A Székely Tibor-gyűjteményről szólva írtam le azt a szomorú igazságot, hogy a felnőtté válás ára többek között a mindannyiunkban szunnyadó kalandvágy elfojtása. Ez bizony nemcsak az utazásra vonatkozik: nagyon sokaknak fordult meg például a fejében az a gondolat – meglehet, talán csak egy villanásnyira –, hogy ha nagy lesz, régész lesz. Aztán a többség kinőtte-elhessegette ezt az ötletet (is).
Olyan kísértés ez, amely egyenértékű a világutazással (utazás is, csak nem térben, hanem időben!), hiszen ha azt mondom: archeológia, azt mondom: kaland. S bizonyára a régészek egy része, hosszú évtizedek múltával, felőrlődve a napi rutintól, legyintene, s azt mondaná – inkább nagyképűségből, mint meggyőződésből –, hogy nohát, a régészet tudomány, s nem Indiana Jones-féle ostorpattogtatás, lövöldözés, üldözés a fél világon keresztül! S igaza van – félig. Félig pedig mégiscsak a kalandvágy az, amely minden régészt elindít pályáján. Hiszen mi más a felfedezés, az ismeretlen feltárásának vágya, ha nem kalandvágy? Minden feltárómunkát izgalom előz meg, amely a munkálatok előrehaladtával vagy alábbhagy, vagy fokozódik attól függően, mi kerül elő a föld alól. Mert lehet, hogy ez csupán kerámiatöredékek halmaza, csontvázak, netán fémtárgyak, amelyek azon túl, hogy statisztikailag alátámasztanak valamilyen korábban felállított elméletet, nem hozzák túlságosan lázba az embert. S van a többi: a szenzáció. Márpedig hány régészeti sztori kezdődött a miénkhez hasonlóan…
1954. március 18-án a szenttamási Budućnost téglagyár igazgatója, Gavlik György telefonon értesítette a zentai múzeumot, hogy egy sírt találtak. Másnap Hagymás Károly, a múzeum preparátora elment a helyszínre. A továbbiakról írva az ő feljegyzéseiből idéznék:
„A sírt még márc. 9-én Malatin György téglagyári munkás földelőkészítés alkalmával találta meg. Eközben vigyázatlanságból az alsó lábszárakat levágta. Ő itt abbahagyta a munkát, és értesítette az igazgatót, de mivel ő el volt foglalva, nem értesítettek mindjárt bennünket. Mielőtt értesítettek, a sírt 18-án az igazgató a jelzett munkással megbolygatta. Helyesebben kezdték ásóval kiásni. Így a benne lévő üvegkürtöt részben összetörték, részben kivették, mivel pont a medence körül és a fejnél piszkálták meg. Kérdésemre az igazgató azt válaszolta, hogy azért bontotta fel, mivel meg akart győződni, hogy régi sír-e, és ne hiába hívjon ki bennünket.
A sír goromba kipucolását Malatin György munkással és Kacsicska József munkavezető segítségével végeztem. A sír kitisztítását egyedül végeztem.”
Az észak-déli tájolású sírban női csontváz feküdt háton, kezei teljesen a test mellett. A sír átlagosan 180 cm mély volt. A csontváz bal tenyerénél helyezkedett el az üvegkürt, a fent említett „baleset” következtében törött állapotban. A sír egyébként a mellékletek tekintetében igen szegényes volt, csupán egy övcsatot, egy erősen korrodált vaskést és orsókarikát találtak a csontváz mellett. Ez lehetett akár sírrablás következménye is. A sír feltehetően egy avar temető része volt, hiszen az említett téglagyár területéről kerültek elő egy másik sírból azok a csontból készült íjveretek, amelyek a zentai múzeum állandó kiállításán szerepelnek.
Visszatérve azonban üvegkürtünkre: színe enyhén zöldes, külső ívének hossza 33 cm, a szájátmérő 8,8 cm. Már Hagymás Károly – analógiákat keresve – arra a következtetésre jutott, hogy különleges leletről van szó. A régészszakma magáévá tette: „beszivárgott” a szakirodalomba, kiállításokon is szerepelt, legutóbb 2002-ben, a Magyar Nemzeti Múzeum kiállításán, ahol a nagyszentmiklósi avar kincsleletet mutatták be. A kiállítás főcímével (Az avarok aranya) nyilvánvalóan az ötvösművészetre utalt, hiszen az látványosabb, s nagyobb hatást gyakorol a látogatóra; bár az avarok kerámiaművészete is igen figyelemreméltó.
Az avarok üvegéről szokott legkevesebb szó esni, lévén hogy üvegneműhöz kereskedelem útján vagy hadizsákmányként jutottak, ritkaságszámba ment, törékeny volt. (Itt most valamelyest igazságot is szolgáltatunk a témának, nem elsősorban azért, mert az írás az Üveggolyó mellékletben jelenik meg, hanem mert e havi műtárgyunk is üvegből készült.)
A belső-ázsiai eredetű avarok több hullámban érkeztek Európába. Az első ilyen hullámuk a 6. sz. közepén tűnt fel a mai Dél-Oroszország és Ukrajna területén, s fokozatosan olvasztotta törzsszövetségébe az útjába kerülő, komolyabb ellenállást kifejteni nem tudó etnikumokat, néptöredékeket, köztük a szlávokat is. A Tisza vidékére 567-ben érkeztek, mégpedig a Keletrómai Császárság területén szerveződő új nagyhatalom, Bizánc hívására, hogy a longobárdokkal szövetkezve megdöntsék a gepida törzsek dominanciáját. Ez sikerült is, utána azonban a gepidáktól elfoglalt területeket nem adták ki a kezükből, egész Pannóniát bekebelezték, sőt a nagyfejedelemség (kaganátus) székhelyét is ide helyezték. Több jelentős várost elfoglalva állandó fenyegetést jelentettek Bizánc számára; annak fővárosát, Konstantinápolyt is ostrom alá vették, bár sikertelenül, időnként azonban adófizetésre kényszerítették az akkor még csak körvonalazódó nagyhatalmat. (Ezek a bizánci adóaranyak tették számukra aztán lehetővé, hogy hozzájuthassanak az olyan luxuscikkekhez is, amilyeneket ők maguk nem állítottak elő, például az üvegből készült ivókürtökhöz.
Terjeszkedésüknek egy új birodalom, a frankoké vetett véget, majd az avarok ellen fellázadt szláv törzsekkel szövetkező bolgárok győztes hadjárata következtében a Tisza-vidéken is megszűnt az avarok uralma. Helyüket azonban nem tudták átvenni sem a bolgárok, sem pedig a szlávok; megjelent a honfoglaló magyarság. Sok jel mutat arra, hogy előőrseik mára késői avar korban jelen voltak (kettős honfoglalás).
A fémből (aranyból, ritkábban ezüstből) készült rhütonok ha nem is gyakori, de mindenesetre nem meglepő leletként szoktak előkerülni. Egy-két ilyen kürttel kapcsolatban még az is felmerült, hogy esetleg hangszerként szolgáltak (az egyikkel végeztek is ilyen irányú kísérleteket), az üvegkürt azonban egyértelműen ivókürt volt. S mint ilyen, itt most büszkén kimondhatjuk: a szenttamási volt a Kárpát-medence első üvegrhütonja. Később, bizonyos időközönként, még három került elő Magyarországon (a kiskörei és a kiskőrösi a Magyar Nemzeti Múzeum, a csólyospálosi pedig a kiskunhalasi Thorma János Múzeum állandó kiállításán tekinthető meg). Ami közös bennük, az származási helyük (Bizánc, esetleg Itália déli része, s az, hogy mindegyik női sírból került elő. A szenttamási azonban mégis különlegesnek számít: míg a másik három vékony falú, s üvegszállal készült tekercselés díszíti, s egyértelműen a szarvasmarha szarvának végéből készült ivótülköt imitálja, addig a „miénk” fala vastagabb, teste viszont megnyújtott, s puritánságában is igen érdekes esztétikai látványt nyújt.
Minden tekintetben valódi ékköve a zentai Városi Múzeum régészeti állandó kiállításának.
Az avar kori üvegkürtről március 31-én este 6 órakor a zentai Városi Múzeumban Pejin Attila történész-muzeológus művelődéstörténeti előadássorozata keretében hallhatnak az érdeklődők.
