Michal Witkowski regénye, a Kéjpart hatalmas siker volt Lengyelországban. Az interjúkból és élménybeszámolókból összeálló regényszövet a nyanyusok, a kommunista rezsim alatt rejtőzködő-álmodozó meleg társadalom hű leírása, szembenézés e parkszubkultúra tagjaival. Ritka kukkolda ez, amely megragadta Gyarmati Kata dramaturg, az Újvidéki Színház megbízott igazgatója és Puskás Zoltán rendező figyelmét. Az előadásban Kőrösi István, Pongó Gábor és Sirmer Zoltán fognak játszani.
Az Újvidéki Színház a toleranciával, az együttélés lehetőségeivel szeretne foglalkozni ebben az évadban. A Kéjpart ennek az első mérföldköve.
– A Kéjpart olyan problémával foglalkozik, amely körbevesz minket, ebben élünk. A tolerancia kérdése a látszat ellenére nemcsak a szexuális másságról szól, hanem minden identitáskülönbségről. Nemi, nemzeti, politikai hovatartozásról is akár. Fontos momentum tehát, hogy a színház vette a bátorságot és belevágott ebbe a kalandba, amely elsősorban a másság múltját vizsgálja, de természetesen reflektál a jelenére is. Erről beszélni kell. Akkor is, ha sok ember úgy gondolja, hogy a másság betegség, akkor is, ha az állam, a társadalom, a vallás mind ellene szól. A szexuális másság létezett, létezik, létezni fog. Az ógörögöktől idefelé, mindig. A kérdés az, mit tud kezdeni Szerbia ezzel a kérdéssel. Hogy mennyire tudott a gondolkodása európaivá válni.
A téma személyesen is érint. Könnyebb vagy nehezebb így dolgozni?
– Önellentmondásos módon nehezíti a munkát. Nagyon nehéz elrugaszkodnom tőle, a saját problémáimat objektíve megfogalmaznom. Amikor a regényt olvastam, nehezen ment. Minden történet után letettem a könyvet. A nyolcvan százalékához – nem túlzás! – ennek a műnek engem személyes tapasztalatok fűznek, ezek a dolgok megtörténtek velem. Az ember ilyenkor szembesül a saját életével és a társadalommal, ahol ezt megkövezik, elítélik, rosszabb esetben fizikailag irtják. Máskor a kezembe kerül egy dráma, ahhoz csinálunk egy koncepciót, van róla egy véleményünk. Nem könnyű. Ugyanakkor a próbákon ott ülnek olyan munkatársak is, akik kanalizálják a próbákat, elméleti tudással, adatokkal. Nélkülük talán belevesznék a saját fájdalmaimba.
A szöveg dokumentarista jellege hogyan jelenik meg az előadásban?
– Ez a szöveg irodalmi, épp ezért nehéz a dokumentum jellegét kihozni. Megszólaltatni ezt a három embert, három életet, úgy, hogy dokumentum is legyen, de több is annál... ezzel még küszködünk. Kísérletezünk. Nem fixáljuk azonnal a monológokat, nem adjuk meg rögtön a hogyanját. Az igazságát keressük. A mélységét. És bizonyos értelemben ellene is megyünk a túlzott átélésnek.
Az előadás célja az volna, hogy toleránsabbá tegyétek a társadalmat. Vagy legalábbis azt a kis részét, amely színházba jár. Majd’ húsz éve élsz Újvidéken – szerinted változik valami ebben a tekintetben?
– Odafönt, a parlament szintjén talán igen. Az utcán nem, és ez baj. Mindig is voltak helyek ebben a városban, ahol a melegek találkozhattak, ez ma is így van. Úgy tűnik, mintha fejlődne a dolog, ráadásul az internet is megkönnyíti a „vadászatot”. Ugyanakkor lényegében nem változik semmi – az embereket, akik vélten vagy valósan mások, meggyalázzák, meggyilkolják, megverik. Ebben persze szerepet játszik a nyomor, a munkanélküliség is, amelyek miatt könnyebben robbannak ki atrocitások. Ma ott tartunk, hogy én, aki bátor embernek tartottam magam, félve megyek az utcára.
Szombaton van Belgrádban a melegfelvonulás (ha engedélyezik a megtartását). Ott leszel?
– Nem... Nincs rá pénzem. (nevet) Elsősorban persze nem erről van szó. Talán kicsit tartok tőle. Kell, hogy legyen Pride, még ha azt is nyilatkoztam többször, hogy ez az ország még nem érett meg erre. Az én életem azonban egy egyszemélyes Pride. És annak minden reakcióját naponta, apránként a pofába kapom. Hogy a nagy tömeg köpjön, arra nem vagyok fölkészülve lelkileg.
A toleranciának szenteli ezt az évadot az Újvidéki Színház – hallottuk egy hete az évadnyitó sajtótájékoztatón. A témák: homoszexualitás, öngyilkosság-depresszió, Újvidék vélt és/vagy valós problémái, valamint lesz egy olyan kabaré is, amelynek koncepciója az, hogy a dalok az Újvidéken élő nemzetiségek nyelvén szólaljanak meg. A rendezők: Alföldi Róbert, Crnkovity Gabriella, Figura Terézia, Puskás Zoltán, Szikszai Rémusz, Urbán András.
