Gáspár András felvétele
Hatalmas volt az öröm, amikor apu hazaállított hóna alatt a kartondobozzal. – Megjött a nyúl, kacsintott anyu felé, a dobozt pedig az ebédlőasztalra tette. Anna és öccse vadlóként dübörgött be a szobába, s kapott a doboz felé. S valóban!, a doboz szélébe húzódva, a zöld fodros krepp-papíron egy eleven nyuszi csücsült.
Bár hogy valóban eleven lenne, ennek nem mutatta különösebb jelét. Rezzenéstelen tekintettel figyelt kifelé a dobozból, se kunkori farkincáját, se fülét nem mozdítva. Csupán a nagynéni nem örült a húsvéti szerzeménynek. – Egy újabb állattal bővült a család, jegyezte meg epésen. – Csak nem célozni kíván valakire?, emelkedett fel cigarettával kezében az ablak mellől Anti. S azzal odalépett a konyhaasztalhoz, a homlokához emelte a jószágot. – Nyuszimuszi, fújta a füstöt a pofájába. – Védtelen jószág, te! Utoljára még ujjával megnyomogatta az állat fitos orrát. – Mikor kívánjuk elfogyasztani?
Mint az csakhamar bebizonyosodott, nyuszi minden játékra hasznavehetetlen volt. Akár egy sós zsák ücsörgött a nappali szőnyegén, bökdösésre, füldörzsölésre és dögönyözésre ugyanazzal a bájos pofival, megingathatatlan nyugalommal. Anna és öccse pityeregve rohant anyuhoz. – Ez a nyuszi zombi, panaszolták kórusban. – Mire számítottatok, apátok szerzeménye…, emelt a szájához étvágygerjesztő lekváros teasüteményt a nagynéni. Az ajkain szétkenődött a lekvár, s ezt nyelvével kéjesen nyalogatta le. Apu ezt már nyílt kihívásnak tekintette, s noha általában figyelmen kívül hagyta sógornője megjegyzéseit, most mégis leintette. – Ne rontsa a gyerekek boldogságát! „Vén szipirtyó.” Ezt már csak magában gondolva hozzá. Az utóbbi időben hajlamos volt az összes családi perpatvarért felesége pártában maradt ikertestvérét hibáztatni. – Olyan, mintha az anyósom összes tulajdonsága megöröklődött volna a lányaiban – magyarázta baráti társaságban. – Ami rossz volt, az a nagynénire szállt, az a maroknyi jó pedig a feleségemre maradt. „Még jó, hogy körültekintően választottam”, mosolygott az anyu mellé kuporodó Anna és öccsére. – Majd felmelegszik, szólt biztatóan nyusziról –, tegyétek a radiátor mellé. – Édesem, hoznál még egy sört apunak? Figyelme azonban nyomban visszatért a tévé képernyőjére. A sporthíradó következett. Hitetlenkedve rázta a fejét. – Bassza meg, ez nem igaz! – csapta az asztalhoz a sörös dobozt, hogy a hab kifröccsent a terítőre. – Bassza meg, a Madridnak már megint a seggére vertek. Nem igaz… – Kész már a vacsora? – próbálta csillapítani a kedélyeket Anti. – Farkaséhes vagyok. A konyhába menet még megveregette a nyuszi fejét. – Te nem, pajtás? Nyuszi egyedül maradt a nappaliban.
A sörösdoboz oldalán lassan csorgott le a hab, a talpát körülnyalva foltot hagyott az asztalon, majd a terítő csipkéit támadta meg, beitta magát a szövetbe. Egy másik erecske pedig az asztal széle felé tört, a felpúposodott lakkbevonat előtt patakká bővült, s kövér cseppekben hagyta magát a szabadesésre, hogy végül nyuszi homlokának pihéi közt landoljon. A margarinos kenyér és a hideg felvágott mellől visszatért családot megdöbbentette a pusztítás. Apu torkában a szalámi kenyérrel összeállt utolsó galacsinjai megmakacsolták magukat. – Mi a fasz…, hörögte. Mintha vihar tombolt volna a nappaliban. Lábai alatt az asztali szőnyeg felgyűrődött, szélei kirojtosodtak. Az asztal lábán rágásnyomok, lehullt faforgács a padlón. Nem járt jobban a távirányító sem: a védőfólia beszakadva, a gumi nyomógombok tövig lepusztítva. A függöny szárnyai a földig lógó csipkesújtástól megszabadulva könnyedén libegtek az ablak előtt. A dohányzóasztal széke feldőlt, a nagynéni színes magazinjai pedig meggyűrve és nyálfoltosan a padlón hevertek. – Ez egy vadállat!, sápadt el a nagynéni. A zselés Jaffa keksz megremegett a kezében. Apu a fülénél fogva emelte fel nyuszit, aki a legbékésebben, elkerekedett szemmel nézett vissza rá. Orrocskáját finoman rezegtette. Nyuszi a fürdőkádba került, s leoltották rá a villanyt. A virágváza cserepeinek összeseprése, a sörtócsa felitatása és a színes magazinok lapjainak visszaragasztása Annára és öccsére hárult. – A ti nyulatok, bontott fel egy újabb sört apu, s a tévé előtt görnyedezve váltogatta a csatornákat. Az esti meccsre aztán a távirányító gondjára is megoldást talált, egy fogpiszkálóval nyomogatta a csonka gombokat. A nagynéni a fürdőszoba kulcslyukán keresztül tartotta szemmel nyuszit, aki békésen húzódott a radiátor és a vécé közti üregbe. Onnan csak a fürdés és zuhanyozás idejére került ki a folyosóra, Anna és öccse fogmosását és pisilését viszont a ruháskosárból követte végig. Aznap este utolszor is megrántották a vízöblítő kötelét, majd rácsukták az ajtót nyuszira, s ismét lekattintották a villanyt.
Apunak éjjel furcsa álma volt. A Szerencsekerék felvételezésének stúdiójában találta magát hirtelen. Nem gondolta volna, hogy a helyiség ilyen tágas. „Nagyobb, mint a Vojvodina stadionja”, morfondírozott. Megelégedés töltötte el, hogy sikerült az első sorok egyikébe furakodnia. Az emelvény előtt, a kamerák és a reflektorok mellett egy rózsaszín sálas férfi buzdította a közönséget. – Ha a Taps feliratú táblát emelem a magasba, akkor mindenki tapsol, érthető? – kérdezte. – Ha pedig a Hurrogás feliratút, akkor mindenki hurrog. – Van olyan, aki nem tud hurrogni? A tömegből páran feltették a kezüket. – …Az álljon a hátsó sorba. Meztelen nők középre – folytatta –, a kopasz, szemüveges férfi jól mutat majd a vágóképeken. Próbáljuk el! S a közönség apuval együtt tapsolt és éljenzett, s fütyült, toporgott és hurrogott. A Szerencsekereket ezen az estén Vágó István és Vitray Tamás felváltva vezette. A betűtáblán két szó perdült ki, magasba emelkedett a Taps felirat, a közönség pedig tapsolt. Vágó tudálékosan elmagyarázta a fogalmak jelentését: Száz év magány vs. disznófarok. Apu elámult a műsor szervezettségén, s a közönséggel együtt hurrogott a száz év magányra. A rózsaszín sálas férfi kéjesen mosolygott. Ha éppen nem tudtak dűlőre jutni a szavazásban, s a hátsó sorokban az ökölharc sem hozott eredményt, megpörgették a szerencse kerekét. A vesztes szót Vágó István ünnepélyesen törölte a Wikipédia szócikkei közül. A műsor folytatásában személyeket is vezettek a dobogóra. Hemingway feltűnése nyomban nagy izgalmat váltott ki a meztelen nők közt, nyugtalanul hullámzottak kebleik. Hemingway azonban mégis elvesztette a játékot Mark Zuckerberggel szemben. – Diszlájk, diszlájk! – tombolt a közönség, Hemingway nevét pedig kitörölték az enciklopédiából. Felszegett fejjel lépkedett Vitray mellett egy eddig lepellel borított állványzathoz a dobogó szélén. A lepelt a betűtáblát kezelő szőke nő rántotta le. Homlokon csókolta Hemingway-t, majd a nyaktiló kése alá igazította az író fejét. A közönség tombolt, kürtök harsantak fel. Zzzrrrty. Ugyancsak kés alatt végezte Umberto Eco Dan Brownnal szemben, Gandhira Putyin vert rá, aki a népakarat hírére elpityeredett örömében, Teréz anyának pedig Lady GaGa lett a veszte. Apu már kezdte elunni magát, az előre bejelentett nagy attrakcióra várt. S ekkor hirtelen az évente 12 El Clásico vs. nyuszi felirat pörgött ki a táblán. – Mit akartok? – üvöltötte Vágó István, hogy nyakán kidagadtak az erek – Barca–Madrid meccseket vagy nyuszit?! A döntés megkönnyítésére a szőke műsorvezetőnő egy dobozból a fülénél fogva előrángatta a fehér jószágot. A közönség döntő többséggel a meccseket választotta. A feszültséget növelve Vitray azért megforgatta a szerencse kerekét is, mondván, e nagy horderejű kérdésben kérjük ki a kerék véleményét is. De lám, a kerék a tömeggel volt, mert az El Clásicót hozta ki győztesnek. Nyuszit a guillotine alá fektették, a nő megbirizgálta a nóziját, suhant a penge. Az adásrendező a Taps táblát emelte a magasba.
Apu a tetszészajra ébredt, altestében a hullámzó keblű nők keltette izgalommal, orrában Vágó István szakállának rózsavízillatával. A gyerekeire gondolt, Annára és öccsére, a megelőlegezett húsvéti ajándék örömére, s feleségére, aki a szomszédos ágyon mellkasán összekulcsolt kézzel hortyogott. Kellemes gondolatai támadtak, melyet csak az zavart meg, hogy odakinn világosodott. Hamarosan mennie kell a fatelepre. S erről aztán eszébe jutott ismét nyuszi, amelyre oly váratlanul talált az egyik farakás tövében. Ki hagyhatta ott, hogyan került ide dobozostul, senki sem emlékezett. – Talán az égből pottyant ide, röhögtek a szénlapátolók. Apu ivott egy pohár vizet a konyhában, feltette forrni a kávévizet, majd a fürdőszobába ment vizelni. Az első szokatlan dolog akkor érte, amikor a fürdő kapcsolóját felkattintva nem öntötte el a megszokott ragyogás a tejüveg ablakot, majd pedig a kilincset is hiába nyomta le, valami eltorlaszolta az utat. – Ilyen korán? Csak nem a nagynéni zárkózott be hajnali nassolásra? – köszöntötte a reggeli sétájára készülődő, az esernyő vásznával bajlódó Anti. De nem a nagynéni volt a ludas, derült ki, amikor a résnyire kinyílt ajtón apu beszuszakolta a testét. Volt mit látnia a hajnali derengésben. A zuhanyzó szárnyait mint pókháló futották be a repedések, a tusolórózsa szárából apró réseken szökött a víz, a mosatlan ruhák, a gyékény lábtörlő és a fürdőköpenyek átnedvesedve az ajtó mögött kupacba gyűrődtek. Anyu szépítőszerei, a fogmosó pohár, a különböző kefék, fésűk és pipereholmi lemészárolt ólomkatonákként hevertek a rúzsfoltos csempéken. Apu nyúzott képe s mögötte a törülközőkbe süppedt nyuszi pofácskája, rengő bajuszkái megsokszorozódtak a megrepedt tükörben. Apu orrát facsarta a vécédeszkán éktelenkedő piszok. – Nyuszi, repülni fogsz tanulni – suttogta közel hajolva a tükörhöz. Kezeire rozsdás víz szitált az elgörbült csapból.
Még aznap késő délután a család kocsiba szállt a csomagtartóban gondosan leragasztott dobozzal. Egyedül a nagynéni maradt odahaza. – Ezt is csak apátok találhatta ki, hogy a leghidegebb esőben szabaduljatok meg ettől a vadállattól, mondta. Szája szegletéből a teasütemény darabkái olyan vigasztalanul hulltak, mint ahogy a Yugo tetején dobolt a tavaszi eső. Anna és öccse halkan pityergett, anyu görcsösen szorította a kapaszkodót, ölében az övét rendezgette, apu a kormányt markolva eltántoríthatatlanul csak a kígyózó utat figyelte. – Egy adta elhatározás az egész autó – törte meg a csendet gunyorosan Anti. Kanyarogtak Pétervárad macskaköves utcáin, a Tarcal emelkedőin bukdácsoltak, végül sikerült az autót felimádkozni a valamikori tévészékház tájékára. – Elő a nyúllal!, adta ki a parancsot apu, de mivel felszólítása nem talált visszhangra, maga nyúlt a doboz után. Nyuszi, angyali megértéssel szemében, csak pofazacskóit mozgatta csendesen. Homlokára szúrós esőcseppek ragadtak, az erős szél meg-meglibbentette a füleit. Nyuszi sehogy se, hogy nekiiramodott volna a réteknek, erdőknek, patakoknak. Állt esetlenül az út mellett, noszogatásra, fenéken billentésre moccanatlanul. – Lehet, hogy mezei, próbálkozott a magyarázattal Anti. Végül egy fa mögé tették le, csak hogy ne kövesse őket ártatlan tekintete, míg kocsiba szállnak. Apu vászonnadrágját a rét burjánzó növényei zöldre festették. Anti egy nagy csokor virággal tért vissza, nárcisszal, kankalinnal, szederággal. – Jól mutatnak majd a dolgozószobában, mondta. A virágok aztán a visszaúton olyan bágyasztó illatot árasztottak, hogy Anna és öccse elszenderedett, anyu keze lecsúszott a kapaszkodóról, aput pedig a rosszullét környékezte.
Nagy volt a meglepődés, amikor hazaérve a fonnyadó liliomok és nárciszok közt kidugta az orrát nyuszi. – A sorsnak miféle kibaszott csapásait kell még kiállnom?, hasadt föl apuból a kétségbeesés, míg alsónadrágban a folyosón egyensúlyozott, átázott kabátja cipzárját cibálta, cipőjéből csorgatta ki a vizet, zoknijával hadakozott. – Mindenkinek az érdemei szerint!, replikázott a nagynéni a konyhából. Anyu a fedett balkonra menekítette a kartondobozt, rázárta az ajtót, s elhúzta a függönyt. A család vacsorához készülődött.
Másnap délután nyuszit keresztre feszítették.
Anna és öccse az éjjel összetört virágtartók cserepeit és a kihullt virágföldet kerülgetve előkészítették a kis sámlit, leemelték róla a krizantémokat, törülközővel borították le, majd a megszeppent nyuszit a fehér pamutra fektették. Zavartalanul működhettek, a nagynéni ugyanis rendszeres pénteki pókercsatáját vívta egykori egyetemista barátnőivel, anyu pedig a város legolcsóbb pácolt sonkája után eredt. Anna és öccse az ablakpárkányra készítette apu ötvenes szögeit és a kalapácsot, a fikusz mögül pedig kirántották a T alakú támasztékot. Óvatosan megemelték nyuszi testét, s a támasztékot gerince alá igazították. Csendesen és teljes összpontosítással, nyelvüket kiöltve dolgoztak. A balkon pléhkorlátjai közt befütyült a szél, s meghintáztatta a folyondárok levelét. A mellső lábszár tappancs alatti részén meglepően könnyen szaladt át az acélszög. Annának és öccsének nem kellett különösebben megerőltetnie magát, hiszen a támaszték fájában sem futottak keményedésre. Annál inkább megküszködtek a bal lábbal. A csont mellett ínba vagy izomszalagba ütközött a szög, s sokáig tartott míg átszakították. Nyuszi szőrére vércseppek ültek ki, melyek elkenődtek Anna és öccse markában, iszamóssá tették a kalapács nyelét. Az ívben megfeszült teste gyengéden pihegett a kereszten, duzzadt hasa dohogott, amikor a falnak támasztották. Végül egy borostyánból font koszorút helyeztek a fejére. A nyuszi testének vonalait őrző törülközőt anyu melltartói és apu gatyái közé rejtve a szennyeskosár mélyére süllyesztették.
A húsvéti tojásokat már aznap este feltették főni. Még rotyogott a víz a tojások alatt, amikor az egész lakás sötétségbe borult. – Verje meg őket az Isten!, bődült el apu, keze megállt a levegőben félúton a sörösüveg felé. Anyu valamit feldönthetett a lábával, mert ezer kis surranó hang szaladt szét a hálószobában. Aztán mégiscsak fény gyúlt, s gyertya mellett ültek asztalhoz. – A blattolás után nagynénétek már megint férfiak fényképeit döfködheti, adott sajátos magyarázatot a nagynéni távolban maradására apu, míg egy újabb szelet felvágott felé nyúlt. Koppantak a tojások az asztal lapján, repedezett a tojáshéj, fogyott a kenyér és a májpástétom, szaporán őröltek a fogak. Apu egyszerre úgy érezte, mintha egy egész tojást nyelv volna félre. Arcát elfutotta a vér, szemei könnyezni kezdtek. Rémes kétségbeeséssel bukott le levegőért kapkodva az asztal alá, magával rántva a terítőt, s vele a tányérokat, az ezüstpapíron olvadozó vajat, a tojáshéjat. Homlokára morzsa hullott, míg a padlón rángatózott. Mire a mentők kiérkeztek, s anyuval és Annával és öccsével együtt aput elszállították, újra fényárban úszott a lakás.
A nagynéni szombat reggel szobáról szobára járva sorban oltogatta el a villanyt. Lassan és tapogatózva lépkedett, bele-beleütve így is a lábát a székekbe, szekrényekbe, asztalokba. Az erős fény bántotta a szemét, homloka lüktetett, amint a konyhában, a padlót borító tányérok cserepeit mamusza orrával félreseperte. Míg kiskanállal a kávét adagolta a bögréjébe, lett figyelmes arra, hogy vállai felett az erkély természetellenesen világos. Elvakulva húzta félre a függönyt, s lépett ki a teraszra. Erős szél remegtette meg a még helyén maradt pléhlemezeket, s a betöredezett ablaktáblákról szilánkokat szórt a nagynéni köntösére. A padló ökölnyi résein keresztül jól látta a nyárfák hegyét, a reggeli forgalmat az utcán. Egy csoport ember odalenn megállt, s felfele mutogattak. Meg kellett kapaszkodnia a mancsnyomoktól maszatos ajtófélfában, falban, plafonban. Ekkor figyelt fel a sorokban mocorgó kartondobozra. A padló elszabadult gránitlapjain egyensúlyozva megemelte a doboz szárnyait, mely alatt orrocskáikat és bajuszkáikat remegtetve kis nyuszik hempergőztek. A nagynéni tizenkettőt számolt meg összesen.
