A velünk született természetes és mértéktelen önzést a bölcs szülő idejekorán kezdi el nyesegetni bennünk, hogy később úgy-ahogy edzetten viseljük el a családon kívüli bántásokat. A kelleténél jobban elhúzódó szülői kényeztetés nem kísérheti el minden útján a kisgyermeket. Engem például az óvodai homokozóban a Gáborkától visszakapott pofon kezdett kimozdítani abból a hitemből, hogy a világ az én szolgálatomra és szórakoztatásomra van kitalálva.
Serdülőkoromban újfent dagadozott bennem az önérzet, megtetézve a művészi pályára készülők kivagyiságával. Úgy tartottam, hogy előbb vagy később születni se nem érdem, se nem bűn; így hát magamat nem tekintettem alábbvalónak a tanároknál: ők is csak atomokból, sejtekből vannak, oxigénnel és vitaminokkal élnek, mint mindenki más. Ezt a nézetemet olykor kénytelen voltam egyik-másik pedagógus tudomására hozni, ami többnyire felháborodott tiltakozást váltott ki. Íme egy eset.
A matematikát ugyan nem szíveltem, de a tantárgyat előadó tanárnőnek mint osztályfőnöknek is tekintélye volt előttem. Ez a csípőficamos, erősen bicegő, madárcsontú filigrán nő még hajadon volt, s amikor a tanári kar új taggal bővült, egy búsképű, bakaszar komolyságú számtantudorral, osztályunk szurkolt, hogy házastársként kerüljenek össze. De bánatunkra egy patikusnőt vett el a férfiú.
Az egyik osztályfőnöki órán az okkal, ok nélkül kirótt fejmosásomat ezzel fejezte be oszink:
– Nem muszáj idejárni, el lehet menni máshova!
Nem hagyhattam ki a poénos visszavágás lehetőségét.
– Az iskolaváltás a tanárnő számára is megfontolandó.
– Amit szabad Jupiternek, nem szabad az ökörnek! – replikázott visítva.
– Ehhez tartsa magát, tanárnő!
