Alsós gyerekekkel dolgozom, így a munkám során ritkábban találkozom a kamaszok és szüleik problémáival. Ezek a gondok már a felsős kollégákra hárulnak.
A felsős gyerekek egy ideig még visszajárnak a tanítóhoz, s ez természetes. Keresik a biztonságot, az ismert arcot, tantermet. Amikor óvodából jöttek iskolába, oda is vissza-visszatértek még sokáig. Nagyjából hetedik osztályban maradnak el a látogatásaik.
Akkorra „válnak le”. Mivel azonban a két váltásban ugyanazon tantermen osztozunk, időnként utána is megtalálnak a gondjaikkal, vagy a diákok, vagy a szüleik.
A minap összefutottam a folyosón egy volt tanítványom édesanyjával, aki tele volt panasszal. Nem a saját gyerekére, hanem a kortársakra panaszkodott. Elmondta, hogy a gyereke szenved attól, hogy a barátai lenézik, bántják. Főleg a közösségi oldalakon kritizálnak, piszkálódnak. („Mert figyelem ám!” – mondta).
Az anya szerint alig van valaki az osztályban, aki békén hagyja a gyerekét. Sajnálkozott, hogy mennyivel könnyebb volt, amikor a kicsik voltak, mert csak meg kellett őket etetni, tisztába tenni, és meg lehetett őket védeni minden bajtól. Ő úgy érzékelte a közösségi oldalon folyó párbeszédet, mint zaklatást a gyerek ellen.
Meghallgattam, mert nem tanácsot akart kérni, csak kipanaszkodni magát. A kérdéseire a válaszokkal ő maga is tisztában volt, hiszen, amikor megkérdezte, hogy szerintem mikor lesz ennek vége, azonnal válaszolt önmagának: „Soha, amíg a föld fölött vagyunk.”
A beszélgetésről az jutott eszembe, hogy úgy tűnik, kicsit elfeledkeztünk azokról a szülőkről, akiknek idősebb gyerekei vannak. Az elsősök szüleivel évről-évre szervezünk beszélgetéseket, felkészítőket, tanácsadást. A felsősök szülei a szülői értekezleten hallhatnak némi információt a gyerekükről, esetleg fogadóórán – már aki eljár. Ám ott is inkább a tanulmányi eredményről van szó, s nem a nevelési problémákról. A generációk közötti távolságot csak növeli a tény, hogy a mostani tizenévesek már „digitális bennszülöttek”, akik a virtuális világban is ugyanolyan biztonsággal mozognak, mint a szüleik és az iskola analóg hétköznapjaiban. Szerencsére egyelőre ritkán fordul elő, hogy valamelyikük a digitális világot értékeli valóságként.
A közösségi oldalon kiírni az üzenőfalra a sértő megjegyzéseket sokkal könnyebb, mint a szemébe mondani valakinek. A gyerekek nem érzékelik a kijelentéseik súlyát, a társaikra gyakorolt hatását, hiszen nem kapnak azonnali – érzékelhető, értékelhető – visszajelzést a másiktól. Nincs semmilyen következmény: sem szomorú tekintet, sem lehajtott fej, vagy durvább esetben pofon. Egy „enter”, és lehet továbbgörgetni, s elfelejteni, mit írtak.
A kiskamaszok szülei (azok, akik megpróbálnak a digitális világban is kapcsolatot tartani a gyerekkel) azonban pontosan tudják, milyen súlya lehet egy-egy sértő szónak, és nagy intenzitással élik át a felháborodást, a bánatot, s szeretnék megvédeni a gyereket. Segítség nélkül nehezen fog sikerülni.
Szarvák Ivóna: Madár (EmArt műhely, Szabadka)
Úgy gondolom, hogy arra kellene a szülőket felkészíteni, hogy meg tudják tanítani a gyerekeiknek, mik azok a dolgok az életükben, amelyek valóban fontosak. Mik azok, amelyeknek hosszú távon is jelentősége van, s nem csak a következő „frissítés” vagy „töröl” kattintásig, amikor is az – elenyészik az éterben. Csak a lelkekben hagy maradandó nyomot.
Természetesen nincs szándékomban elhárítani az iskola felelősségét az ügyben. Oktatni, tanítani kellene a gyerekeket, hogyan viseljék el ezt a helyzetet. Nem elég informatikaórán felhasználói készségeket oktatni, bár az is nagyon fontos, hiszen a legnagyobb biztonságban azok vannak, akik ahhoz az elithez tartoznak, akik a legmagasabb szinten ismerik és alkalmazzák a számítógép adta lehetőségeket. Ezek a gyerekek azonban sajnos viszonylag kevesen vannak. Onnan lehet őket felismerni, hogy nem szippantotta be őket egy közösségi oldal sem, de használják azt. Tanulnak, könyveket is olvasnak, érdeklődnek, s kreatívan, hasznosan használják ki a számítógépet, az internetet – saját boldogulásukra, hasznukra. Ez azonban – éppúgy, mint a tanulás bármelyik területén – magasabb intellektust, családi hátteret, motivációt, szorgalmat, felelősségtudatot is feltételez. Ezek kialakítása pedig csak másodsorban tartozik az iskola feladatai közé: ha megvan valakiben, azt otthonról hozta. Az iskola csak „rásegíthet”.
