13.
Felelősségtudat hiányos világban élünk. Nem hiszem, hogy ez régebben másként volt, de én, de mi most és itt élünk, itt és most tapasztaljuk meg, mit jelent, ha olyanok befolyásolják az életkörülményeinket, akiknek felelősségérzete sok kívánnivalót hagy maga után. Nézzük pl. a szülői hozzáállást a gyermeknevelést illetően. Mindenki, aki iskolában tanít, az általános iskolától kezdve az egyetemi képzéssel bezárólag, gyakran találja magát szembe azzal a jelenséggel, amire azt szoktuk mondani: ennek a gyereknek nem volt gyerekszobája. Az illemtan mint olyan, ismeretlen fogalom a mai gyerekek többsége számára, pedig az első ilyen jellegű útmutató már 1111 táján is használatban volt.
A neveletlenség külső megnyilvánulási formái sokféleképpen csapódnak le a mindennapok kommunikációjának világában olyan apróságoknak tartott esetekben is, mint pl. az, hogy magunk után bezárjuk-e az ajtót vagy sem, köszönünk-e, ha valahova belépünk vagy sem, tudjuk-e, mikor és miért kellene azt mondani hogy: köszönöm, kérem stb. Ezek az apróságok pedig a szülői nevelés függvényei, és ha ezzel adós marad a család, semmilyen iskola nevelési programja sem tudja majd helyrebillenteni a mulasztást. A gyermek viselkedése udvariatlan, modortalan lesz, esetleg a pimasz, az arcátlan meg a bunkó, bugris jelzőket is kiérdemli. A megszokás ilyen esetekben nagyon nagy ellensége az embernek. A későbbiekben ugyanis hiába ér el sikereket tanulmányai során, hiába szerez akár egyetemi diplomát is, mégis jellemének minősítésekor a műveletlenség, a pallérozatlanság osztályzatát kapja.
Azt is megszoktuk, hogy a kellemetlenségek, a balsikerek okának keresésében a mások háza táján kutászkodjunk. A mindenki más vétkes, csak én nem jelszóval élve gyakran oly messzire távolodunk el a valóságtól, hogy iránytévesztett emberként egy agyonkomplikált, kiúttalanságot sugalló álhelyzetbe sodródunk, s még véletlenül sem jut el a tudatunkig az, hogy melléfogásaink okát önmagunkban keressük.
Hiányzik belőlünk a teremtésben ajándékul kapott életünk iránti felelősség. Ezúttal erről szeretnék szólni. Nem a másokért vállalt felelősségről, hiszen az mindaddig a realizálatlanság állapotába szorul, amíg a saját életünk szent és sérthetetlen voltát nem ismerjük fel. Amíg nem tudatosodik bennünk, milyen óriási kegyelem részesei vagyunk, mert megadatott nékünk az a kivételes lehetőség, hogy a világmindenség tudatos teremtményeiként kiérdemelhetjük az egyszeri és megismételhetetlen élet adta teremtői folyamat titkaiba való betekintés esélyét. Azt mondtam: kiérdemelhetjük! Ennek pedig egyetlen feltétele van: az, hogy felelősséget vállalunk a saját létezésünkért. Hogy hozzájárulunk a saját életünk kiteljesedéséhez, kiteljesítéséhez, hogy amikor majd továbblépünk ezen a földi dimenzión, elmondhassuk: nem volt hiábavaló a megtestesülésünk. Ha akarjuk, alkotói hozzáállással megérinthetjük a világmindenséget, ahogyan azt tették az emberiség történetében a legnagyobb művészek, gondolkodók és tudósok, de a sok névtelen kisember is, amikor tisztességes munkával megművelte a szántóföldeket és földi táplálékot biztosított önmaga és közössége számára.
Az önbecsülés, az emberi méltóság kifejezésre juttatása az önnönvalónk iránti felelősségérzet viszonylatában képes csak realizálódni. Egyéni, de közösségi életvitelünk, életutunk teljességre törekvő kibontakozása/kibontakoztatása és maga az út a tétje annak, hogy köszönetet tudunk-e majd mondani azért az isteni végtelen szeretetért, mely evilági létezéssel ajándékozott meg bennünket.
Amikor gyermekeinket megtanítjuk arra, hogy megköszönjék a kapott pástétomos kenyeret, a kért és megvásárolt ajándékot vagy akárcsak a biztatás szavait, amikor hatalmába keríti őket valamilyen oknál fogva az elbizonytalanodás, máris sokat tettünk. Megtanítottuk arra hogy, ahogy a régiek mondták, mindenért köszönni kell. Mert az, hogy vagyunk, a teremtésben kapott ajándék. Enélkül nem érezhetnénk azt, hogy része vagyunk a végtelen világegyetemnek. Annak a világmindenségnek, melynek szépségét a Hubble űrteleszkóp közvetíti számunkra. Így arra is fény derül a viszonyítás révén, hogy mennyire esendő és törékeny ez a mi létezésünk. De ha képesek vagyunk felelősséget vállalni érte, a határtalan és végeérhetetlen univerzum misztériummal teli élményét kapjuk jutalmul.
S akkor talán már az elmúlásról is képesek leszünk félelem nélkül gondolkodni.
