2026. március 7., szombat

A szamár háta

01. szamarhat

Felmerült, hogy a jeruzsálemi bevonulás jó keret az arról való értekezéshez, hogy mekkora erény a fegyvertelenség, és hogy a lélek ereje csupasz kardnál vagy szuronynál erősebb, de legalább olyan gyorsan foszlott szét a kezdeti lelkesedés annak ellenére, hogy a hit és a lélek ereje valóban többet jelent, mint bármilyen más okoskodás. Annak ellenére, hogy két évezrede soha ki nem merülő ihletforrásként és példaként szolgálhat Krisztus élete, szavai és cselekedetei, egy profán részre, a szamár hátára hívnám fel a nyájas olvasó figyelmét: ne a szentségtörést sejtsék, sokkal inkább meglepően sok közös vonásunkat ama szamárral és annak hátával, a szamarakkal általában, szürkével, fehérrel, a viccbeli albán szamárral is. Nevezett jámbor, de sokszor és sokkal szívesebben makacsnak mondott állat igencsak rokon lélek velünk, magyarokkal, jobbágysorból kikopott koldusokkal: előfordul – és évszázadokkal később ez már hősi ellenállássá magasztosul –, hogy mindenünket veszve látva nem marad már többre erő, csak dacos toporzékolásra, térdünk és lábunk, léptünk a lökésre és rúgásra lendülő kar és láb ellenében való makacs ellenszegülésére.

Talán nem tekinthető véletlennek, hogy a magyar történelmi arcképcsarnok összeállítói jeles országgyarapítóink alá lehetőség szerint fehér lovat csúsztattak, hogy aztán büszkén lépkedve vezessék nyalka seregüket új győzelmekre és hódításokra. A belőlünk vétettek és hozzánk hasonlók csak nagy sokára kerülhettek lóközelbe: katonáskodásuk idején, ha béke honolt e tájon, akkor csak kipödört bajszú, mondjuk, kecskeméti huszárként az Izsák felé vezető úton fekvő kaszárnyában (mint anyai dédapám), hogy ha kell, hát hősiesen vagy kevésbé úgy, elbukjanak mindig téves csatatéren. A szegény paraszt másik fele pedig az állami/kincstári ménesekből nevelésre kivezetett csikók növekedésének láttán – kincstári optimizmussal – érzékenyült el és simított végén almásderesén vagy kesely lován. Annyira szerette a szegény paraszt a lovat, hogy az sem zavarta, ha nem magának neveli, hogy a szebbeket elviszi a hadsereg, ahogy mondták akkor, remondának. Jó volt a parasztnak a maradék is, lelki szemei előtt így is seregek szárnyán lovagolt a csatában, messze a háta mögött hagyva nyomorúságát és szürke szamarát, ha volt neki egyáltalán. A szamár a szegénységre emlékeztette, hiszen igénytelen, kicsi, nem pedig nemesen lépdelő, felcsapott fejű, büszke állat.

Árpád apánk elmaradhatatlan tartozéka a ló, nem holmi alantas, ordenáré hangon üvöltő szörnyűség. Éppen ezért szeretett (volna) nyargalni, szállni, de a föld egyre inkább magához láncolta, léptei pedig mindinkább lassú és döngő léptekké váltak, egyre-másra megfeledkezve messzi puszták feletti suhanásról, madarak röptéről, a hőn áhított szabadságról.

Így kopott ki a dicső múlt emléke, hogy még Krisztus virágvasárnapi bevonulása okán évente eszébe jusson az, hogy terhet cipel – a szamárhoz hasonlóan – a hátán, de korántsem olyant, mint ama híres jeruzsálemi szamár, csupán olyant, mint amit a hátára tettek. Gondolhatnánk, megszokta már, észre sem veszi. Mondhatná valaki, ez a dolga, és megérdemli a sorsát. Aztán múltak az évek, mindig egy kicsivel nehezebb lett a teher, lassan a többszöröse annak, amivel szoktatták az első napokban, de vitte, tűrte, mert biztonságban érezte magát, ugyan sok a munka, nehéz a teher, de sohasem verték agyon, nem tépték szét a farkasok.

Csak rosszabb ne legyen, így szólt a jelmondat évtizedek óta. Lovak és nyargalás helyett már régóta csak teherről és málháról esik szó, élete pedig olyan, mint sokaké, de mégis más: amíg a jeruzsálemi szamár hátán a Megváltó ült, addig a mi szürke hátunkon a magukat még Krisztusnál is nagyobbnak képzelők trónolnak, pálmaágak helyett önhittséggel és butasággal legyezve arcukat.

Lám, hatalom és hatalom között tapintható különbségek vannak, de nagy választási lehetőség bizony nincs, legfeljebb annyi, hogy végső elkeseredésében megmakacsolja magát a szerencsétlen pára. Ezért válunk hozzá hasonlóvá, de a rajtunk ülők egymáshoz és nem a Jeruzsálembe virágvasárnap tanítványaival bevonulóval azonosak, csak szamárra szoruló, de magukat paripán látni vélők.

Magyar ember Magyar Szót érdemel