(Fotó: Molnár Edvárd)
Ladik Katalin, az experimentális költészet, a mail és body art világhírű művelője, a hatvanas–nyolcvanas évek egyik legismertebb neoavantgárd performere március 15-én vette át a Magyarország Babérkoszorúja-díjat. Az Új Symposion első nemzedékének emblematikus alakjával Szabadkán beszélgettünk, ahova az V. Írók Gyújtópontban Nemzetközi Irodalmi Fesztivál szervezőinek meghívására látogatott el.
Az Újvidéki Rádió gyermekszínjátszó csoportjának tagja lett 11 évesen, és ekkor küldte el a Pionírújságba az első verseit, amelyekről a kor nagy költője, Gál László is elismerően nyilatkozott. Az ötvenes évek végén az Ifjúság Fehér Ferenc által szerkesztett irodalmi mellékletében jelentek meg a szövegei, mégis banktisztviselőként helyezkedett el. Hogyan kötött ki a Beruházási Bank íróasztalánál?
– Ez párhuzamos történet volt. A kezdeti bátorítások hatására köteleződtem el a költészet mellett, de volt annyi realitásérzékem, hogy beismerjem, versírásból nem lehet megélni. A környezetemben ráadásul mindenkinek volt valamilyen úgymond „tisztességes” kenyérkereső foglalkozása, ezért eleinte elképzelhetetlennek tűnt, hogy pusztán művészetből éljek. A pályaválasztáskor, a nyolcadik osztály elvégzése után olyan szakmát választottam, amely anyagi biztonságot szavatolt. Arra gondoltam, ha nem lehet belőlem nagy művész, csak középszerű, akkor inkább maradok a középszerűséget megkívánó munkánál, ami az én esetemben a közgazdasági technikumot és a hivatalnoki állást jelentette. Beiratkoztam a főiskolára, ledolgoztam másfél évet a bankban, és már majdnem 21 éves voltam, amikor úgy éreztem, nem akarom tovább ezt a kettős életet élni, nem szeretnék „víkendművész” lenni. Akkoriban olvastam Rimbaud-t, és megragadott az a mondata, hogy „Modernnek kell lenni mindenestül”. Én ezt úgy értelmeztem, hogy a teljes egyéniségemet, szellemi energiámat, kreativitásomat az alkotásba kell fektetnem. Abból kell megélnem, még ha sokkal rosszabb anyagi körülmények között is. Színésznőként szinte takarítónői szintű fizetéssel mentem nyugdíjba, de legalább azt csináltam, amiben hittem. Meglettem volna én a középszerű állással is, ha nem lett volna nagy önbizalmam, amit persze időnként megrendítettek, hiszen kezdettől fogva igyekeztek betörni a fejem, de ez belőlem dacot váltott ki. Harcos természet vagyok: a rosszindulatú megjegyzések rákényszerítettek, hogy felülbíráljam a cselekedeteimet, és miután meggyőződtem róla, hogy igazam van, folytattam az utamat.
Ha már a rosszindulatú megjegyzéseknél tartunk: a hetvenes–nyolcvanas években sokat cikkeztek Önről az újságok, és szinte nem akadt olyan ember Vajdaságban, aki ne tudta volna, hogy Ladik Katalin szereti a művészetet, a sminket, a férfiakat, az ezüst biciklit, hogy a szoknyája alatt kis piros buldózert rejteget, s a trillázó női hangok széles skálájával rendelkezik. Valóságos mítosz alakult ki maga körül, amire még rá is erősített, amikor például az 1981-es Ikarosz a metrón című kötetének nyitóversében arra szólította fel olvasóit, hogy: „Gyere velem a mitológiába!” Mennyire volt tudatos ez a mítoszalakítás?
– Amit a számba adtak, azt nem én mondtam, csak terjesztették rólam, és később jutott a fülembe. A mítoszalakítás úgy kezdődött, hogy fel akartam hívni a figyelmet a verseimre. Ennek volt egy látványos formája, a többi viszont ment magától. Ez olyan, mint amikor az ember görget egy hógolyót, ami lavinává válik. Valamennyire tehát szándékos volt, de nem számítottam rá, hogy körülöttem így fel lesz kavarva a közvélemény.
Hogyan viselte, hogy „vetkőzős” performance-aira nem egyszer rányomták a deviancia bélyegét?
– A vetkőzés nálam előremenekülés volt: radikálisan szakítani akartam azzal a nőírókról alkotott hagyományos elképzeléssel, amely szerint a nőíró kékharisnya, okos, de a nőiségét elrejti. Beadtam a derekamat, ideig-óráig megpróbáltam megfelelni ennek a képnek, de aztán elegem lett. Azt tapasztaltam, ha beléptem egy szerkesztőségbe, az írótársaim elhallgatnak, mert csak a nőt és a testiséget látják bennem, és ez igencsak sértett. Egy belgrádi televíziós műsorban például azt kérdezte tőlem egy közismert író, hogy aki ilyen szép, az miért ír verseket. Egyfajta skizofrén állapotot idézett ez elő nálam, nem értettem, miért kell elcsúfítanom magamat ahhoz, hogy egyenrangú félként beszéljenek velem. Mindez annyira megalázónak tűnt, hogy csak két dolgot csinálhattam: pironkodhattam, vagy dacolhattam. Ehhez hozzátartozik, hogy rettentően szemérmes voltam a testemmel kapcsolatban, és ez eléggé zavart. De azt hiszem, hogy amikor az ember valamit nagyon le szeretne küzdeni magában, akkor néha nem ismer mértéket. Úgy voltam vele, hogy ha fejest ugrok a vízbe, akkor majdcsak megtanulok úszni. Akkoriban százszor is megbántam, hogy fiatal vagyok és jól nézek ki, és abban reménykedtem, hogy ha megöregszem, végre nem ez lesz a téma. Úgy látszik azonban, annyira hatásos volt a lázadásom, hogy negyven év elmúltával is rajtam maradt ez a bélyeg.
A fáma szerint nem járt a szerkesztőségekbe, mert nem szerette azok „macsó” hangulatát. A symposionisták emiatt egy ideig úgy hitték, Ön egy szemérmes vidéki tanítónő, ezért amikor a meghívásukra bement a szerkesztőségbe, a bent ülő három férfinak, köztük Tolnai Ottónak és Domonkos Istvánnak leesett az álla. Hogyan emlékszik vissza az Új Symposion munkatársaként eltöltött időszakra?
– Meghatározó időszak volt ez a számomra. Rendkívül félénk voltam, de ők annyira spontánul és őszintén viselkedtek, hogy ez feloldotta a gátlásaimat. Ha nem lettek volna ilyen tisztességesek, én valószínűleg egy csigaházba bújt lélek maradtam volna, nem mertem volna bátran megnyilvánulni. Sok inspirációt kaptam már azáltal is, hogy néha felugrottam a szerkesztőségbe, és belehallgattam a beszélgetéseikbe. Akkoriban ugyanis kevés időt tudtam rászánni erre: állandó munkaviszonyban voltam, férjhez mentem és gyerekem született. Ezek az ötperces alkotói kiszabadulások azonban talán többet nyújtottak nekem, mint azoknak, akik éjszakákat beszélgettek át velük. Egyébként a magánéletembe is egy ilyen alkalom hozott fordulatot: egy 1968-as szentendrei happeningben való részvételem volt a válásom oka. A férjem valójában a második ember volt, aki válaszút elé állított: az első barátom, aki akkor már a vőlegényem volt azt mondta, vagy művész leszek, vagy tisztességes feleség. Hiába volt művészember a férjem, ő is úgy kezelt, mint egy háziasszonyt, aki hobbiból írogat. Nem arról volt szó, hogy ne vállaltam volna fel ezt a szerepet, csakhogy mást is akartam. Én mindent akartam: egyformán teljesítettem anyaként és dolgozó nőként.
Az a benyomásom, hogy szinte mindig a saját nőiségét tematizálta, hiába volt nagy szerepe a művészetében a kettéosztott egészről szóló platóni androgün-mítosznak…
– A minden emberben megbúvó anima és animus, vagyis a női és a férfi princípium működését szerettem volna megérteni. Mivel az élet gyakran osztott rám férfias szerepet, úgy éreztem, hogy a nő el van nyomva bennem, és fel akartam szabadítani. A női nem egyébként is sérülékeny, főleg ha az egzisztenciális függésre gondolunk, amikor ki van szolgáltatva az eltartójának. Mindig hangoztattam, hogy a nőnek nem szabad pénzügyileg prostituálódnia, önállónak kell lennie, mert csak akkor tud megfelelő partnert találni. A nő mifelénk nagyon nehezen tud nemet mondani, de úgy érzem, mostanában nekem ez egyre gyakrabban sikerül. Mivel konfliktuskerülő vagyok, sajnos túl sokszor kötök kompromisszumot, kicsúsznak a kis igenek, és olyankor nagyon haragszom magamra. Ha azonban lényeges dolgokban nem mondunk nemet, azt később nagyon megbánhatjuk.
A kilencvenes évekre elfogyott a levegő Ön körül, ezért ’92-ben sokakkal együtt Budapestre költözött. Nem érezte-e úgy magát, ahogyan a könyvében is idézett Lantos László Triceps, amikor negyvennapos éhezésbe kezdett: „azért éhezem, mert nem találtam életet, ami ízlene”?
– Nekem nagyon ízlett az újvidéki élet az összes összetűzésével együtt. Igazi kiképzőtábor volt, ott erősödtem meg. Jugoszlávia pedig olyan tágas teret jelentett a számomra, ahol rengeteg pozitív impulzust kaptam, ahol másféleképpen reagáltak a munkásságomra, mint a szűkebb pátriámban, Vajdaságban. Úgy éreztem, jó helyen vagyok. A nyolcvanas évek végétől a gyűlöletkeltés miatt érezhetően eltorzult a környezetem, beszennyeződött a légkör, és ez megmérgezte azt a klímát, ami inspirálóan hatott rám. A többszínű kultúra többé már nem volt fontos, csak a hatalmi harc, és ez a mérgező levegő megfertőzte az embereket is. A fiam Magyarországon tanult, és az volt a legkézenfekvőbb, ha utánamegyek, hogy legalább a család együtt legyen. Ezenkívül az is fontos volt, hogy olyan útlevelet kapjak, amellyel szabadon utazhatok, ennek hiányában ugyanis évekre félbeszakadt a karrierem, hiszen nem tudtam eleget tenni a külföldi meghívásoknak. Az újrakezdés nagyon nehéz volt, ötvenévesen pályát kellett módosítanom, de még így is jól éreztem magam, egészen addig, amíg a gyűlölet, mint afféle járvány el nem érte azt az országot is. Most már nem menekülök, helyette egy új stratégiát alakítottam ki, hogy feldolgozzam, magam előtt is tisztázzam az átélteket. A mai fiatalokat pedig sajnálom, mert én huszonévesen világmegváltó eufóriában éltem, nekik pedig ez a felszabadultság, a jobb világ reménye nem adatott meg. Úgy érzem, az unokáink csak a mi elbeszéléseinkből tudhatják, hogy volt ez másképpen is, ezért kell írnunk azokról az időkről.
Ennek a lenyomata a 2007-es nagy sikerű Élhetek az arcodon? című regényes élettörténete, és az irodalmi szcéna nagy érdeklődéssel várja ennek az autobiografikus-önreflexív regénynek a folytatását is. Mikorra várható a kiadása?
– A nyáron szeretném befejezni, eddig nagyjából 60 százaléka készült el. Az Élhetek az arcodon? három narrátora, a Művésznő, a Szerkesztőnő és az Üvegezőnő élettörténetét fogom továbbírni, azzal, hogy valószínűleg az Üvegezőnő átlényegülése kapja a legnagyobb szerepet, mert dramaturgiailag ő erre a legalkalmasabb.
Egyszer azt nyilatkozta, hogy az életét egy nagy performance-nak tekinti. A performance pedig a happeninggel szemben arról ismert, hogy előre megtervezett. Miként értékeli, hol tart most a saját maga által megtervezett úton, mit sikerült eddig elérnie, és mit szeretne ezután?
– Azt hiszem, sikerült megvalósítanom, amit akartam. A performance lényege az, hogy miközben a színpadon teszem a dolgomat, mintegy kívülről is látom, amit csinálok, és ez állandó önvizsgálatra késztet. Kihívásokat kereső, küzdő ember vagyok, aki folyton olyan helyzeteket teremt, amelyekben szembenézhet önmagával. Egész életemben kérdéseket tettem fel saját magamnak, és most, amikor arra a területre is beszivárgott a szennyezett levegő, ahol eddig szabadon lélegezhettem, belülről kell levegőt nyernem. Ezúttal nem kifelé menekülök, hanem befelé. Egyre mélyebbre és mélyebbre szállok magamban, és meglepő módon nagyon sok helyet találok, s ha kitekintek egy periszkópon a körülöttem lévő világra, egy végtelenül szabad országban élhetem le a maradék életemet.
