A feltámadás szóban rejtett céltudatosság izzik: mintha újra támadnánk, felfelé, egy végső legyőzetés után. Falevél, amely az ég felé hull az alákapó szélben.
Abban a három napban, mely halála és feltámadása között telt el, Jézus már bevégezte földi küldetését, és odafent pihent. Nincs még egy ilyen időszak, mint az a három nap volt.
A kivárás időszaka. A bizonytalanságé, a legfőbb bizonyosság előtt. Amikor a csodára várva meginog a hit. Abban a három napban senki sem gondolta komolyan, hogy ez az ember fel fog támadni. Mert azt sem gondolta senki, hogy az isten fia meghalt. Abban a három napban a hegyek rámozdultak a völgyekre, s betemették azt, ami addig látható mélység volt: megszületett a valódi mélység. Abban a három napban elcsendesedett az akarat, s átadta helyét a jámbor várakozásnak. A későbbi bizonyosságot, hogy e várakozás hiábavaló, már a képmutató tapasztalat hozta világra. Látvány és érintés. Abban a három napban még senki sem tudta, hogy a feltámadás nem tartozik a csodák közé. Hogy olcsó csodák csak a közvetlen emberi észleléshez képest léteznek. S azt sem tudta senki, hogy a csodák nem hazudnak, csak a csodálkozók. Abban a három napban olyan nagy volt a csönd, mint amikor a hiány vajúdik, hogy önmagát létezéssel kitöltse. Akkora volt a csönd, mint vérszagú csataterek gyászos alkonyain. S e csöndben nem történt semmi. Azért nem történt semmi, mert az volt az a három nap, amelynek a végén a mi történetünk megszületett. Abban a három napban még senki sem tudta, hogy mindez a mi időnk harmincharmadik évét jelzi majd egyszer. Még senki sem tudta, hogy abba a három napba több mint kétezer év folyama ömlik bele nemsokára. De ennek a tengernyi mulandóságnak ma már egy pillanata sem látszik ki abból a három napból. E három nap számunkra az a kezdet, melyben létezésünk lassan megfestődött. Abban a három napban senki nem tudott semmit, és senki nem beszélt semmit. Azóta e nem tudás csendjéből jól betanult kánonok szólamai lettek zenévé, s festők ábrázolják képeiken azt, amit látnunk kéne: hogy valójában mi is történt abban a három napban. Pedig nem látjuk. Mintha hallani vélnénk azt, hogy mit kérdeztek egymástól azok, akik akkor ott voltak. Pedig nem halljuk. Mert abban a három napban egyetlen kérdés sem hangzott el, hisz válaszra senki sem várt. Abban a három napban Pilátus Jézushoz intézett utolsó kérdése lebegett minden felett. Az a kérdés, amire ő már nem válaszolt. Jézus pihent, az ember pedig észrevétlenül létezett tovább. Maga az új hit hajnalán megváltott kétely. Az ember nem kérdezett, de tudta, hogy valami megváltozott. S ezáltal úgy vélte, mindent tud. Ha kérdezett volna, éppen e tudást szabdalta volna szét, mint ahogy ezt Tamás apostol meg is tette, amikor a feltámadás után Jézus sebébe nyúlt. Vak ember az ujjával lát. De abban a három napban még mindenki úgy tudott mindent, hogy semmit sem kérdezett. Még azt sem, amit Pilátus utoljára Jézustól, hogy mi az igazság. Akkor, abban a három napban az ember a saját hitéről sem tudott. Mert számára az maga volt az igazság. Az volt a létezés lassan megfestődő színe. S történt mindez akkor, abban a három napban, e megszokott dolgok: halál és születés között, e halál és születés közötti fordított csendben. Történt mindez, amikor az ember észrevétlenül megfürdött saját létezésének vörösre festődő színében, s ahogyan teszi azt ma is, napról napra, minden reggel.
