A Kosztolányi Dezső Színház színművésznője, Béres Márta, aki a 2012. évi munkáját figyelembe véve az idén kiérdemelte a Dr. Bodrogvári Ferenc-díjat, arról mesélt, milyen volt játszania a One-girl show-t vajdaságban, kisebb-nagyobb falvakban, kisvárosokban, nagyobb településeken. 2011 februárjában láthatta először a szabadkai közönség, azóta az előadások száma az ötvenhez közelít. Béres Márta szavai következnek:
– Befejeződött az Urbán András rendezte One-girl show vajdasági turnéja. 12 településen jártam a Magyar Nemzeti Tanács tájolási programjának köszönhetően: Óbecsén, Zentán, Kúlán, Topolyán, Magyarkanizsán, Maradékon, Tordán, Doroszlón, Péterrévén, Törökbecsén, Kishegyesen, Gomboson, valamint Kupuszinán. Mindegyik egy különálló történet a fejemben, és egy kitörölhetetlen élmény valahol a bordáim között. Van, amelyik szép, van megható, fájdalmas, bántó, szárnyakat adó. Én mindegyiktől külön-külön rengeteget kaptam. A teljesség igénye nélkül elmondom az elsőt és az utolsót.
Kupuszinával kezdődött több mint egy éve. Nem tudom pontosan, hogy mikor, csak hogy hideg volt, és török kávét ittunk Imrével és Nellivel a művelődési ház melletti kocsmában, és hogy alig tudtam meginni a kávét, mert annyira görcsben volt a gyomrom attól, hogy be tudják-e fogadni az emberek azt, amit hoztam, úgy értik-e majd, ahogy gondoltam. Hogy miért fontos ez? Talán azért, mert túlságosan személyes munka ez ahhoz, hogy az ember hideg profizmussal ledolgozza, és ne fokozottan élje meg a visszautasítást. Kupuszinán annyi biztatást, elfogadást és ölelést kaptam, hogy ha a következő három évemben ebből véletlenül nem jár ki nekem, akkor is vidáman megélek abból a készletből, amelyet ők adtak. Ha bátrabb lennék, azt is mondhatnám: amit egymásnak adtunk. Talán először éreztem azt egész lényemmel, hogy a színpadról tényleg lehet emberekhez szólni, feltéve, ha az előadónak van mit közölnie – és akkor csak a legritkább esetben fog megtörténni, hogy a befogadók (milyen jó szó ez) – reakciója az előadó kitárulkozására visszautasítás lesz. Éjfél utánig beszélgettünk a művelődési házban, és én utána hazafelé a kocsiban – szégyen nem szégyen – örömömben sírtam. Köszönöm Csizmadia Annának azt a mondatát, hogy „mit keresek itt, ha bárhol lehetnék?” Engem ez a mondat helyretett. Nem én találtam ki, valaki más mondta, hogy a szabadság az, ha az ember maga dönthet arról, hol éljen. Ha nekem akkor valaki azt mondja, hogy egy szavamba kerül, és ott termek, ahol csak akarok, vagy azzá válok, akivé csak akarok, azt mondtam volna, hogy legyek Kupuszinán az, aki vagyok.
Gombossal fejeződött a tájolás május végén, múlt héten 11 ember előtt. Egy asszony könnyes szemmel mondta, hogy úgy szégyelli magát, hogy csak ennyien vannak, de elhozta az édesanyját. Mondtam, hogy az, ha csak ők ketten lesznek, nekem untig elég, ne szomorkodjon. Anna, remélem hogy maguk is beérték csak velem. Számomra a közönséggel való egymásra találás szempontjából az egyik legmeghatározóbb előadás volt ez.
Kedves emberek, akikkel együtt élek itt a Vajdaságban, akikkel a sorsunk közös, a hétköznapjaink meg csak jelentéktelen apróságokban térnek el, azt is írhatnám: sorstársaim, akik vettétek a fáradtságot és időt, és megtiszteltetek azzal, hogy eljöttetek az előadásra, köszönök nektek mindent, leírhatatlanul sokat tanultam tőletek – hallottuk Béres Mártától.
