Amióta mindkét lányunk kiröppent a családi fészekből, és az óceánon túlig meg sem álltak (pedig valamikor az életünk alkonyát úgy képzeltük el, hogy körülöttünk csicsereg, cseperedik majd a sok unoka, mi meg olvassuk nekik a szép magyar népmeséket), férjemmel ráérős, magányos nyugdíjas napjainkban azon évődünk, melyikünk adott nekik többet: ő az útjukat egyengető pénzével, vagy én, a szinte születésük első napján megkezdett idegennyelv-oktatásommal.
A nehezen összekuporgatott vagyon gyorsan elveszhet, valamint az élet későbbi szakaszában is megszerezhető, a nyelvtudást viszont gyerekkorban a legkönnyebb elsajátítani, megkedvelni, elvenni pedig soha nem lehet! – mondom én, idegennyelv-szakos tanárként. Anyaként pedig titokban remélem, lányaim a játékos, vidám, barátokkal együtt töltött nyelvórákra mindig szívesen, szeretettel emlékeznek vissza.
Érvelésemet támogatja a bölcs népi mondás is: annyi ember vagy, ahány nyelvet beszélsz. Persze, ezt nem szabad szó szerint érteni. Szépen is néznénk ki: én magam ugyanis négy nyelven (helyesebben négy és félen, hiszen gimnáziumi és levéltárosi éveim alatt egy kis latintudás is rám ragadt) mondom és írom elfogadható szinten, nyelvtanilag helyesen, a kiejtésemet tekintve talán nem egészen tökéletesen a magamét. Ennyi ember mégsem lettem, leginkább férjem és gyermekeim szerencséjére, a volt főnökeimről nem is beszélve! A nagy szorgalommal, kitartással, gyakorlással, de szinte hobbiként tanultak mellé egyetemi diplomát is szereztem nyelvtudományból, és annak ellenére, hogy közép- és általános iskolákban csak rövid ideig oktattam, egész eddigi életemet meghatározta, tarkította, gazdagította a nyelvekkel való jó viszonyom, az irántuk máig tartó érdeklődésem, vonzalmam.
Azt hiszem, nyugodtan kimondhatom: az egyetlen biztos támaszt eddigi pályámon az idegen nyelvek tudása jelentette. Amellett, hogy számomra fontos, kellemes és hasznos időtöltés a szépirodalmi és szakkönyveket eredetiben olvasni, boldogító érzés messzi országokban a „bennszülöttekkel” egyenlő partnerként, magabiztosan társalogni, a komputer világában könnyedén boldogulni, esetemben még biztos kenyérkereseti lehetőség is. No, milliomos ugyan nem lettem általa, de amikor pénzszűkében voltam/vagyok, egy-egy magánóra vagy fordítás bármikor meghozza a konyhára a hiányzó összeget.
Örömmel látom, hogy immár nálunk is mind többen felismerik, csak az anyanyelvével ma már nehezen boldogul az ember. Kiváltképpen a magunkfajta számára fontos ez. Ebben a „szigetnyelvű, szigetkultúrájú országban” létkérdés: a magyar és a szerb sem világnyelv. Amint kilépünk a csupán néhány négyzetkilométert kitevő szülőföldünkről, máris félembernek számítunk.
Nyelveket elsajátítani napjainkban már szinte gyerekjáték, szórakozás. Lassan nálunk is bevezetik az óvodákba a nyelvtanítást, és nem csak kísérletképpen; az iskolai heti két-három kötelező óra mellett nagy segítséget nyújt a televízió, a számítógép, a sok-sok gyönyörű, színes, cédével ellátott tankönyv. A diákcsereprogramok is kezdenek népszerűvé válni. A határok is megnyílni látszanak, és lassan már csak elhatározás és akarat kérdése lesz, szándékozunk-e haladni a korral. Nem is csodálkozom azon, hogy már-már divat is. Nincs a környezetemben olyan személy, aki nem próbálkozott volna életében legalább egy idegen nyelv tanulásával. Az „én időmben” testvéreimmel csodabogaraknak számítottunk, amiért nyelvórákra jártunk. Hát még negyvenen felüli édesanyám, aki öt gyerek, munkahely mellett angolul kezdett tanulni!
Szakemberek megállapítása szerint e szempontból a kisgyermekkor a legfogékonyabb időszak, különösen, ha adott egy idegen nyelven beszélő környezet is. Ekkor gyors és garantált a siker, feltéve, ha a kicsik teljesítménye iránt nem nagyok az elvárások, tanításuk inkább játék, és szinte észrevétlenül folyik. Ám mindkét feltétel (zsenge kor, idegen nyelvi környezet) ritkán adódik egy időben. Egy vagy több idegen nyelv elsajátítása szorgalommal, kitartással a későbbi években, felnőttként is elérhető, még egynyelvű környezetben is. Kiváltképpen, ha nem kötelező feladatként fogjuk fel, inkább hobbiként, szórakozásból tesszük. Idős korban is bátran csapjunk bele! A nyelvtanulás ugyanis – mint a művészet – kortalan!
A választott idegen nyelv helyes elsajátítását könnyítheti és gyorsíthatja egy erős motiváció, egy csipetnyi veleszületett nyelvtehetség, az anyanyelv szabályainak ismerete, és nem utolsósorban a szülői biztatás, a megfelelő ösztökélő környezet is.
E szempontokból is nagyon szerencsésnek vallhatom magam. A nyelvek iránti érdeklődésemet valószínűleg már az anyatejjel szívtam. Nekem még magyarból is kettő jutott: a debreceni, Szabó Magda írótól ismertté vált Dóczy-kollégiumból házasságkötése révén a Délvidékre került magyar szakos édesanyám nyelve volt az egyik, a másik pedig az utcán elsajátított ízes bácskai nyelvjárás. Arról nem is beszélve, hogy német származású apai nagyanyánk nem magyarul társalgott velem és testvéreimmel. Korán felismerve adottságainkat, szüleinktől biztatásból is kaptunk elegendőt, kiegészítve azt az akkor, az 1950-es, 60-as években beszerezhető segédeszközökkel: szótárakkal és idegen nyelvű könyvekkel. Motivációként – ami szintén nagyon fontos! – esetemben elegendő volt az ígéret: ha megtanulok németül és angolul, meglátogathatom a németországi és amerikai rokonokat...
Az én gyerekkoromban az iskolában kopott, szürke, egymástól örökölt nyelvkönyvekből tanultunk. Otthon még nem volt televíziónk, sem magnetofonunk. Már mint kamasz hallottam először idegen szövegű slágereket, és nagyon idegesített, hogy nem értem, miről szólnak. Testvéreimmel, barátnőimmel hallás után fújtuk a számunkra érthetetlen és értelmetlen, hosszú mondatokat, mint pl. Roses are red, my love, violets are blue, sugar is sweet, my love but not as sweet as you... Micsoda élvezet volt később, már néhány angolóra után felismerni, mit rejt az eddig ismeretlen szöveg! Meg idővel összehasonlítani művészi fordításokat az eredeti szöveggel! Mert sokszor „becsapnak” ám a műfordítók bennünket! Ki gondolná például, hogy Babits Mihály gyönyörű Heine-versfordításában (Mementó) szabadon, egészen másként fogalmaz, mint a német költő?
Az eredeti gondolatot Simon István hűen tolmácsolja:
Arcocskád forrón a / nyár tüze fekszi meg, / piciny szivedben tél van, / zimankós és hideg. / Hogy megváltozik minden, / szerelmesem, csak várj! / Arcodon ül majd hideg, / s szívedben lesz a nyár,
Babits Mihály fordításában ugyanez:
A hajad oly fekete, / a ruhád oly fehér: / az ifjúság ígérete / az élettel felér. / Ó, csal az ember élete! / ki tudja, mit nem ér? / Ruhád is lesz még fekete, / hajad is lesz még fehér...
A kérdésekre, hogy miként, hogyan (egyedül vagy csoportosan, otthon, iskolában, magánórán, külföldön), milyen segédeszközök bevonásával (könyvek, szótárak, DVD-k, számítógép), mely korban stb., ma már nehéz újat mondani, hiszen választ kaphatunk jobbnál jobb szakemberektől, ha beütjük az internetes keresőbe a „nyelvtanulás” varázsszót, vagy felütünk egy szakkönyvet.
A folytatásban főleg a saját gyakorlatomból nyert felismerésekről írok.
(A szerző nyugalmazott tanár, levéltáros)
