A medve tán nem ember,
De az ember néha medve.
Bevackolódik ébren
Álomgödör-verembe.
Magába kucorodva
A medve föl se kelne,
Pontosabban az ember,
Amikor éppen medve.
Ilyenkor méze sincsen,
Kesereg hemperegve,
Arcára, mint a vasmaszk,
Vicsora rádermedve.
A rosszkedv rajta bunda,
És tonnányi a teste,
Jobb lenne, ha az ember
Az ágyból ki sem esne.
Hisz minden el van szúrva,
Hisz minden el van veszve,
Hiába kapálózunk,
Úgysem jön semmi rendbe…
Szerencse, ha az ember
Ilyenkor dupla medve.
A másiknak van méze,
És nincs kétségbeesve,
Így aztán ez a másik
Társa mögött teremve
Fenékbe rúgja őtet
Bizonyos értelembe.
Megbillenti az embert,
Aki javában medve.
És noszogatja feddve,
Hogy magát összeszedje:
„Vicsor helyett mosoly van,
A büdös bundát vedd le!”
S a komor medve döccen,
Szívéről jég reped le,
Agyáról abroncs pattog,
Reggelijét megette.
Már indul is munkába
Ügyesen lépegetve
Ahhoz képest, hogy ember,
Aki most éppen medve.
E versből medvemódra
Tanulság hemperedne:
Ha már medve az ember,
Legjobb, ha dupla medve.
