(fotó: Molnár Edvárd)
Többféleképpen lehet a Hamlethez nyúlni. Nyilván ez minden másra is igaz, de a klasszikusok most is kivételt képeznek. Van, természetesen, a hagyományos elképzelés. A szöveghű színpadravitel, a korhű jelmez, a nagymonológok. És van persze ennek a szöges ellentéte, a „kortárs”: a teljesen modern szöveg, az üres színpad, a szótlanság. És van minden, ami ezek között van. A S.Ö.R. két mondata, a mozgásszínház, a sok jó és még több rossz előadás. És van Mezei Kinga előadása, Az eredeti Hamlet.
Hogy mitől eredetibb ez a Hamlet, mint bármely másik, azt nem az én tisztem eldönteni. Az viszont tény, hogy a rendező, Mezei Kinga és a dramaturg, Góli Kornélia nemcsak újraolvasta és újraértelmezte Shakespeare művét, hanem tovább is gondolta, és teljesen egyedien tette modernné, kortárssá, és a mai közönség számára is elfogadhatóvá, fogyaszthatóvá. A helyzet ugyanis az, hogy a mészárlással teli tragédiából krimit készítettek. Nyilván ez sem véletlen, hiszen a televízió hemzseg a krimisorozatoktól, és a könyvesboltok polcainak nagy részét is ez a műfaj birtokolja (a másik felét a csillogó vámpírok és a nyálromantika). Persze, az is lehet, hogy a Hamlet-kriminek semmi köze a trendhez, csak éppen így alakult.
Az előadás mindenesetre meglepetést okoz, anélkül, hogy hatásvadász lenne. Azt azonban már most el kell árulnom, hogy én csak az utolsó negyedórát tudtam igazán élvezni. Ez adódhat abból, hogy én magam is szeretem a rejtélyeket, és azok megoldását, de akár abból is, hogy csupán ez a rész tért el igazán a hagyományos, megszokott vagy már máshol látott megoldásoktól. Nem árulok el nagy titkot azzal, ha elmondom, hogy a Columbo–Horatio karakter felgöngyölíti a halálok mögötti igazi okokat, mindazt, amit Shakespeare nem mutat be, mert nem is gondolt rá. A lényeg, hogy Mezei Kinga lerántja a leplet a hazugságokról, sumákolásokról, titkokról, valódi vágyakról.
Van, ugyebár, ez a Hamlet-figura, akinek meghalt az apja, és még el sem száradtak a síron a virágok, amikor anyja már hozzáment a nagybátyjához. És ha mindez nem lenne elég, a friss házasok nem tudják levenni egymásról a kezüket. A királyi pár legnagyobb gondja, hogy az ország dolgai nem érdeklik őket, és nem is értenek hozzájuk, minden államügy csak a szexuális játékoktól veszi el az időt. Szóval, szegény Hamletnek ezzel kell mindennap szembesülnie, ráadásul az ő választottja, Ophélia, nem adja be a derekát. Vagy igen, csak nem úgy és nem akkor, amikor kellene. Egyáltalán nem csoda, hogy lelkileg a padlón van a herceg, és nem akar senkit maga körül látni. A gyilkosságok pedig csak úgy megtörténnek. Meghal mindenki, de persze marad olyan is, aki utoljára nevet.
Mindent összevetve, a Kosztolányi Dezső Színház Hamlet-előadása nézhető és élvezhető. Egyvalami azonban fáj (nekem, személy szerint), mégpedig Rosencrantz és Guildenstern ilyen módon történő kifigurázása. Tom Stoppard e két karakter köré írt művet, és kiemelte őket a háttérből, kiemelte őket a sablonból, és Stoppard óta nem lehet őket kettejüket semmibe venni. Nem lehet őket Frédivé és Bénivé változtatni. Nem lehet rájuk viccesnek szánt parókát adni. Nem lehet, mert nem vicces, mert nem hiteles, mert nem állja meg a helyét. Az összes többi karakter megjelenése és jelleme elfogadható, megmagyarázható, valamilyen szempontból érdekes.
Mezei Kinga azt nyilatkozta valahol, maga is meglepődött, hogy a KDSZ-ben rendezhet Hamletet. A színészek a szerepálmokról és a szereprémálmokról beszéltek. Az eredeti Hamlet pedig végül annyira lett eredeti, amennyire ezek a félelmek és álmok megvalósultak.
