Hinta hinta hopp palinta, Lengve-ringva száll a hinta.
Tarka szoknya selyemfodra libben-lobban a magosba.
Hinta hinta hopp palinta, Lengve-ringva száll a hinta.
Nincsen határ, a hinta száll, süss Napsugár, örök a nyár. (Varjú György: Száll a hinta)
A nyári szünidő a hintázás, a játszóterek ideje. Azt már mindenki tudja és mondogatja is, hogy a gyerekeknek a lehető legtöbb időt kellene a szabadban mozgással tölteni: mert akkor lesz egészséges, meg szüksége van a mozgásra, így ügyesedik, meg ott vannak a barátai is. Ez mind így igaz, s jó is volna, ha valóban megvalósulna.
Az intelligenciát nemcsak a matematikai-logikai vagy a nyelvi problémák sikeres, gyors megoldása határozza meg, hanem hozzátartozik a társas kapcsolatok sikeres kezelése, a jó térbeli tájékozódás, sőt vannak olyan kutatók, akik szerint a testi-mozgásos intelligencia egy külön területet jelent az egyén mentális képességeinek térképén.
A pedagógiai-pszichológiai fejlesztéseket – többek között – azon az elven szervezzük, hogy a személyiség egy olyan teljesség, amelyet a testi, idegrendszeri és pszichés jellemzők alakítanak, ám mindez csakis a környezettel való kölcsönhatásban történhet meg. Abból a feltételezésből indulunk ki, hogy a gondolkodás, a gondolati műveletek eredete (Piaget szerint) a ténylegesen elvégzett cselekvésekben található, és a fejlődésben a spontán, önindította mozgásoknak alapvető szerepük van. Ez azt jelenti, hogy a lelki élet, a belső, gondolati területek olyan élmények beépülésével alakulnak, amelyeket már megtapasztaltunk. A megtapasztalt élményt a gyermek beépíti, sémákat hoz létre, amelyeket aztán folyamatosan módosít aszerint, hogy a környezetből milyen újabb élményekkel gazdagodik. A gyermek ezeknek az általa kialakított sémáknak köszönhetően tudja kezelni az eseményeket, természetesen mindig az életkorának megfelelően. A gondolkodása fejlődésében majd elszakad a közvetlen forrástól, fokozatosan elvonatkoztat, és általánosított fogalmakkal dolgozik: intelligens.
Ahhoz, hogy ez az intelligens „embergyerek” képes legyen olvasni, írni, számolni, iskolában tanulni, feltétlenül szükséges megtartani a fenti alapelveket az egész gyermekkor során. A fejlesztőpedagógus azokkal a gyerekekkel foglalkozik, akiknél ez nem így történt. A mozgásos tevékenység sikere vagy sikertelensége visszahat az énkép alakulására, az önértékelésre, az önelfogadás mértékére. A fejlesztő foglalkozásokon ezt használjuk ki, és „újrastrukturáljuk”, újra felépítjük, ami elmaradt.
Szalai Klaudia munkája (Kálmány Lajos népmesemondó verseny)
A szülők felelőssége, hogy a gyermek születésétől biztosítsák neki a lehetőséget a mozgásra. Megfigyelésem szerint a gyerekek ismerik a fejlődésük útját. Öngyógyító mechanizmusokat működtetnek, amelyekre a szülőknek figyelni kell, s nem megakadályozni, hanem segíteni ebben a gyereket. A gyerekek a problémákra legtöbbször valamilyen mozgásos válasszal reagálnak. A kislány például, aki csetlik-botlik, folyton elesik, társaihoz képest egyévnyi késében van a betűtanulásban, elér egy pontig, amikor nem tud ellenállni, feláll az asztaltól, és forog-forog, amíg el nem szédül. Néha csukott szemmel. Elesik, felkel, megtalálja az irányt, amerre továbbmehet, vagyis: radikális módszerekkel fejleszti az egyensúlyérzékét, mert például a keresztezett mozgások csak akkor működhetnek, ha az egyensúlyérzék tökéletes, a figyelem, a koncentráció, az énkontroll funkciók alapja pedig a mozgás feletti kontroll.
„Tudja” mindezt, pedig ő nem is tanult fejlesztőpedagógiát.
