Az olvasó joggal hiszi, hogy a jegyzetíró csapong: mert természetesen Kálmány Lajosról még sok mindent el kell mondania: azt, hogy több nyelven beszélt, naprakészen ismerte az európai folklórirodalmat, az összehasonlító folklórtudomány egyik legjelentősebb tudósa volt: Berze Nagy Jánossal, Solymossy Sándorral állt levelezésben, a korszak legjelesebbjeivel vitatkozott a magyar néphit ősi gyökereiről. A munkabírása hihetetlen volt, amióta a Széchényi Könyvtár elektronikus könyvei között böngészni lehet a Szeged Népe három kötetét, és én magam is foglalkozom a hagyományok összegyűjtésével, most tudom felmérni: mennyi kitartás, fáradság, van ezekben a munkákban. Kálmány Lajos népköltészeti gyűjtéseire természetesen visszatérünk.
Ezúttal azonban Borbély Mihályról szólunk.
Azt hiszem, nincs a világon még egy szegény ember, akinek az életútjáról annyi mindent tudható, mint Kálmány Lajos mesemondójáról. Kerektón született, a rokonság szerint Aladáron, a Karácsonyi uradalom egyik beodrai birtokán. 1882-ben, augusztusban ünnepeljük születésének 130. évfordulóját. Harmincegy éves volt, amikor találkozott Kálmány Lajossal, hogy ő maga miként vélekedett erről a kéthetes munkakapcsolatról, arról semmit sem tudunk. Életrajzírói: Bori Imre és Kalapis Zoltán erről keveset tudtak kideríteni. Ő pedig mindennek utána járt: gyerekkorának, Pataki Márival kötött viharos házasságának, annak, hogy szépen tudott a nagydarab ember és a pici asszony táncolni. Régimódiasan: egyikük a terem egyik sarkában, a másikuk a másik sarokból indult meg, apró tánclépésekkel, hogy középen találkozzanak, és ott a magas ember homlokon csókolja asszonyát. A jelenet beillik Jancsó korai filmjébe, a rosszakaratú megjegyzéssel együtt: „Nézd, Borbély csókolja a feleségét, verés lesz!“ Ez a keserű kifakadás jellemezte egész életüket. Ezt bogozhatjuk ki abból a szövevényes életrajzból, melyet 1977-ben Kalapis Zoltánnak sikerült összeállítani. Akkor még Törökbecsén élt a Borbély húga, éltek a gyerekei: Annus, Lajos, Vera és István is Brazíliában. A regényes életrajz egy kicsit hasonlít ahhoz a népmesei szegény emberhez, aki még az ördögnek az eszén is túljárt, csak valahogy a kordély arany sehogyan sem került az Aranka menti legelőkre.
Borbély Mihály még Amerikába is megindult, de a gyönyörű bánáti szikeseknél nem jut messzebbre, be kellett érnie a legelőszélen álló félig kész tanyaházzal, mert az istállóra már nem jutott tető, és sokan másokhoz hasonlóan bevakolta. Hihetetlen, mi mindennel nem próbálkozott hosszú élete folyamán, hogy eltartsa a családját, hogy tanyát verjen magának a monostori, cérnabarai (Feketetó) szikesek között, hogy végül utolsó éveit Verbicán (Egyházaskéren), a lányánál fejezze be. A hetvenes évek végén a réten átívelő út mellett még egy fa jelezte, hogy ott ház is állt korábban, két évvel ezelőtt egyik monostori adatközlőm vitt ki a régi tanya helyére, ahol csak néhány ballangó várta, hogy felkapja a szél, hogy láttukra kifecsegje az ember a legféltettebb titkát, mert errefelé a ballangó készteti az embert a bűnbánatra, nem a darvak, mint az ókori Rómában.
Mint mondtuk, mesébe illő az, ahogy Borbély Mihály eltartotta magát és családját. Ha kellett, gölöncséráruval kereskedett, gyűjtötte, és még pörre is ment a székfűvirágért (kamilla), kenyeret sütött pénzért, pénzt adott kamatra, a törvényben önmagát védte, s neki volt igaza. A katonáéknál megjárta Bécset. Az első világháborút ép bőrrel megúszta. A húszas években Amerikába készült, de mivel ott is az ispánok dirigáltak, marad a verbicai, cérnabarai határban. A második világégést végigizgulta gyerekeiért. A földosztás idején, amikor errefelé tapsikolták a földeket, a tapsikolásból kimaradt. Lejegyezték róla, hogy szerette a paprikás csirkét, meg azt is, halálakor hogy búcsúzott el a családjától.
Élettörténetéből kimarad a nagy kaland: a találkozás Kálmány Lajossal. Mennyit emlegette Borbély Mihály, milyennek látta a család – erről kevés olvasható az életrajzokból. Mi tagadás, élete legjobb üzletét Kálmánnyal kötötte a mesemondó. Egyrészt tisztességesen megkapta a napszámát, másrészt halhatatlanná tette a gyepszéli mesemondót. A tudós pap 1913-ban járt Egyházaskéren. A tanítót kereste meg, Farkas Péternél lakott, ott is étkezett. Ebben az időben Borbély Mihály Gyémánt Ferenc szállásán volt harmados. Idegen lehetett a környéken, 1910-ben költözött ide, előbb Cérnabarán lakott, majd Verbicán. A tanyán kereste meg a nagybeteg, félig béna nyugalmazott plébános. A kétkötetes Hagyományok anyagából kitűnik, hogy 1913-ban Kálmány másoktól is gyűjtött. Raffai Judit doktori disszertációjában arra a következtetésre jutott, hogy tizenhárom mesét egy személytől gyűjthetett össze Kálmány, e szövegek esetében nem tartotta lényegesnek, hogy közzétegye adatközlője nevét, a háromkötetes Szeged Népében is anonimak a mesemondók, balladaénekesek. Borbély Mihály az első a magyar folklórtudományban, hogy jelzik, kitől is valók a történetek. Az első olyan kötet, ahol a szövegeket nem stilizálta a szerző, az első, ahol Kálmány a szegedi nyelvjárás minden apró rezdülését megörökítette.
Mint korábban utaltunk rá, Borbély Mihály idegen volt a környéken, tanyán élt, gyerekei közül Mihály és István voltak iskoláskorúak. Mihály kilenc-, István hétéves volt Kálmány látogatásakor. A családi legendáriumból tudható, hogy a híres mesemondó nem sokra becsülte az iskolát. Ő maga is írástudatlan volt, legkisebb lánya, Vera is analfabéta maradt. Értett a birkákhoz, valószínűleg ezért ismerték, tudhatták róla, hogy szeret nagyokat mondani. Nővére visszaemlékezéséből tudható, hogy milyen elragadtatással beszélt arról a horgosi juhászról, aki olyan meséket tudott, melyekből egy szó sem volt igaz. Borbély állítólag mindet elhitte. Ez a találkozás meghatározó volt mesemondó repertoárjának kialakulásában. Kálmány Lajosnak is a horgosi juhászt emlegette. A kutató a mese szövegeiben néhány bácskaias nyelvjárási elemet is felfedezett. Kálmány nem tudta vagy nem vette figyelembe, hogy a horgosiak Észak-Magyarországról jöttek, ha a híres juhász valóban horgosi volt, az palócosan beszélt volna a XX. század elején. A jó mesemondók – hogy színesítsék a mese fonalát, a főhős idegenségét jellemezzék – gyakran élnek azzal a lehetőséggel, hogy az általuk félig-meddig ismert másik nyelvjárásban beszélnek. Különösen gyakran folyamodnak ehhez a módszerhez, ha cigányok viselt dolgairól szólnak a trufákban.
A hetvenes években mindenki megszólalt a Borbély-rokonságból. A híres könyv, melyből hármat kapott Borbély Mihály, elveszett. A legtovább Annus lánya őrizte, de a pancsovai könyvkötőnél nyoma veszett.
Bori Imre, Kalapis Zoltán adatközlői nem ismerték Borbély meséit, feltételezem, mesélni sem tudtak. Különben vagy ők maguk vagy a Magyar Tanszék hallgatói közül valakit hozzájuk irányítottak volna. A meséskönyv eltűnése, rongyosra olvasása is inkább családi legendának számított. A rokonságból és a gyerekek közül Borbély Vera volt az, aki megőrzött valamit édesapja hagyatékából. Ő ugyan három évvel később született, mint ahogyan a nevezetes esemény történt, az édesapjától, anyjától hallott a nevezetes látogatóról. Annyi év után hitelesen mesélt Kálmányról: tudta, hogy beteg volt, már nyugdíjas is. Néhány részletet hadd idézek 1974-es beszélgetésünkből.
„Egy pap begyütt a faluba, de az zarándok pap vót, mër ű valamikó kapott egy kis gutaütést és mögnyomorodott; és akkó járt gyűteni meséket. Bëegyütt a faluba Egyházaskérhő.
Hát hova mëenjen? Ēmönt a tanító Tódorhoz. A tanító ajánlotta apámat. Ott laktunk mindjá a faluná egy tanyán az állomásná. Kivezette oda az én apámhó. Akkor még én nëm vótam mög . Csak mán az én apám mesétē, hogy ű mennyi sok szépet ēmesét egy zarándok papnak.
Azé tanítalak mög gyerök, tiktöket is, hogy ha én möghalok, tudjatok tik is mëeséni!“
A folytatásban azután az is szóba kerül, hogy napszámba mesélt, naponként egy forintot kapott Borbély, csodájára jártak, mert néha húszan is hallgatták. Lesték, hogyan jegyzetel a pap.
