– Going down, sir? – kérdi a csontos arcú liftesfiú. Nem nagyon figyel rá, inkább csak a szeme sarkában érzi őt, tudja, hogy ott van.
–Yes, but uhm… where’s the elevator?
Tink. Nyílik az ajtó. Kikötőködös éjszaka, betontömbök hevernek szerteszét, kilóg belőlük a sok hajlott betonvas, por van, törmelékkupacok mindenütt. Csupa kosz lesz a lakkcipőm, gondolja, de nem számít. Fekete csíkos öltönyével beleolvad az éjszakába, kalapját megigazítja, ballonkabátja úgy lóg karján, mint egy kaján hulla. Szemközt egy metróállomás, a lépcsők mögül előtűnik G. Magabiztosan, majdhogynem örömmel sétál oda hozzá, férfiasan kezet ráznak egymás szemébe nézve. A pillantás során közlik egymással, hogy persze, minden rendben, indulhatnak. Hátrafordul még egyszer. Nincs ajtó. Felkattan egy cigaretta, na most indulhatunk.
Lerombolt utca, kormos ablakok, ki-be dőlt ajtók, semi hang, a házak maradványai, mint sötét ujjak, meredeznek a felhőfátyol felé; semmi hang, csupán valami mocorgás, távoli csikorgás. Bal oldalt feltűnik egy hatalmas képernyő, három emelet magas lehet, és legalább olyan széles is. A képernyőn tizenegynéhány emberi alak, őket nézik a szemük helyén tátongó sötét, éjmély üregekkel, tátognak és mozgolódnak ide-oda. Meglátja köztük önmagát. Cut to the core, suttogják, ő megáll egy pillanatra, és büszkén int nekik, majd G.-vel tovább ballagnak. Lépései egyre könnyedebbek, gerince egyre jobban fázik, miért nem hoztam kabátot!?
Csúszós a por a lépések alatt. Minden bebarnul, barna a sötétség is, de világosabbnak hat, mintha szemén szépiafátyol függne. Szemei elnehezülnek, és kicsit szédül, kivel is jöttem, hová is megyek, hol vagyok? Két cilinderes alak jön velük szemben, a magasabb nógatja az alacsonyabbat, hogy menjenek már, mert elkésnek, a bár be fog zárni. Nagyon jól ismeri őket, B. és Cs. Nem akar rájuk nézni, undor fogja el az arcuk láttán, mereven jobbra bámul, nézi G. kifejezéstelen arcát, neki teljesen mindegy, túl céltudatos, ami tőle szokatlan, vagy inkább csak magával ragadja a mozgás, a mozgás történés, a mozgás minden, megállíthatatlan, és mennyire selymes… Közben elhaladnak egymás mellett, érzi, hogy Cs. az arcába bámul, nyakát megfeszítve fordítja el arcát G. felé, G. arca elhalványítja a hátteret, a romok létének, meglétének csupán a tudata marad, arca kiéleződik, enyhén fénylik, és csengő, tiszta hangon énekel, come and join the party. Aztán a port nézi, meg a lábát a törmeléken, jobbra tőle még mindig G., és balra pillant és látja, hogy Cs. feje a baljára nőtt, és kúszik a testén felfelé. Riadtan ökölbe szorítja jobb kezét, és ütni kezdi Cs. arcát, amaz meg mosolyog. Mintha víz alatt csapkodna, mozdulatai gyengék és nehézkesek. Önkéntelenül ordításra tátja száját, de csak magában hallja az üvöltést, egyre kétségbeesettebb, és csak üti, veri a vigyorgó fejet. Kúszik felfelé a hideg a karomon. Összeszorítja szemét, fáj már a torka, csak legyen vége, egy kéz megfogja a jobb vállát, melegség árad szét testében, mintha egy kandallóhoz kuporodna. Felnéz, G. az. Ezt ne csináld, mondja. Baljára pillant, úristen, csak a biztonság kedvéért; semmi, gyerünk tovább.
Lúdbőrzik a hűvös szélben. Egy rozsdás fémkapuhoz érnek, ez már a központ. Két őr áll a kapu két szárnyánál, ismerősnek tűnnek, de… Úgy állnak ott, mint tonnás szobrok, karjaikat keresztbe fonva mellükön, kicsiny fejükön még kisebb, torz szemek, mindketten kancsalok és meztelenek, férfiasságuk a térdüket veri. Be kell jutni. Összeszorítja szemét, és érzi, ahogy megnő, átlépi a kaput, s közben agyontapossa az egyik őrt. A téren állnak, nedvesek és csúszósak az apró macskakövek, körben házak, valamivel jobb állapotban, mint az eddigiek; a házakon túl nem látni semmit. G. ott áll mellette, és ez megnyugtatja. A téren egy medve nagyságú, foszló szőrű, kutyaszerű lény szaladgál, fogai közt valami megrágott fémtárgyat visz (írógép?). Bal hátsó lábát emeli, biztosan megsérült, belelépett egy csapdába az erdőben, nincs idő megvizsgálni, mert eltűnik jobbra egy sikátorban. A tér túlsó oldaláról szél fúj. Ahogy odapillant, három alakot lát egy kőpadkás, régi kút mögött. Három boszorkány, iszonyú csontosak és magasak, fátyluk alól, mely arcukat rejti, csimbókosan lóg szürke hajuk végig fekete rongyaikon. Kézfejük hullafehér, barna foltok éktelenkednek rajta, mint a pattanások. Oda ne menj, mondja G., így a lépés engedelmesen abbamarad. A boszorkányoktól kissé balra meglát egy házat, melynek ablakát kívülről karmazsinvörös, ragyogó függöny takarja. G.-re pillant, és elindul a függöny felé. Két kezével túrja szét a nehéz anyagot, és beles az ablakon. Odabent egy nagy ebédlőasztalnál látja magát ülni. Arcát egyetlen gyertya világítja meg az asztal közepéről, az asztal telerakva ételekkel. Vele szemben egy szőke nő ül, Kelly Carmell, így nevezi, nyakában partedlivel. Két kinyújtott kezével támaszkodik az asztalon, két lába az asztal alatt előrenyújtva áll a levegőben, szája nyitva, feje kissé szögletes, szemei üresen bámulnak, teljesen meztelen. Nyugtalanul áll föl az asztaltól, a nőhöz lép, és a tányérján levő érintetlen ételt elkezdi nyitott gumiszájába tömködni egy kanállal. Érzi az idegen tekintetet. Hirtelen az ablakra pillant dühösen, és meglátja magát, amint ott áll és kukkol, az ablakhoz lép, megragadja az óriási tükröt, ami a fal mögé volt rejtve, miért nem vettem észre eddig ezt a tükröt?, az ablak felé fordítja, sikoltás, kinyílik egy óriási száj, és elnyeli őt.
