyugodott abba, hogy én is újságíró leszek – eleinte nem szerette volna, sokáig próbált is lebeszélni róla –, rengeteget jártam velük terepre. Jobbára vele, Matuska Marcival és Németh Matyi fotóssal utazgattunk, néha csatlakoztak hozzánk mások is, és közben folyamatosan figyeltem, mit hogyan csinálnak, sőt gyakran különféle jótanácsokkal is elláttak. Úgy érzem, hogy akkoriban jóval többet törődtünk egymással, mint manapság, többet olvastuk egymás írásait és ezáltal többet tudtunk tanulni is egymástól. Édesapám adta a kezembe például Ruffy Péter Egy mondat című könyvét, amely a maga egyszerűségével, a maga finomságával olyannyira lenyűgözött, hogy később magam is valami hasonlót próbáltam alkotni és képviselni.

Ha elvonatkoztatunk a technikai dolgoktól, amelyek folyamatosan fejlődnek, akkor magát a szakmát illetően melyek voltak a legszámottevőbb változások attól kezdve, hogy elkezdted, addig, hogy befejezted az aktív újságírói pályafutásodat? 

– Ami engem illet, nem nagyon változott semmi, ugyanis mindig próbáltam ugyanúgy végezni a munkámat, ahogyan azt korábban is tettem. Ami viszont magát az újságírói hivatást illeti, úgy érzem, mára már sajnos kissé elveszítette a becsületét. Régen, ha egy újságíró megjelent valahol, az már önmagában is egy eseménynek számított. Ez ma már egyáltalán nincs így. A másik fontos változás, hogy a technikai fejlődés ugyan sok mindenben segíti az újságírók munkáját, a hátulütője az, hogy a fiatal újságírók nem úgy kommunikálnak, ahogyan kellene, és emiatt elveszik a személyesség varázsa. Ez az oka annak is, hogy a ’80-as, ’90-es években az újságíró és olvasó közötti kommunikáció is sokkal jobb volt, mint amilyen most.

Ha mindezt kivetítjük, mondjuk, a Magyar Szóra, ahol négy évtizedet töltöttél, akkor hogyan látod, miként változott a lapnak a vajdasági magyar közösség életében betöltött szerepe? 

– A Magyar Szó jövőre lesz nyolcvanéves, és ez alatt a nyolc évtized alatt természetesen rendkívül sokat változott a szerepe. Ezt akkor is láthatjuk, ha csak azt az időszakot vesszük alapul, amikor én is a lapnál dolgoztam. A nyolcvanas években például annak ellenére, hogy a fejlécben is ott szerepelt a „magyar” szó, ezt a szót leírni, különösen pozitív értelemben, kifejezetten bűnnek számított. Emlékszem, akkoriban nagy népszerűségnek örvendett a nutriatenyésztés Vajdaságban. Felkerestem hát egy tenyésztőt, készítettem vele egy jó kis riportot, hoztam nagy boldogan a riportot, amiben sok mindenről szó esett, arról is, hogy a tenyészállatát Magyarországon szerezte be. Aztán másnap hívatott az akkori főszerkesztő, aki rám förmedt, hogy: Mit gondolok én, csak Magyarországon vannak jó nutriák? Aztán jött az ún. bátor korszak, amikor elkezdődtek a háborúk, és a Magyar Szó az itteni lapok többségével ellentétben a háborúellenesség mellett szállt síkra. Ez nemcsak bátor, hanem veszélyes korszak is volt, hiszen bármikor bezárhattak volna bennünket, persze nem tették meg, mert az nem biztos, hogy jó fényt vetett volna az akkori döntéshozókra. Aztán jött az átszervezés korszaka, amikor a leépítések határozták meg a mindennapjainkat, sokan itt hagytak bennünket, sokakat elbocsátottak, amit kétségtelenül nagyon megérzett az újság is, majd jött egy újabb korszak, amikor már le lehetett írni azt, hogy magyar, sőt, minél többször tette ezt meg valaki, annál jobb volt…

A folyamatosan változó időkben, amiket említettél, mennyire volt nehéz az embernek megtartania önmagát, mennyire volt nehéz hűnek maradnia a saját elveihez, a saját értékrendjéhez?

– Ha az ember tartja magát azokhoz az elvekhez, amelyeket megfogalmaz magának, illetve ahhoz az értékrendhez, amely mentén az életét élni szeretné, akkor minden ilyesmit túl tud élni, minden ilyesmin túl tud lépni, ha viszont nem így tesz, akkor könnyen magával sodorhatja az ár. Jómagam soha nem szerettem volna párttag lenni, mert úgy éreztem, azzal újságíróként egy bizonyos részem megbénulna, nem írhatnék meg mindent, amit szeretnék. Én ugyanis azt vallom, hogy ha az ember elég ügyes, akkor mindent megírhat, csak kérdés, hogy hogyan, nyíltan, burkoltan vagy csupán a sorok között. Már a gimiben fel akartak venni a pártba, később is folyamatosan érkeztek ilyen megkeresések, ám szerencsére mindig sikerült valami kibúvót találnom. A legnagyobb gondban akkor voltam, amikor a katonaságnál próbáltak rávenni. Sokat gondolkodtam, majd amikor eljött a válaszadás ideje, azt mondtam, addig nem szeretnék belépni, amíg el nem olvastam Marx és Engels műveit. Erre persze meghökkentek, sőt zavarba is jöttek, hiszen ők sem olvasták, végül békén is hagytak. 

Tudjuk rólad, hogy a különféle riportkörutak során nemcsak Vajdaságot, hanem az egész egykori Jugoszlávia területét is bejártad, sőt olykor kifejezetten veszélyes helyzetekbe is keveredtél. Melyek azok a történetek, amelyek különösen emlékezetesek számodra? 

– Mielőtt még a Magyar Szóhoz kerültem volna, rövid ideig bedolgoztam a rádióban a sport rovatra, ahova elsősorban eredményeket gyűjtöttem. Mivel ott voltam, Papp Imre bácsi, az ifjúsági műsor szerkesztője megkért, hogy ha már úgyis megyek valahova, akkor hozzak interjúkat nekik is. Egyik alkalommal, amikor éppen Torontálvásárhelyen jártam, arra gondoltam, eleget teszek a kérésének. Elmentem ide is, oda is, ám azt tapasztaltam, hogy nem nagyon van ifjúsági élet, kivéve a tiszteletesnél, aki pingpongasztalt meg egyéb eszközöket vásárolt, és ezzel nagyon szépen maga köré gyűjtötte a fiatalokat. Elvittem Imre bácsinak az összeállításomat, majd amikor meghallgatta, megkérdezte: Te engem be akarsz csukatni? Ezt megírni, hogy egy faluban nincs ifjúsági élet, csak az, amit a tiszteletes szervez? De ez csak egy példa a sok közül, számos hasonló eset történt akkoriban mindannyiunkkal, amelyek rámutattak arra, hogy valami nem jól működik. Nem értettük, miért ne lehetne ezt vagy azt megírni. Lehet, hogy egészen ide vezethető vissza az, hogy később az egész újságírói pályafutásomat meghatározta, hogy mindig azt próbáltam megírni, ami van, nem azt, amit valaki látni vagy hallani szeretne. Ami a veszélyes helyzeteket illeti, azokból is volt jó néhány emlékezetes, hiszen nagyon megszerettem a riportírást, a riporternek pedig ott kell lennie, ahol a dolgok történnek. A ’90-es években Kubát János akkori főszerkesztő elküldött bennünket Ótos Bandival Pristinába, ugyanis azon a környéken folyamatosak voltak a forrongások. Béreltünk egy ljubljanai rendszámtáblájú autót, mivel jobbnak láttuk, ha nem újvidéki vagy belgrádi rendszámtáblájú autóval utazunk. Indulás előtt vettem egy kis táskarádiót, hogy követni tudjam a híreket, majd amikor szállodában ide-oda tekergettem a rádió keresőjét, egyszer csak bejött a rendőrség hullámhossza, ahol meghallottam, hol és mikor találkoznak, majd onnan közösen indulnak Podujevóba. Mondtam Bandinak, indulunk! Kimentünk a sugárútra, amelyen a találkozó volt, beálltunk mögéjük, majd el is indult a 15–20 járműből álló menet, amelyben voltak egyszerű terepjárók meg páncélozott járművek is. Előttünk éppen egy páncélozott autó haladt, és egyszer csak egy kis ablakocskán kinyúlt egy kéz, majd elkezdett integetni, hogy maradjunk le, mi azonban mentünk tovább, majd miután többszöri felszólítás után sem voltunk hajlandók lemaradni, az autónk elé dobtak egy könnygázgránátot, amitől aztán semmit sem láttunk, szörnyű volt! Utánunk megállt 2-3 autó, amelyekben helyiek utaztak, hozták a vizet meg a szódabikarbónát, azzal mosták a szemünket. Nem kívánom senkinek! Az utat persze nem tudtuk folytatni, ezért kénytelenek voltunk visszafordulni. Másnap azonban úgy döntöttünk, mégiscsak elmegyünk Podujevóba, és megnézzük, miért nem engednek be bennünket. Amikor odaértünk, odajött hozzánk néhány helyi fiatalember, akiknek mondtuk, hogy újságírók vagyunk, majd elkezdtük emlegetni a Magyar Szót, ugyanis tudtuk, hogy a magyarokat szeretik arrafelé. Elvezettek bennünket a több ezres tömeg közepére, amikor is az egyikük megkérdezte, miért szlovén autóval utazunk, ha magyarok vagyunk. Erre már kénytelenek voltunk elárulni, hogy valójában Újvidékről érkeztünk, ez azonban már nem tetszett nekik, hiába bizonygattuk nekik így is, úgy is, hogy mi velünk vagyunk. Bandinak azonban olyan fotókat sikerült ott csinálnia, amiket később még a Reuters is átvett. De emlékezetes volt például az is, amikor a ljubljanai repülőtéren egy tankból lőttek ránk, vagy amikor egy olyan baranyai faluban töltöttük az éjszakát, amelyet éppen akkor támadott meg a katonaság, valamint számos egyéb történet is elevenen él az emlékezetemben.

De mi az, ami ilyenkor munkál az emberben, mi az, ami arra ösztönzi, hogy bármilyen veszély is leselkedik rá, ne forduljon vissza, hanem menjen tovább?

– Azt hiszem, elsősorban a kíváncsiság hajtott, azt azonban mindenképpen le kell szögeznem, hogy mindez csakis bizonyos határokon belül történt, hiszen fontos volt számomra, hogy bármi is történjen, hősködni semmiképpen sem szabad, be kell tartani azokat a szabályokat, amelyek a biztonságunkat szavatolják. Érdekes azonban, hogy nem emlékszem arra, hogy különösebben féltem volna az ilyen helyzetekben, igaz, ha féltem volna, akkor nyilvánvalóan el sem indultam volna.

Tudom, hogy nem könnyű kérdés, de ha visszatekintesz az elmúlt négy évtizedre, akkor mennyire vagy elégedett, vannak-e esetleg olyan dolgok, amelyeket ma már másként csinálnál, vagy mindent ugyanúgy tennél, ahogyan akkor tetted?

– Semmit sem csinálnék másként. Elégedett vagyok azzal, amit elértem. Lehet, hogy vannak dolgok, amiket csinálhattam volna másként is, ám mindig igyekeztem olyan döntéseket hozni, amelyekkel az adott helyzetből kihozhattam a legtöbbet, és úgy érzem, sikerült kiteljesednem a hivatásomban. Amikor írok, akkor olyan, mintha átlépnék egy másik világba, teljes mértékben ki tudom kapcsolni a külvilágot, sokszor zavar is, ha valaki bejön, és kérdez valamit, esetleg megzavar, abban, amit csinálok. Édesapám is ilyen volt, úgy látszik, ezt tőle örököltem. Ez egy különleges állapot, amit nagyon szeretek még ma is.   

 Hogyan élted meg azt, hogy Aranytoll életműdíjjal ismerték el a munkásságodat?

– Amikor Magyarországról felhívtak, és gratuláltak, hogy megkaptam az Aranytoll életműdíjat, annyira meglepődtem, hogy először az futott át az agyamon, biztos csak ugrat valaki. Egyáltalán nem számítottam már semmilyen díjra, sőt arról sem tudtam, hogy jelöltek rá. Örülök neki, mivel valóban rangos díjnak tartom, olyan emberek kapták meg, mint például Faludy György, az egyik nagy példaképem, Ruffy Péter, vagy a vajdaságiak közül Kalapis Zoltán, Kontra Ferenc, Vukovics Géza, Németh István, Kartag Nándor, Sinkovits Péter, Fodor István vagy Léphaft Pál. Köszönettel tartozom a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének a felterjesztésért, illetve a Magyar Újságírók Országos Szövetségének is azért, amiért nekem ítélte a díjat.