Ma talán kézenfekvőnek és természetesnek tűnik, hogy 1990-ben a Magyar Szó folytatásos tárcában megjelentette Matuska Márton többhónapos kutatómunkájának az eredményét, a Negyvenöt nap negyvennégyben című tanulmányt.
Abban az időben ez nem számított kézenfekvőnek. Enyhén szólva.
Időközben megfordult a világ, és a nemzeti témák, amelyek gyakran átcsúsznak a nacionalizmustól elválasztó határon, szinte követelménnyé váltak. Manapság ugyanúgy dorgálás – sőt… – jár a hatalom részéről azért, ha valamilyen, a magyar nemzet számára jelentős dátumról vagy eseményről nem emlékezik meg méltóan a lap, mint akkoriban, ha „lekezeltünk” valamilyen, a „Népfelszabadító háború dicső múltjával kapcsolatos” eseményt – vagy „eseményt”.
Matuska Mártonnak a Magyar Szóban megjelent tanulmánya egy politikai folyamatot indított el, amely a közelmúltban, az ártatlan áldozatok előtti elnöki főhajtással fejeződött be. Mi akkor nem gondoltunk folyamatra. A lap tájékoztat és nem politizál. A Szerkesztő Bizottság tagjai és én mint főszerkesztő – akkoriban fő- és felelős szerkesztőnek nevezték ezt a beosztást, nem véletlenül a „felelős” attribútum – elérkezettnek láttuk az időt arra, hogy a vajdasági magyarságot mélyen érintő, agyonhallgatott témát közzé tegyük. Aki olvasta az eredeti sorozatot, láthatta, hogy alapos, körültekintő, tényszerű, a szakmai és etikai szabályokat tiszteletben tartó, kivételes tényfeltáró-újságíró teljesítményről van szó.
Persze tudtuk, hogy a tárcasorozat nem fog „lefutni” minden visszhang és következmény nélkül. Számomra, mint főszerkesztő számára az volt a legfontosabb, hogy olvasóink megérezzék: értük készül a lap, arról és úgy írunk, amiről és ahogy az olvasó elvárja. Nincs tabu, minden téma feldolgozható és közölhető, természetesen a szakmai és etikai szabályok maradéktalan tiszteletben tartásával. Azt, hogy a Magyar Szó így készül, és így ír, élesen kritikus hangvételével, témaválasztásaival még Matuska sorozata előtt napról napra bizonyítottuk, és magunk mögött éreztük az olvasótábort.
Erősnek éreztük magunkat a demokratikus közvélemény szolgálatában egy eltűnő ideológiát képviselő hatalommal szemben. Hiszen 1989-90-ben egy világ, a kommunista-szocialista világ omlott össze Kelet és Közép Európában. Nálunk, Jugoszláviában más volt a helyzet, a rendszerváltozás a mind ijesztőbb méreteket öltő nacionalizmusban nyilvánult meg (egyébként is, az egész rendszerváltás mind ezekben az országokban hozta magával a nacionalizmust), de éreztük a demokratikus fuvallatot, hittünk az olyan demokratikus változásokban, melynek velejárója a szabadság, a sajtószabadság is. Hogy az egész rendszerváltozás a világ e szerencsétlenebb részén mibe fog torkolni, mekkora csalódásba, az akkor szinte elképzelhetetlennek tűnt. Érezve a tömegek őszinte lelkesedését, akkor úgy tűnt, hogy az emberek millióit nem lehet még egyszer átverni. (Lehetett, de ez már más téma…)
A Negyvenöt nap negyvennégyben és az akkori Magyar Szó irányvétele, szerkesztéspolitikája, mint várható is volt, kiváltotta a hatalom addig nem tapasztalt dühét, reakcióját. A részletektől eltekintek, mert nem ez az írásom célja.
A támadások sorozata, a nyomás, amely a Magyar Szóra és a felelős képviselőjére zúdult, példátlan méreteket öltött. Ám: csak politikai nyomás volt.
Anyagi következmények nélkül.
Az alapító, a tartomány mintha mi sem történt volna, a támogatást precíz rendszerességgel utalta a számlánkra (amíg volt pénz). És nem keveset: a fizetések a Magyar Szóban akkor 1000 márka fölött alakultak, a legjobban keresők több mint 2000 márkát érő konvertibilis dinárt (Ante Marković kora) is hazavihettek, melynek értéke durván átszámolva manapság a 200 000 mostani dinár körül mozog. Abban az időben (a nyomdai dolgozókat nem számolva) több mint kétszázan dolgoztunk a szerkesztőségben. Mindezt beszorozva… Igaz, jelentősek voltak saját bevételeink is, a lap irányvételét, kiállását jutalmazta az olvasó is, vették a lapot, és ha veszik a lapot akkor növekedik az érdeklődés a hirdetések, a reklám iránt is, melyeknek fel lehet tornázni az árát… Ám azért a jelentősebb részt az alapító utalta.
Az alapító akkor még, valamilyen okból kifolyólag nem nyúlt a nyomásgyakorlás leghatékonyabb, egyben legvisszataszítóbb eszközéhez. Tartott valamitől, vagy a több évtizedes beidegződés működött, miszerint a nemzetiségeket, azok kulturális és tájékoztatási intézményeit nem szabad anyagilag „piszkálni”, netalán korlátozni. Az a pénz nekik jár a költségvetésből, mert erre érvényes képviselőházi határozat van érvényben. Később, Jugoszlávia szétesésével ez a kötelezettségérzet is módosult.
A XXI. században világszerte, így vidékeinken is az alkalmazottak, az alárendeltek – nem találok jobb kifejezést – kizsákmányolása teljesen elfogadottá vált. Nemcsak az újságok, újságírók esetében, hanem egyáltalán. Az alkalmazottak jogai lépésről lépésre redukálódtak, kevés pénzért mind többet kell dolgozni, mind több megaláztatást eltűrni. Még a munkára vontakozó törvényeket is ilyen értelemben, ennek a célnak a szentesítésére írják át. Mert a kiszolgáltatott helyzetben lévőt semmi és senki sem védi. Nincs erre hatékony mechanizmus. Ezzel él vissza mindenki, aki olyan helyzetben van, hogy visszaélhet (gátlástalanul, mert az erkölcsi értékek már rég szétfoszlottak).
Az alkalmazottak között az újságírók, szerkesztők specifikus helyzetben vannak. Sokan panaszkodnak, hogy tisztán egzisztenciális fenyegetettség miatt kénytelenek sok esetben szándékosan eltekinteni a szakma bizonyos követelményeitől. Beindul az öncenzúra, magasabb szinten a racionális elővigyázatosság („nehogy ebből baj legyen”). Hiszen ezekben a szűkös időkben senki sem kívánja kockáztatni saját és családja megélhetését.
A Magyar Szó mint a vajdasági magyarság egyetlen napilapja egészen különös helyzetben van. Tudjuk milyenben és miért.
Ha bízni lehet valamilyen demokratikus hozzáállásban, elvárható lenne, hogy a „hetvenéves idős hölgy” érdekében, de még jobban a vajdasági magyar olvasó elvárásainak érdekében a Lap és az alapítói jogokat gyakorló testület valamiképpen rögzítsen – ha ez még nem történt meg – olyan világos működési rendszert, amelyben az anyagi függőség nem feltételezi a szerkesztés-politikai kiszolgáltatottságot. Ahol az Alapító legfontosabb kötelezettsége a Lap zavartalan működése anyagi alapjának biztosítása (az anyagi bizonytalanság mint zsarolási eszköz lebegtetése nélkül), a Lap ennek fejében pedig szavatolja a tárgyilagos, az újságírás szakmai és etikai szabályok betartása melletti sokrétű, sokszínű tájékoztatásért; a vajdasági magyarság alapvető, konszenzussal megfogalmazott igényei, érdekei mentén a tények mellett helyt ad az érvek és ellenérvek ütköztetésének is. A szabad, demokratikus közvélemény hangjaként.
Ezt szerettük volna a rendszerváltástól.
