A folklorista is valamikor a gyermekkorában találkozik először a mesével. Azt hiszem, minden családban van egy-két történet, melyekkel az anyák és az édesapák szórakoztatják gyermeküket. Nálunk a Piroska és a farkas volt a kedvenc, meg a Szürke ló. Az utóbbinak a lényege, hogy a kiöregedett ló eltakarja a rókalyukat, s ebből különböző konfliktusok keverednek. Anyám meséje volt. Valamikor a nyolcvanas évek végén, Ludason egy szakdolgozathoz anyagot gyűjtöttem, kézenfekvő volt, hogy rokonaimat faggattam elsőnek.
Megdöbbenésemre édesanyám anyai nagybátyja – aki mellesleg csak néhány évvel volt idősebb anyámnál – a mesék kapcsán a Szürke lovat mondta el. Némi kutakodás után kiderült, hogy családi történetnek számított a Takácséknál. Közeli rokonaim mind ismerték. Jó szakdolgozati téma lett volna. A kivénhedt ló története nem jutott eszembe a hetvenes években. Abban az időkben, másodév végén, harmadév elején a budapesti folklórtanszéken illett szakdolgozati témát választani. Akkortájt a később tragikusan fiatalon elhunyt erdélyi Salamon Anikó jobbnál jobb frissen gyűjtött hiedelem-, eredet- és történelmi mondával kápráztatta el a tanszéket és a professzor asszonyt: Dömötör Teklát. A hetvenes években Szabadkán én ilyesmire nemigen akadtam, legfeljebb annyit tudtak Pócs Éva kérdőívére válaszolni, amely Zagyvarékas néphitének alapján készült, hogy Cicella köt, Dávid pedig hegedül a Holdban. Mivel akkortájt jártak az amerikai űrhajósok a kisbolygón, azt is hozzátették viccesen, hogy a kötőtűt lehozták a Földre. Természetesen Szabadkán azóta nagyszerű epikus folklóralkotásokra akadtam: történeti mondákra, népmesékre, apokrif imákra. Valószínűleg a kezdő kutató görcse volt bennem, hogy itthon nem sokra mentem a tudományommal.
A hetvenes évek közepén fedezte fel magának a vajdasági magyar folklórkutatás a szeged-felsővárosi Kálmány Lajost, aki 1852-ben született. Katona Imre, akinek sokat köszönhet a vajdasági és a baranyai magyar néprajzkutatás, javasolta Tóth Ferencnek, hogy a Temesközben a naptári ünnepeket, illetve a népballadákat kutassa. Az első gyűjtőútra maga is elment, Kálmány- emlékeket keresett, Borbély Mihály rokonsága után kutatott. Kálmány módszerére volt kíváncsi, hogyan viselkedett az adatközlőkkel a szegedi felsővárosi tímár fia, akinek az édesanya Kucoráról származott ugyancsak iparos családból. Fiukat piaristákhoz járatták gimnáziumba előbb Szegeden, majd Temesváron, itt lépett be a papi szemináriumba.
A XIX. és XX. század fordulóján élt folklorista tudósi nagyságát emlegetjük, tevékenységére emléktáblák emlékeztetnek bennünket: Egyházaskéren, Csókán, Szajánban, Szentmihályon. Nemcsak az elméleti folklórban, a magyar ősvallás mibenlétének kutatásában jeleskedett, hanem a korszak egyik legjelentősebb gyűjtője is volt. Elméleti munkáihoz az adatokat jobbára a temesközi magyaroktól gyűjtötte, nagyon jól ismerte a vidéket. Méltatóitól tudható, hogy nyughatatlan természete miatt gyakran váltogatta a plébániákat, nehéz ember volt, örökös káplán. Péter László (nyugalmazott egyetemi tanár; a szerk. megj.), aki már az ötvenes években elkötelezett kutatója volt Kálmány tudósi pályájának, manapság is újabb részletekkel örvendeztet meg bennünket a nagy folklorista opusának pontos feltárásában, pontos kimutatást végzett állomáshelyeiről. Ebből a kimutatásból tudjuk, hogy húszéves káplánkodása alatt idejének nagyobbik részét vidékünkön töltötte, volt ahol csak néhány hónapot, máshol viszont hosszabb ideig dolgozott. Természetesen nemcsak a népköltészeti alkotások összegyűjtésével és tanulmányok írásával töltötte idejét, hanem ellátta a kápláni teendőket is. Szőregi tevékenységének adatait (hányszor esketett, kiket keresztelt, kit temetett el) – egy majdani pontos életrajz elkészítéséhez – Péter László kérésére a helyi plébánosok gyűjtötték össze a plébániák irattárában.
Nem lenne érdektelen, ha a mi plébániáinkon is megnéznénk, hogy töltötte napjait. Álljanak itt a ránk vonatkozó adatok: Szajánban 1889. március 24-étől 1880. december 20-áig, Törökbecsén 1880. december 20-ától 1881. április 30-áig, Csókán 1887. május 1-jétől 1891. szeptember 9-éig, Németeleméren 1892. március 31-étől 1894. április 30-áig. Szajánban Kristóf János, Törökbecsén Szentkláray Jenő, Csókán Hoffman János, Németeleméren Szabó Ferenc volt a principálisa. Törökbecsén a korszak legjelentősebb történésze volt a főnöke, nem rajta múlott, hogy Kálmánynak fél év után mennie kellett. Törökbecsén történetesen a tanító jelentette fel, hogy a gyerekektől pap létére sikamlós tartalmú népdalokat és gyermekjátékokat gyűjtött. Az eseményekről maga Kálmány számolt be a Pesti Napló 1881. március 7-i számában. Az iskolaszék kitiltotta az iskolákból az erkölcsiség megrontójaként. A botrány után nem maradhatott Törökbecsén, hiába állt ki mellette főnöke, Szentkláray Jenő. Máskor meg azért kellett mennie, mert az egyházaskéri tagosításkor a szegény dohánykertészekért emelt szót. 1892-ben majdnem börtönbe került, mert az óteleki parasztok mellé állt, amikor azok fellázadtak jegyzőjük ellen. Temesközben, de Szegeden sem sokat jelentett, hogy a káplán országosan ismert tudós: a Magyar Tudományos Akadémián, a Kisfaludy és a Dugonics Társaságban tartott felolvasást. Könyveket jelentetett meg, leginkább a saját költségén. Az óteleki affér után Elemérre kerül, valószínűleg innen látta el a szentmihályiak lelki gondozását is.
A vándorló évek alatt volt munkássága csúcsán. Ebben az időszakban gyűjtötte össze elméleti munkássághoz az alapot. Szőregen, Magyarszentmártonban és Csókán írta azokat a tanulmányait, melyekre napjainkban is szokás hivatkozni, ha a magyar nép hitvilágát kívánjuk pontosabban megvilágítani. Többek között Csókán rendezte és szerkesztette Ipolyi Arnold népmesegyűjteményét, mely az első világháború árnyékában: 1914-ben jelent meg. Eleméren már a gyűjtési kedve is alábbhagyott, Szentmihályról mindössze egy mesét publikált. 1894-ben megüresedett a szegedi belvárosi plébánosi állás, pályázott. Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, József főherceg állt ki mellette, mégsem őt nevezték ki. Sokéves káplánkodásának és vándorlásnak vége szakadt: 1894-től Csanádpalota plébánosa lett. Csaknem másfél évtizedig szolgált itt. Tudósi kedve alábbhagyott, a plébánia körüli teendők elvették idejét a kutatómunkától, a ház történetébe is csak néhány oldalas feljegyzése maradt ránk. Úgy emlékeztek rá Csanádpalotán, hogy erős, nagydarab ember volt. Szorgalmas, maga művelte a plébánia birtokát. Jó gazdának bizonyult: még a virilisták listájára is fölkerült a hatvanhetedik helyre. 1906-ban agyvérzést kapott, négy év múlva nyugdíjazták. 1913-ban félig bénán visszatér a Temesközbe mesét gyűjteni, a legtöbbet Egyházaskéren. Ezeket 1914-ben a kétkötetes Hagyományokban publikálta, ezek között vannak Borbély Mihály meséi is. Következett az első világháború. A tudós pap magányosan, betegen, nyomorban élte élete utolsó éveit, nyugdíját akadozva folyósították. 1919. december 5-én halt meg. A kortárs Móra Ferenc a legnagyobb folkloristának nevezte.
