Ha engem kérdez, magát egyszerűen átverték. Kiszemelték maguknak, észrevétlenül a közelébe férkőztek, apránként elnyerték a bizalmát, és végül csúful rászedték. Mindezt kizárólag azért, mert úgy döntöttek, hogy ezúttal ön lesz az. S nekik ez már bőven elég.
Ha nem bánja, feleleveníthetnénk az akkori események néhány részletét. Meglátja: jó néhány furcsaság elkerülte a figyelmét.
Itt van mindjárt az emelvény előtt összezsúfolódott, lökdelőző fényképészek, újságírók egész nyüzsgő hada. Mosolygott, pózolt, sőt még integetett is nekik. Miattuk kötött kivételesen csokornyakkendőt, miattuk fésülte hátra a haját, és kente be az arcát mindenféle kenőcsökkel, krémekkel. A méregdrága Omega karóráját is csak azért csatolta fel, hogy amikor a kitüntetését átveszi, és diadalittasan a magasba emeli, a felcsúszó ingujj alól előtűnjön, s a fényképezőgépek rögzíthessék, micsoda választékos ízlés, visszafogott elegancia lakozik önben. Elhiheti, ezek miatt a fényképészek miatt kár volt ennyit fáradni.
Valójában ügynök volt minden egyes fényképész és újságíró. Titkos, szigorúan őrzött kiképzőtáborokban harmincnégy éven keresztül készítették fel őket erre a feladatra. A küldetésük nagyjából ez volt: fényképészek bőrébe bújva az ön teljes megtévesztése a siker érzetének kialakításával. Mint tudjuk, elérték céljukat.
Megvárták, míg az emelvényre lép, és ekkor fényképezőgépeik mögött ravaszul összenéztek, s ezt mondták egymásnak: ,,Íme, a célszemély.” A villanások fényétől elvakítva maga ezt persze nem láthatta. Minden a terv szerint alakult, a feladatukat tökéletesen végrehajtották. A több mint három évtizedes kemény kiképzés részükről nem volt hiábavaló.
Ma már egyikőjük sem él, a küldetés után fájdalommentesen elaltatták őket. Kizárólag erre a bevetésre születtek, s minthogy magát eredményesen megszédítették rajongó figyelmükkel, létezésük a továbbiakban teljesen értelmetlenné vált.
Azonban nem csupán fényképészek és újságírók voltak a kitüntetés átadóünnepségén. A nézőteret megtöltő lelkes, tapsban kitörő közönség, és még a széksorok között, valamint az oldalajtókban állók is, férfiak és nők egyaránt, valójában közönséges hentesek voltak. A kitüntetésen való közreműködést csak amúgy maszekban vállalták.
Az ünnepség előestéjén érkeztek messzi városokból lepányvázott, zöld színű kisteherautókon. Megfürdették és átöltöztették őket, majd többórás, megfeszített munkával megtanították őket tapsolni. Újabb órákat vett igénybe a taps megfelelő időzítésének begyakorlása.
Amikor az imént azt mondtam, ,,közönséges hentesek”, talán kissé pontatlanul fogalmaztam. Ezek a maga hentesei az átlagosnál jóval rátermettebb szakemberek voltak, igazi elit hentesek. Kivételesen erős állkapcsuknak és fogazatuknak köszönhetően egy-két másodperc alatt darabokra tépték a megkopasztott csirkéket, seperc alatt végeztek egy szarvasmarhával vagy sertéssel. Munkájukra igen nagy igény mutatkozott, és mindenki meg volt velük elégedve. Ez a tény, úgy hiszem, önmagáért beszél.
Most talán ezt gondolja magában: ,,Na jó, a fényképész ügynökök még hagyján, de hogy a több száz néző – még a nők is – mind hentes lett volna! Ez igazán lehetetlen!” Ha így van, akkor azt tanácsolom, fogja fel úgy a dolgot, hogy ezen így is, úgy is át kellett esnie, örüljön inkább annak, hogy ilyen körültekintően jártak el az ön esetében. Jusson eszébe az, hogy nem holmi szedett-vedett társaságot küldtek, hanem igazi szakembereket alkalmaztak, akik odafigyeléssel végezték a munkájukat. Higgye el, korántsem történik ez mindig így. Hallottam egy esetről: egy egyszerű munkásembert, egy fogkrémkóstolót választottak ki. Nagyon csúnyán elintézték a szerencsétlent. Teljes öt hónapig – ismétlem: öt hónapig – kizárólag egyetlen fogkrémfajtát adtak neki, a többit megvonták tőle. Köztudomású, hogy ez milyen következményekkel jár. Aztán egyszer csak megunták a dolgot, szabadon engedték az illetőt, de már késő volt: teljesen munkaképtelenné vált, fel kellett hagynia a fogkrémkóstolással. A fogkrémet még a közönséges pástétomtól sem tudta megkülönböztetni.
Nos. Erre a rendkívül szomorú történetre csak azért hívtam fel a figyelmét, hogy nyugalommal tölthesse el az érzés: sokkal rosszabbul is járhatott volna. Magát mindössze átverték. Ha ezt tudomásul veszi, és belátással elfogadja, minden mehet tovább a maga útján. Többször már valószínűleg nem fordul elő hasonló. Viszont hogy lássa, mennyire alaposan felkészültek az ön megtévesztésére, elárulok még valamit.
,,A kitüntetés átadóünnepségére a Marisa U. Kultúrközpontban került sor” – mondaná maga, a kitüntetett. Ez azonban egyáltalán nem felel meg a valóságnak, mivel az ünnepséget egy erre az alkalomra átalakított repülőgéphangárban tartották. A különbség, úgy látszik, nem tűnt fel magának. Mint ahogyan az sem, hogy a megbízott, akitől a kitüntetést átvette, igazából egy idomított rozmár volt. A kitüntetésre összpontosított, nyilván ezért nem vette észre ezt a – jóllehet, mellékes – körülményt.
Mindezekből a tényekből – ha esetleg kezdetben kételkedett volna – meggyőződhetett arról, hogy a színtiszta igazat mondtam, amikor azt állítottam, hogy átverték. Ám nem kell kétségbeesnie, hisz a legrosszabbat szerencsésen elkerülte: a kitüntetés, melyet kapott, s mely oly nagy büszkességgel tölti el a szívét azóta is, valahányszor csak rápillant, teljesen valódi. Pontosan az, aminek lennie kell. Tényleg egy kitüntetés. Ez holtbiztos.
