Dömös központjában szálltam le. Dömös-Felsőnél kerültem volna a legközelebbre a R. I. M. szanatóriumához, de nem akartam tizenkettőnél sokkal előbb megjelenni, előzetesen ugyanis tíz és dél közöttre jeleztem érkezésem.
– És az Istennel hogy állsz? – kérdezte Zoli bácsi, aki a szanatóriumnak a kezdetektől fogva nemcsak egyszerű igazgatója volt, hanem lelki vezetője is.
Zoli bácsi és felesége, amikor államilag még nemhogy nem támogatták, hanem hivatalosan nem is engedélyezték az ilyenfajta tevékenységet, a saját tulajdonú, bükkszentkereszti víkendházukba engedték be a szenvedélybetegek kisebb-nagyobb csoportjait, s ők ketten –néhány lelki társ segítségével – foglalkoztak velük két-háromhetes váltásokban.
– Éppen az a baj, s talán nekem is épp az legnagyobb bajom, hogy Isten megteremtette a világot, és mára magunkra hagyott minket! – válaszoltam a lehető legőszintébben.
– Nos, ha így véled, akkor nagyon megértelek. Isten nélkül tényleg nagyon nehéz tud lenni az élet. Még az a jó, hogy tévedsz! És Jézus? Róla hallottál? – mondta, és kérdezett tovább, amire én már igencsak zavart mondatokban feleltem, hogy rendes katolikus családban nevelkedtem, kisgyerekként megkeresztelkedtem, jártam hittanra, voltam elsőáldozó, bérmálkozó, a pappal a templomon kívül is jóban voltam, sőt, még egyetemista koromban is, ha otthon jártam, meglátogattam, de vallásom nem nagyon gyakoroltam, Jézust pedig megfeszítették, a keresztfán halt meg...
– Ha maradsz, s megismered, hogy mit vallunk mi minderről itt, protestánsok, reformátusok – szólt kihasználva pillanatnyi elnémulásom –, és ha kész leszel elfogadni, amit az élő Isten neked is felkínál, magad is megtapasztalhatod kegyelmét, s azt is, hogy vele igenis lehet, sőt, érdemes is élni!
