Született Csókán, azóta ki tudja, hányadik település kövét tapossa. Harminc életéve alatt volt már színész, rendező, ápoló, beszerző, cégvezető, újságíró és zeneszerző. Októberben költői munkásságáért és vasjani című verseskötetéért átvehette a Sinkó-díjat.
Tóbiás Krisztiánnal elsősorban az írásról, a munkáról beszélgettünk.
– Ahogy a fajtársaim többsége, én is utálok írni. Nagyon ritka, hogy nekiülök a munkának, de amikor eljön a pillanat, halomra írom a sorokat egymás után. Aztán húzok, átírok, alakítok, kidobok. Ezért van az, hogy a köteteimet nem nagyon kellett szerkeszteni: folyamatában megszerkesztem, találok hozzá koncepciót. Az első kötet vagy tíz évig készült, folyamatosan dobáltam ki belőle a műveket. A vasjani pedig a nagyapám történeteit tartalmazza, aki rengeteget mesélt, és nekem folyamatosan jutottak eszembe ezek a történetek. Ez a folyamat még ma is folytatódna: jutnak még eszembe mesék, amelyek kimaradtak a vasjaniból. De a könyvek akkor fejeződnek be, amikor szól a kiadó, hogy ideje lenne nyomdába küldeni. A kötetnek egyébként külön érdekessége, hogy a zEtna kiadó vezetője, Beszédes István, és a kötet szerkesztője, Bozsik Péter is Sinkó-díjasok.
Az egész köteten átível egyfajta nosztalgia. Ez a tiéd, vagy a nagyapádé?
– Elsősorban az enyém. Az a fajta nosztalgia ez, ami mindenkiben benne van, hogyha elköltözik otthonról. Ez az én esetemben egy hosszabb turné volt. Mentem Újvidék felé, Budapest felé. Ez a nosztalgia ahhoz a gyerekkori élménysorozathoz tartozik, amikor a nagyapám mesélt nekem. Ekkor ugyanolyan meseként fogtam fel Bábel tornyának történetét, mint az obsitos katonáét, vagy a nagyapám háborús élményeit. A gyerekek ráadásul a mesékről arra asszociálnak, amit maguk körül látnak. Amikor azt hallottam, hogy Jézus sétált a vízen, azt láttam magam előtt, ahogy ott sétál a Csóka melletti Holt-Tiszán. Az írásaimmal ezeket az asszociációs pontokat akartam elkapni.
Mondhatjuk azt, hogy ezek a honvágy versei?
– Sok mindent mondhatunk erre a ciklusra, többek között ezt is. De hozzá kell tenni, hogy egy kisgyerek gondtalan életébe és a mesevilágban folyó mindennapjaiba történő visszavágyás.
A kötet alcíme profán evangélium. Vallásos vagy?
– Én hívő vagyok, nem vallásos. Nem hiszem, hogy bárkinek közvetítő szerepet kellene vállalnia köztem és a másik oldal között. Nem is értem, honnan veszi magának valaki ezt a jogot. Olyan ez, mintha a gyerek az apjával egy harmadik külsős személyen keresztül kommunikálna. Nem hiszek a vallásokban. Nagyapám is hasonló beállítottságú volt, és ez az ő generációjának vallási fegyelmében sokkalta furcsább volt, mint az enyémben.
Az, hogy ezek a bibliai történetek összekeverednek a profán élettel, a te fejedben jött létre, vagy már így hallottad őket?
– Az egész ciklus akkor született meg a fejemben, amikor eszembe jutott, hogyan mesélt nagyapám Bábel tornyáról: hogy olyan magasra építették, hogy aki fenn malterozott, nem hallotta, mit kiabál az, aki lenn áll. Később fedeztem fel, hogy nagyapám kihagyta az egész meséből az isteni akaratot. Kőműves volt, és kivetítette a történetet a saját életére. Később már tudatosan kerestem ezeket az anekdotákat, és részben hozzájuk is tettem az alkotói szabadság jogán.
Városlakó vagy?
– Nem, egy magyarországi kis faluban élek, és annak is az üdülőtelepén. Évente két-három hónapig van ott élet, egyébként pedig a több kilométeres körzetben senki, csak az üres házak. Elszoktam a zajtól.
Amikor színházról volt szó az életedben, leginkább a rituális színház játszott szerepet. Kötődsz a szertartásokhoz?
– Úgy kezdődött. Rituálék, és azok kapcsolata a művészethez: íráshoz, színházhoz. Idővel azonban rájöttem, hogy azok minden egyes cselekvés mögött ott vannak. A rituálé profanizálódott. Ott van abban, ahogy kávét iszunk, ahogy beszélgetünk. Ami valamikor koncepciót jelentett, ma már mindennapi jelenség. A verseimben is vannak szituációk, amelyek furcsának tűnhetnek, pedig egyáltalán nem azok, csak le kell őket egyszerűsíteni a mindennapok szintjére.
Az írás rituálé?
– Inkább azt mondanám, hogy kényszer. Vagy ha mégis szertartás, akkor úgy az, mint a hajmosás. Minden rituálé, és semmi sem az.
Nagyon sokáig jelentős szerepet játszott életedben a színház. Hogyan kötődik ez a költészethez?
– Verebes Ernővel beszélgettünk egyszer erről, aki több művészeti formát művel párhuzamosan. Oda lyukadtunk ki végül, hogy valamit közölni akarunk, és keressük az eszközt. Van, akinek csak egy eszköz áll a rendelkezésére, és azzal próbálja ezt kifejezni, és van, akinek több eszköz is megadatott. Ezeknek rendelkezésükre áll a választás kényelme. Én még mindig nem döntöttem el, hogy mi leszek, ha nagy leszek.
Prózával foglalkozol?
– Nem sokat. Mivel nem szeretek írni, még kevésbé szeretek sokat írni. A vers megfelelően tömör. Ha prózát írok, akkor is csak öt sort. Nem tudom kezelni a prózát. Időről-időre írok egy rövid esszét vagy tárcát, de komolyabban soha nem foglalkoztam vele.
Fordítottál is szerbről, horvátról magyarra. Mennyire befolyásol ez?
– Amennyire minden. Ez is egy tapasztalat, ami aztán a saját munkámban vagy felszínre tör, vagy nem, de mindenesetre több leszek tőle.
Hogy éled meg ezeket a fordítói munkákat?
– Van, amikor kényszer, van, amikor szórakozás. Mindig másképp. Nyilván az a cél, hogy magamhoz képest a legjobbat hozzam ki ebből is.
Milyen élmény köt az EX Symposionhoz?
– Veszprémbe költöztem, és ott kerültem közelebb az egykori Új Symposion gárdájához. Sokáig csak beszélgettünk, de az utóbbi négy évben egyre nagyobb feladatokat vállalok benne. Először csak közöltem a folyóiratban, aztán tördelő lettem, majd tördelő-szerkesztő. Amíg itthon voltam, hiányoltam a közvetlen elődöket. Nem hiszek abban, hogy a dolgokat fel lehet robbantani, és valami teljesen újat alkotni, amilyet még senki. Valaki csinál valamit, elér valameddig, és a következő felveszi a fonalat és folytatja. A generációs fejlődésben hiszek. És nekem hiányzott az előttünk lévő generáció. Ezt találtam meg ott, és ekkor kezdtem el igazán irodalommal foglalkozni.
Most mi jön?
– Most fejeztem be a Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjjal járó kötelezettséget, ezt most ki kell pihennem. Szeretnék kicsit visszacsatolni a színházhoz, de az asztal mögül: szeretnék drámát írni. A fejemben már körvonalazódik évek óta... kicsit történelmi, kicsit vallási. Ezt a világképet szeretném drámában is megjeleníteni.
