Ilyen idő tájt, amikor már az iskolában is elkezdődtek a tavaszi természetjárások, és az iskolaév végéhez időzített osztálykirándulás megvitatása volt az egyik legfőbb téma, otthon én már többnyire az az évi tengerparti nyaralásért kezdtem meg a harcot.
Mert a nyár, ugye, akkor az igazi, ha mozgalmas.
(Gergely József: Búzatenger)
Persze, kisgyermekkoromban még beértem a családunk körében is rendre lezajló, az egész rokonságot megmozgató, vidám kalákában zajló munkálatokkal a kapálásoktól a cséplésig, a mentázástól a kukoricafosztásig.
Az aratás volt talán a legélménydúsabb. A lekaszált, kévékbe kötött és keresztekbe rakott búzát napokig hordta be a határból a nagyapám. A tizenhetedik dűlőtől hazáig háromórányi volt az út. Ha rendesek voltak a segítők, a rakók s a hányók, kettőt is fordult kora hajnaltól alkonyatig.
Minden évben sok búzát vetett.
– A búza olyan, mint az arany! Azt mindenért el lehet cserélni! – mondogatta.
Általában két óriáskazlat raktak a kapubejárat mellé, de volt úgy, hogy három rendes nagykazal meg egy kicsi várta a cséplőgépet.
Mi, gyerekek a cséplést vártuk leginkább.
A hordáskor a kocsikázás fárasztó volt, még ha kifele menet foghattuk is a gyeplőt, a búzából összerágott rágógumit elég gyorsan meguntuk, nagyapa sem volt mindig mesélő jókedvében, a tarló szúrt, és mindig került az ingünk alá is a búzaszalmából, és csípte izzadt testünket. S bár csak akkor szállt a por meg a pelyva igazán, amikor a cséplőgép dolgozott, a zsákokban padlásra felhordott, egyre csak duzzadó búzatengerben való fürdőzés semmivel sem összehasonlítható érzését – azt hiszem – sohasem feledte el senki, akinek volt ilyenben része akárcsak egyszer is.
Lestük is a gépet az utcasarkokon, óraszámra, minden noszogatás nélkül. Az lett aztán annak az aratásnak az igazi hőse közülünk, aki a legelőbb észrevette, és hazakísérhette a gazdától gazdáig vándorló cséplősöket, a gépesek bandáját.
