Palimpszesztek, avagy a Laták István (1910–1970) kézírásos jegyzetei, megvalósítatlanul maradt novella- és regénytervezetei között megbúvó véletlenszerű egységek tematikus csoportosítása, mint a rekonstruálás egy lehetséges módja.
Laták István (1910–1970) vajdasági magyar költőnek és prózaírónak a zentai Történelmi Levéltárban őrzött hagyatékában fellelt, kötetbe nem sorolt novelláira – mint már láttuk is – kevéssé jellemzőek a vidékies, falusias témák. (Ez alól lényegében csak a Janó bácsinál című elbeszélést tekinthetjük kivételnek...) Prózai műveinek cselekményét – ezúttal – általában városi, urbánus közegbe helyezi, még ha ezek javarészt megnevezetlen, tehát közelebbről meghatározatlan, nem definiált kisvárosias közösségek is, amelyekben viszonylag kicsi főhőseinek mozgástere.
Leírásaiból, a környezet jellegzetességeiből, szerzői ábrázolásából javarészt vajdasági, vélhetően magyarlakta kisvárosokra, községekre következtethetünk, olyanokra, amelyek nemcsak gyermekkorát, de részben – talán csak az Újvidéken újságíróként eltöltött esztendőket leszámítva – felnőtt életét is meghatározták.
Nemcsak a kötetbe nem sorolt, az életmű összességében tehát soha nem is méltatott vagy elemzett írásai, de – egyfajta önállóan is kezelhető egységet alkotva – a meg sem írt, különböző, még csak a szerző dolgozószobájában eltervezett elbeszéléseihez készült feljegyzései, vázlatai is megtalálhatóak a szerzői hagyatékban. Ezek száma, illetve a levéltári anyag nagysága miatt mindebből egyelőre csak szemezgetni tudunk, teljességében az olvasó elé tárni alkalmasint egy sokkal nagyobb munka keretében lenne lehetséges. Tematikus csoportosításban azonban érdekes összefüggéseket találhatunk, amelyekre érdemes felhívni a figyelmet. Ilyen megközelítésben pedig kiváltképp érdekes, hogy ezek sorában mégis feltűnik a ruralitás, illetve a paraszti, falusi élet, a hétköznapok izgalmai – avagy ezek ellenpontozásaként, a kilátástalan egyhangúsága – iránti érdeklődése. Egyik kézírásos feljegyzésében, a későbbiekben sajnálatos módon mégis megvalósítatlanul elkallódott elbeszélés-tervezetében például így fogalmazott a szerző:
„Jani bátyja szerelme a
faluban (elvált asszony
vagy nő) a század elején
___________________
Általában falusi történeteket
kérdezni, meséltetni az
öregemmel.”
Laták István egy gyermekkori fényképen a családi fotóalbumból
Egyfajta intimitást is sugall most ez a dokumentum, mintha egy négy évtizeddel ezelőtt elhunyt szerző magánszférájába, műhelytitkaiba lesnénk be épp – amelyeket a hátrahagyott mozaikkockák alapján immár teljes egészében nekünk kell rekonstruálnunk –, s valahogy mégis illetéktelenül, hiszen ugyanezeket a jegyzeteket ő maga, amikor még megtehette volna, nem adta közre, az ezekben foglalt, ezekben megbúvó művei soha nem készültek el.
Az itt idézett töredékes feljegyzés egy nagyobb terjedelmű színmű írógépes kéziratának hátlapján található. Egyébként is jellemző Laták Istvánra, hogy újabb jegyzeteit, újabb ötleteit és vázlatait korábbi, akkorra már megjelent, folyóiratokban vagy a köteteiben publikált műveinek írógépen készült példányának hátlapjára írta fel – így hát akár egyfajta, igencsak sajátságos, a szó eredendő értelmében vett palimpszeszteknek (codex rescriptus…) is nevezhetjük ezeket. Hol véletlenszerűen (leplezetlenül…), hol meg mintegy szándékosságot sugallva, részben látványosan visszaható módon, épp ezek a korábbi művek, az azok rendszerére és konstrukciójára épülő szerkezet mentén csoportosítva vázlatait. Másfelől pedig az újrahasznosított korábbi műveinek sorrendje, oldalbeosztása, oldalszámozása is utalhat arra – ha akarjuk –, hogy milyen egymásutániságban keletkeztek a vázlatok. Ez pedig már csak azért is fontos, mert ebből következtethetünk arra is, hogy milyen hatások érték a szerzőt ezek keletkezésének időszakában, vagy épp csak a feljegyzés pillanatában. Ennek a tervezett, de aztán végül mégis megvalósítatlanul maradt, a falusias témák iránt érdeklődő novella- vagy regényfolyamnak (nem tudhatjuk, mi születhetett volna belőle, ha mégis megírja a szerző…) ilyen megközelítésben épp azok a színműrészletek váltak a szervező erejévé – kohéziós magjává –, amelyek hátlapjára Laták István elkészítette feljegyzéseit:
FERI: Meg akarok házasodni, ha arravalót találok.
MARI: /Sóhajt/: Nem olyan könnyű az, arravalót találni.
FERI: Maga is…
MARI: Persze. Mire való egy lány a világon? Nem arra, hogy férjhez menjen. De a mai világban szegényen nem vesz el senki. Félrerakott pénzem pedig nincsen. Micsoda gyűrűje van, mutassa csak. /Feri odanyújtja a kezét/: Ez micsoda benne, ez a furcsa figura?
FERI: Kétfejű oroszlán, mindkét szájában kard van. Ez a címere a… Puliszka családnak.
MARI: Hát maga nemes ember?
FERI: /Kis szünet után/: Mért ne volnék nemes ember? Csak éppen tönkrementünk, aztán nem oskoláztattak. Dolgozom. Nem szégyen az.
MARI: Jaj, de furcsa, hogy összetalálkoztunk, két szegény ember.
FERI: Zsák a foltját.
MARI: /Tűnődik, erősen nézi Ferit/: Mondja, mit csinálna maga, ha mondjuk, elvenne valami nagyon gazdag lányt, aztán sok pénze lenne?
FERI: Én nem gazdagot akarok elvenni, hanem olyat, akit nagyon szeretek.
MARI: De mégis, ha úgy fordulna, hogy nagyon sok pénze lenne?
FERI: Gazdálkodnék. Fiúgyereket nevelnék. Hát maga?
MARI: Én? Én nem kívánom a sok pénzt. Csak egy kis boldogságot.
FERI: /Gyönyörködve nézi/: Egy kis boldogság, persze. De azt nem adják ingyen. Ahhoz, hogy valaki boldog lehessen, előbb szeretni kell.
MARI: /Rugdossa a földet/: Azt… azt… hiszem, azt szeretném.
FERI: És akkor az a boldogság, hogy az a bizonyos illető is…
MARI: Igen… az… az kéne. /Feláll, egy virágot szakít le a kút mellett, szórakozottan a mellére tűzi./
FERI: És nem szeret senkit? /Mari a fejét ingatja/: Egy kicsit se?
MARI: Nem. /El akarja terelni a szót/: De soká jönnek már!
Az író és felesége, Franciska, kisfukkal, Andrással
Laták István következő vázlatát egy másik papírlap félbetépett oldalára írta, egybefolyó sorokban, a szövegtest tagolása nélkül. A neveken kívül mindent kisbetűkkel és javarészt írásjelek nélkül jegyzett fel: „Bagoly Sándor gyáralapítása és tönkremenése hogyan kezdi kis mocsaras földön kis égető nagyobb szalma-tüzelős első gyár földek szőlők bosztányosok második gyár felesége szeretői esetei városon nem káromkodik jár az egyik munkása feleségéhez [olvashatatlan szövegrészlet: …nyéli?] a cselédlányt is városban 200.000 disznó elherdálja cemendeinél (regény-tervezet), hogy jut végül semmire hányódik, vetődik”. Ugyanehhez a feljegyzéshez csatolva, de már egy külön papírlapon hozzáteszi még:
„Ezt Zsákival
megbeszélni
részletesebben”
Ezt a kézzel és grafitceruzával írott emlékeztetőjét a szerző ugyancsak az iménti színműkézirat egyik lapjára jegyezte fel, érdekessége pedig, hogy ez a regénytervezet vélhetően rögtön a Jani bácsi szerelmét feldolgozó történet (amelyikhez, egyfajta anyaggyűjtésként, még alaposan ki akarta faggatni édesapját, Laták Andrást…) vázlatának elkészítése után keletkezhetett, ugyanis a színműszöveg soron követező oldalának hátulján olvasható. Tehát nemcsak annak cselekménye folytatódik lineárisan – gondolatiságukban mintegy az elbeszéléstervezeteket is összefűzve –, hanem feltételezhetjük, hogy a szerző munka közben hevenyészetten, vagy pihenőóráiban, a kusza ötletek rendezgetése közben, de mindenképp egy alkalommal, ugyanazon a napon, talán ugyanabban az órában jegyezte fel mindkettőt.
(Laták István ifjúkori arcképe sajátkezű aláírásával)
FERI: Nagyon unja már?
MARI: /Élénken/: Nem! /Észreveszi, közömbösen/: Nem… De, hogy mi van már a tánccal?
FERI: No hallja, nem kell azt nekünk megvárni. Itt a bál, gyerünk. /Derékon kapja/
MARI: De hol a muzsika?
FERI: Én vagyok a muzsika. /Énekel, táncolnak/: Totót asszonynak totót a jánya, körülkacskaringos a szoknyája… /Kurjant/: Ihaj! /Nagyon ropja, Mari nevet./
MARI: Nem, nem lehet így. Na igazán, engedjen!
FERI: Engedem, ha nekem adja azt a virágot.
MARI: Kéne?
FERI: Nem adja nekem?
MARI: Kelkáposzta, nyúlpajtás, orrod attól fokhagymás.
FERI: Ha nem adja, elveszem erőszakkal.
MARI: Hohó, vadász úr, így nem alkuszunk. /Hirtelen kirántja magát, elfut, nyelvét visszaölti/: Bee! Vegye el, ha tudja.
FERI: No megállj! /Kergeti, nagy kergetőzés fejlődik ebből árkon-bokron keresztül. Mari roppant ügyesen siklik ki mindig Feri kezéből, nagyokat kacag, végre sarokba szorul/: Ide azt a virágot! /Elveszi tőle/
MARI: /Nevetve liheg/: Jaj, de elfáradtam! Alig állok a lábamon.
FERI: Majd megmutatom én, ki az úr a háznál, nézze meg az ember!
MARI: /Lenéz a kútba/: Jaj, de mély! /Belehuhog/: Nincs visszhangja. /Feri nézi a Mari vállát, mozdulatot tesz, hogy átölelje, de meggondolja/
FERI: /Szintén lenéz/: Milyen jó tükör az odalenn.
MARI: /Lekiált/: Szervusz, Mari, hogy vagy? Jaj, de jó neked odalenn a hűvösön. /Ferihez/: Igazán, húzzon fel nekem egy kis vizet! Borzasztó szomjas vagyok.
Újságíróigazolványa 1968-ból
A fentebb említett Zsáki pedig, akivel – tervezett novellatémájával összefüggésben – Laták István még egyeztetni készült, amikor itt idézett följegyzését elkészítette, a moravicai, vagyis bácskossuthfalvai Zsáki József volt, az író sógora, Laták Aranka férje. Másik nővérének, Laták Ilonának az első férje pedig Németh Rudolf színész és operaénekes volt.
Zsáki József emlékét faluja máig is tiszteli és ápolja, hiszen feljegyezték róla, hogy 1944 és 1945 gyászos fordulóján – a visszacsatolás rövid időszaka után a Délvidékre bevonuló délszláv partizánok által a helyi, őshonos magyarság ellen elkövetett népirtás tragikus időszakában – éppen az ő „közbenjárására egy moravicai sem veszett oda. Ne feledjük el, hogy Zsákit is jól elverték a csendőrök 1941-ben, 1942-ben, belőle is folyt a vér. [1944-ben] Külön barakkba záratta a moravicaiakat, és nála volt a kulcs. […] …a településbelieket 1944 karácsonyán hiánytalanul hazaengedték” – mondta el nem is olyan rég, egy 2009-es interjúban Nagy Tibor történelemtanár, helytörténeti kutató. Zsáki Józsefről később Bácskossuthfalván utcát neveztek el, a település sakk-klubja is az ő nevét viseli. Joggal és okkal feltételezhetjük hát, hogy kettejük – a sógorok és barátok – magánbeszélgetéseinek is szerepük lehetett abban, hogy az író pontosan ismerje (hiszen lényegében első kézből értesülhetett…) az ekkor történt eseményeknek a későbbiekben a nyilvánosság előtt évtizedekig elhallgatott részleteit is.
A VAGONAJTÓ KILINCSE
A vagonajtó kilincse című novella cselekményében a legizgalmasabbak, legmozgalmasabbak egyike Laták István kötetbe nem sorolt elbeszélései közül. Főhőseit természetesen – akárcsak az elbeszélő ént is – ismét utazás közben, vasúton, talán épp a már legutóbb is látott vicinálison érjük. A vonatok iránti érdeklődését, a fülke és a kupé élettérként való értelmezését a szerző mindenképp gyermekkorából hozta magával, hiszen vasutas csemeteként nevelkedett. Az elbeszélő én ismét csak megfigyel, nem aktív szereplője a történetnek. Kihallgatja és megfigyeli útitársait. Mintha csak egy játék közben elrejtőzött kisgyermek hallgatná ki, csenné el a felnőttek beszélgetését.
Laták István ebben az elbeszélésében akárha ismét el akarná altatni az éberségünket, előbb hosszan írja le, hogyan kártyáznak a munkások a vonaton. Nem először látja és figyeli meg őket, tehát részben már a szokásaikat is ismeri, részletes leírást ad ruházatukról, öltözetük egy-egy darabjáról, festékes sapkáikról, a magukkal vonszolt ládáikról, amelyeket szükség esetén kártyaasztalként is használnak, majd pedig a legváratlanabb pillanatban – amikor már azt hinnénk, hogy éppen ez az elbeszélés központi témája – a visszájára fordítja a történetet. Hirtelen húzza elő mellényzsebéből a fordulatot: bekövetkezik a tragédia. A baleset leírásában is ugyanolyan részletekbe menő, mint korábban főhőseinek jellemzésében, ezért a véres részletek helyenként már naturalizmusba hajlanak: „a vonatkerekek között elmaradt, levágott lábak a barna, kopott sarkú félcipőben”, vagy a kézfej, amelyik „ott fehérlik-piroslik a vagonok fekete hasa alatt”. Habár az elbeszélő én könnyeden, élményszerűen – barátokat látva az idegenekben – adja elő történetét, a novella már a tragédia felvezetésében is komor hangulatú, mintha ezzel is előkészítené a fordulatot, ami utóbb teljesen eluralja elbeszélt élményanyagát.
